Tarlós főpolgármester újra magyarázkodhat

Publikálás dátuma
2015.12.24. 10:49
FOTÓ: Molnár Ádám
Az agglomerációs közlekedés biztosítása nem kötelező feladat a főváros számára, viszont egy hatályos megállapodás szerint a Budapesti Közlekedési Központon keresztül azt 2022-ig szükséges megszerveznie – tudta meg a Magyar Idők a Nemzetgazdasági Minisztériumtól.

A minisztérium szerint a kormány elismeri a fővárosi közösségi közlekedés átalakítása érdekében tett erőfeszítéseket, és elkötelezett a fejlődés folytonosságát biztosító, hosszú távú rendszerszintű finanszírozási modell kialakítása mellett. A szaktárca úgy értékelte: a megoldási lehetőségek számbavétele megtörtént, ennek eredményeként pedig megszülettek a szükséges jogszabály-módosítások, amelyek garantálják a BKV hosszú távú finanszírozását.

A teljes cikket itt olvashatja!

Szerző

Márciusban újra lesz filmhét

A Magyar Filmakadémia a Magyar Nemzeti Filmalap és az NMHH Médiatanácsa támogatásával 2016. március 1. és 6. között rendezi meg másodjára a Magyar Filmhetet. 

A filmszemle utódjának törekvése, hogy a közönség és a filmszakma képviselői megismerhessék a 2015-ben bemutatott nagyjátékfilmeket, tévéjátékokat, kisjátékfilmeket, dokumentumfilmeket, ismeretterjesztő filmeket és animációkat. A filmalkotásokat a filmelőállítók vagy maguk az alkotók január 18-ig nevezhetik. A hivatalos versenylista kihirdetése február 1-jén lesz, és ezúttal lesz díjazás is - az elismerések átadását a zárónapon tartják.

Szerző

Nyerges András jelentősége

Publikálás dátuma
2015.12.24. 06:47
Nyerges András arra figyelmeztet, semmi nem az, aminek látszik FOTÓ: TÓTH GERGŐ
Január 3-án ünnepli 76. születésnapját Nyerges András író, publicista, költő. A népszerű esszéista kutatja és gúnyolja a mindent mérgező történeti hazugságokat, szerepe éppen ezért jelentős a nem létező magyar emlékezés kultúrájában. Az Élet és Irodalom hasábjain futó népszerű, okulásunkra szolgáló esszésorozatában a jelenkor csúfságairól rántja le a leplet, élvezetesen keserű humora pedig alapossággal párosul.

Nyerges András évtizedek óta olvassa a mai és az egykori magyar újságokat és sok száz, valószínűleg több ezer elfelejtett, félreértett, megtagadott, elhazudott, fontos vagy szédelgően földicsért könyvet, betűk millióit. Föltehetőleg jobban és alaposabban ismeri a XIX. és a XX. század történetét, mint a legtöbb agyondekorált, címekkel, díjakkal és dísztagságokkal elborított történettudós. (Szépprózai és költői életművéről majd máskor, mástól.) De Nyerges nem kuriózumokat kutat vagy közkeletű filológiai tévedéseket korrigál – bár ezt is megteszi, ha muszáj.

Hanem kézműves, mondhatni kisipari munkamódszerekkel (ül a könyvtárban) rombolja és gúnyolja a Magyarországon mindent – szó szerint: mindent, az égvilágon mindent – megmérgező történeti (politikatörténeti, eszmetörténeti, művelődéstörténeti, mentalitástörténeti, sajtótörténeti, irodalomtörténeti) hazugságokat, amelyekhez simán illeszkedik az amnézia, a tudatlanság, a műveletlenség, az érdeklődés és kíváncsiság hiánya, s mindenekelőtt a legprimitívebb előítéletesség.

