A Liliomfi szereplői, a Budaörsi Latinovits Színházban, hatalmas vehemenciával nyargalásznak föl-alá, kilométernyi hosszokat bevágtázva a színen. Ami ebben az esetben két egymást keresztező hosszú deszkapalló. Olyanok, mintha divatbemutatón lennének, csak nincsenek úgy felcicomázva. A nem túl vidító, és szépnek egyáltalán nem nevezhető szocreál épület ormótlan nézőteréről kipakolták a széksorokat. Kartonból, vagy a fene tudja miből, festett falakat vontak köré, rá ablak- és ajtónyílásokat vágtak meg pingáltak. Ezeken a legváratlanabb pillanatokban ki-be lehet tekintgetni, fel-feltűnni, meg eltűnni, vagy ugrálni, mikor mire van szükség a jókora szertelenségben. Diákosan hevenyészett, fantáziadús a díszlet, lényegében egy pajtát formáz, ahol fellépnek a darab vándorszínészei. Mi pedig különböző formájú, színű székeken, akár lócán ülünk, mintha a színészek érkezésének hírére sebtében hordták volna be a pajtába ezeket.
A bejárati ajtónál csaknem a kezdés időpontjában is összezsúfolódunk, amit veszettül utálok, de így bent már a színészek fogadhatnak bennünket. Váltanak is velünk pár szót, és segítenek abban, hogy a számozatlan helyek közül hová érdemes letelepedni. Körbefogjuk a teret, lényegében benne csücsülünk a játékban, össze is mosódik a jelen, meg Szigligeti Ede az 1848-49-es forradalom utáni csalódott-melankolikus hangulatban állítólag két délután papírra vetett vígjátéka. A könnyedség, a szeleburdiság és a nagyot akarás keveredik a darabban, mindehhez még jó adag féktelenség is társul. Ahogy ebben a produkcióban is, hiszen zömében végzősök, vagy éppen hogy csak végzettek tobzódnak a deszkákon. Érződik rajtuk, hogy „ide nekem az oroszlánt is alapon”, helyet követelnek maguknak a szakmában. Imponálóan zabolátlanok. Fergetegesen áradó, vagányul pimasz humoruk van. Egymást is kicikizik, de csúfolódva nyelvet öltögetnek a világra is. Hihető róluk, hogy fűbe-fába, keresztül-kasul szerelmesek, hogy gúnyt űznek a hatalmaskodó képmutatókból, a nagyzolásból, a hazugságból, a visszatetsző önimádatból. Bár azért érződik, hogy némiképp bele vannak magukba is szerelmesedve, de közben azt ugyancsak el tudják játszani, ahogy kakaskodva egymásnak ugranak, ahogy gyűlik bennük a düh, az agresszió, de képesek megmutatni ennek röhögtető fonákját is.
Ettől annyira élő, lüktető, telivér a produkció. Amikor idősebb Vidnyánszky Attila azzal a beregszászi társulattal rendezte a Liliomfit, amelyikből már sokan Magyarországra szerződtek, akkor az előadásban fokozottan benne volt a nincstelen, vándor, szegény színház lidércesen nehéz, már-már teljesen elviselhetetlen sorsa, de az is, hogy mindennek ellenére elhivatottan muszáj csinálni ezt a szép mesterséget. A régi produkció különben még látható a Nemzetiben. Ahogy látható még az Örkény Színház Liliomfija is, a rendező Mohácsi János, és öccse, Mohácsi István átiratában, ami szintén eszeveszetten játékos, de közben mérgesen nekibúsult politikai röpirat is, olykor gyilkos humorral.
Ilyen erős áthallás a mostani produkcióban, a Vecsei H. Miklós 23 éves színművész által átírt variációban nincs, inkább egyetemi meg szakmabeli élcek bukkannak föl, melyek jelentős részét a közönség nem érti, de így is bőven marad nevetnivaló. Ez az előadás leginkább arról szól, hogy mennyire jó játszani, színésznek lenni, és az, hogy hogy bárki akár a legcsekélyebb mértékben gátolni akarja ezt, akkor annak ellen kell szegülni, hathatósan rá kell koppintani az orrára. Nem véletlenül rendeződnek csoportba a produkció végén a fiatal színészek, és kiáltják kérve is, de inkább rettenthetetlen eltökéltséggel, dacosan, hogy „hagyjatok minket játszani!”, és tesznek szinte esküt, hogy ők teátristák lesznek. Teljesítményük alapján, nyugton kijelenthető, hogy annak is kell lenniük. Ez nagyjából az a csapat, amelyik ifj. Vidnyánszky rendezésében az Ódry Színpadon létrehozta az elmúlt szezon egyik legjobb produkcióját, az Athéni Timont. Abban inkább sötét démonainkról, a hatalom természetrajzáról beszéltek. Most a saját szerelmetes hivatásukat magasztalják.
Szabó Sebestyén László a címszerepben megmutatja azt a végtelenül elmés, fantáziadúsan furfangos fickót, aki megszállottként képes másokat is bevonni a nagy közös játékba. Társaként a Szellemfit adó Böröndi Bence maga a megtestesült leleményesség, és őrületig fokozódó játékszenvedély. A Mariskát megformáló Kiss Andrea és az Erzsikét alakító Rujder Vivien, egyaránt szemrevalóan tűzrőlpattantak, rafináltan belevalóak, és naná, hogy imádnivalóak. A szikár Gyöngyösi Zoltán kitörő kedvvel domborítja a hatalmas hasú fogadóst. Figeczki Bence a szerelemtől lángoló, furmányos Gyuri pincér. Vecsei H. Miklós komikusan randára maszkírozva, a gazdag, elkényeztetett, hoppon maradott kérő. A Latinovits Színház társulatából Spolarics Andrea igencsak mulatságos, kényeskedő, sipítozó vénkisasszony. Ilyés Róbert mereven karót nyelt, őskonzervatív Szilvai professzor. Bregyán Páter az öreg Schwartz nyúlfarknyira kurtított szerepében a retrográdság abszurdig fokozott természetrajzát adja. Mindehhez a szünetben még egy cigányzenekar is betoppan, s tetőfokára hág az őrület.
Ifj. Vidnyánszkynak ezt a vulkánszerűen előtörő tébolyt és tehetséget az esetek nagy részében sikerül mederben tartania, sőt fokoznia. Fülig érő szájú, boldogan elégedett nézők jönnek ki az előadásról.