Nyerges András műfaja voltaképpen középkori eredetű (bár annak is vannak görög-római és bibliai ókori előképei): az „exemplum”, amelyet Petrarca és Chaucer is művelt a reneszánsz elején, s amely nem egyszerűen példabeszéd, hanem intő és tanító illusztrációja, példa révén végbevitt bizonyítása valamely tantételnek. Nyerges esetében a tantételt a példákból kell kikövetkeztetnünk (néha megnevezi ő maga is a konklúziót, de nem mindig).

Bár használja a „párhuzam és ellentét” klasszikus retorikai figuráját – az ÉS-ben futó nagyszerű sorozatában sok évtizedes, olykor másfél évszázados idézetekkel világítja meg a jelenkor bajait és csúfságait; ezeknek a találó idézeteknek a mai helyzetre vetített szellemessége elképesztő; az egyik legnagyobb teljesítménye a mai magyar publicisztikának. S ez mellesleg olyanfajta családias ismeretét tételezi föl és népszerűsíti a magyar írás múltjának, amely már önmagában is nagy hazafias tett. De milyen „tételekre” következtethetünk Nyerges András „sajtótörténeti” és „művelődéstörténeti” glosszáknak és esszéknek álcázott exemplumaiból? Mi az, amit ezekből a tanulságos leleplezésekből és kiigazításokból érthetünk meg, s aminek a didaktikus kifejtésétől az ironikus szerző többnyire tartózkodik?

Ünneprontó és tréfagyilkos módon hadd nevezzek meg néhányat amúgy átabotában.

1. A magyar baloldal múltja rejtett, homályos és az elhomályosítás az 1949 és 1989 közötti rendszer kiadási és sajtópolitikájával kezdődik, amely szisztematikusan eldugta mindazt, ami a kommunista párt háború utáni politikájával ellenkezett (tehát beleértve a föld alatti kommunista mozgalom valódi történetét is, különös tekintettel a Tanácsköztársaságra), eldugta mindenekelőtt a nem hivatalosan kommunista, szociáldemokrata és egyéb baloldali antifasiszta irodalmat, különösen azokét persze, akik antifasiszták ÉS antisztálinisták voltak. Egyszerre. A magyar baloldal és az ellenállás története ismeretlennek tekinthető, majdnem kizárólag hamis mítoszok vannak róla forgalomban.

2. Révai József neonacionalista művelődéspolitikája (s ez jellemezte a kommunista irányvonalat a népfrontkorszak óta, amikor a párt a németellenességhez és az antifasiszta nemzeti egység káprázatához a parasztság képviselőinek tartott népi írókat akarta megnyerni, s ezért ellenségként kezelte az ún. urbánusokat, akiket a szociáldemokrácia tekintett szövetségesének – ami az egyik oka a sztálinisták szocdemgyűlöletének) oda vezetett, hogy 1945-től kezdve egészen az 1980-as évekig csöndben rehabilitálták a fasisztákkal kollaboráló értelmiségieket (nem a nácikollaboráns írásaikat, csak a személyüket, amelyről nem volt szabad bírálatot írni), akik a „szocialista” rendszer sztárjai lettek, díjakkal és (szelektív) életmű-díszkiadásokkal ellátva. A Rákosi-, ám kiváltképpen a Kádár-korszak suttyomban végrehajtott rehabilitációi máig bírálhatatlanok és bírálatlanok.

Hóman Bálint szobra ellen tiltakoznak, de a korábbi rendszer által „befogadott” Kodolányi Jánosról főiskola lehet elnevezve. Pedig…! Nyerges András 75. születésnapi ünnepségén – a Petőfi Irodalmi Múzeumban – azt mondtam, a mai rendszernek azért kellett Wass Albertet és Nyirő Józsefet rehabilitálnia, mert a többi fasiszta kollaboránst (köztük persze nagy írókat és gondolkodókat) már a panteonba gyömöszölte a Kádár-rezsim. Több már nem volt, ezért került rájuk is sor. Pedig itt sok tucat híres emberről van szó, akiknek a többségéről már 1989 előtt utca, közintézmény volt elnevezve. Hírlaptárakban nyugvó iszonyatos írásaikat pedig mindenki elfelejtette – csak Nyerges nem.

3. A „modern” és „haladó” gondolatok elleni, ma a rosszul informált ellenzéki (liberális és baloldali: a kettő nem azonos!) közvéleményt sokkoló, megdöbbentő, megrökönyítő „érvek” már készen álltak a XIX. század első felében, alig változtak azóta. Ezeknek az „érveknek” a két fő típusa: (a) a baloldali gondolat „idegen eredetű”, és/vagy (b) „beteges” (természetellenes, mesterkélt vagy őrült). A „népboldogító”, „egyenlősítő”, „toleráns” gondolat mögött – a reakció szerint – röstellni való anyagi érdekek és nemzetellenes összeesküvések húzódnak meg (mindig!). A baloldal „dogmatikus” és „fanatikus”, nem ismeri a valódi, a valóságos, a sűrű életet. Ezt Kazinczyra és Petőfire nagyjából ugyanúgy mondták a magyar konzervatívok (mind az aulikus, mind a soviniszta alfajból), mint a mai magyar marxistákról és a mai magyar feministákról a pecsovicsok késő utódai.

4. A kelet-európai pártállam – forradalmi eredete ellenére – konzervatív alaptermészetű volt, irtózott mindenfajta eredetiségtől, újítástól, lázadástól, bár jobban tűrte, mint a mai rendszer. A mindenkori konzervatív fölsőbbség az általa mélyen megvetett népnek a hazafiaskodó és nemzetieskedő, kincstári giccset szánta és szánja, a legegyszerűbb formákat és a leginkább gondolattalan konformizmust (műdalt, slágert, Szabó családot, focit – és jelenlegi alakváltozataikat). De a régi elitek saját maguknak azért mást választottak: csak a legjobbat, Rembrandtot, Bachot és Kafkát – ma viszont… Hát nem is tudom. A konzervatív forma azonban másfajta valóságot takart el, ezért a Rákosi- és Kádár-kori klapanciák tanulságai nem azonosak a maiakéval, ráadásul a magas kultúrát a mai rezsim inkább szorítja ellenzékbe, mint a bukott „szocialista” rendszer.

Akkor azonban nem a kevés őszintén kommunista író és gondolkodó volt a meghatározó, hanem az olyan jelentékeny konzervatív szerzők, mint Szabó Magda. (Nem Ladányi, nem Györe, nem Nyerges – akik persze egymástól is nagyban különböznek.) Az állítólag „szocialista” rendszer névleges ideológiája voltaképp ellenzékben volt, a liberális Hankiss Elemér például publikálhatott, viszont az akkor még marxista Lukács-tanítványok vagy Szelényi Iván emigrálhattak vagy élvezhették a betiltottság, a feketelista, az elbocsátás és a publikációs tilalom gyönyöreit. Semmi nem az, aminek látszik – ezt Nyerges Andrástól is megtanulhatjuk.

Nyerges legutóbbi, 2014-ben megjelent könyve, a Makó szomszédja Jeruzsálem az 1993 és 2013 közötti húsz év vitairataiból válogat. Még kapható itt-ott, kérem, rohanjanak megvásárolni, nemcsak nagyszerű, hanem izgalmas és szórakoztató. S ami ritka: élvezetesen keserű humora nem fölületességgel, hanem alapossággal és mélységgel párosul. S ami a bölcsesség kezdete Szókratész szerint: ráébreszt tudatlanságunkra. Nemzeti érdek, hogy Nyerges András még sokáig éljen és sokat írjon. (S ha a nyájas olvasó tudná, hogy a legtöbb ellenzéki lap és folyóirat már nem tud honoráriumot fizetni egyáltalán…) Vigasztaló, hogy ilyen ember van közöttünk, akkor is, ha egyszerre tudós és költői írásainak hatása gyakran fölér egy kupánvágással.

Szerző