A hiszékenység minden józan gondolatot felülír, a rettegéssel vegyes hisztéria járványként pusztít az Istenítélet előadásában, a Vígszínházban. Az ostobaság sorozatban szedi áldozatait. Már mielőtt fölmegy a függöny, egyre hangosodó, agresszív zene szól, és hozzá lázba jövő, szinte kapásból transzba kerülő emberek felhevülten énekelnek, mint valami áldozatot követelő durva szertartás résztvevői, akik riasztóan sokan vannak, szenvedélyesen rázkódik a testük, átveszik a csaknem a színpad közepén elhelyezett óriási dob ritmusát. Ezt Kovács Márton, a Mohácsi János által rendezett produkciók szinte állandó zenei vezetője mind felhevültebben és dobhártyaszaggatóbban püföli, mintha azon nyomban bekövetkezne a végítélet.
Valójában az Istenítélet előadása következik, ami Arthur Miller Salemi boszorkányok címmel ismert drámájának Mohácsi János és öccse, Mohácsi István által átírt változata. Nem is variálták át annyira, ahogy ez esetükben szokásos. Alapvetően megtartották a darab szerkezetét. De már a csaknem húsz évvel ezelőtti emlékezetesen ütős kaposvári változatban igencsak megnövelték a tömeg szerepét. Ehhez jelentős mértékben plusz szövegeket is írtak.
Mohácsi imád nagy színpadon sok emberrel dolgozni, amire ritkán van módja, mióta kiebrudalták Kaposvárról. Például a még Alföldi Róbert által igazgatott Nemzetiben, az Egyszer élünk előadásában abszolút volt. De már a még segédrendezőként színpadra állított Hogyan vagy, partizán, avagy Bánk bán előadásában, ami pedig kaposvári stúdió produkció volt, érződött, hogy milyen komoly közlendője van a tömeggel, és mennyire tud vele bánni. Most a Vígszínházban egyértelmű, hogy a talajt vesztett, féktelenné vált tömeg van a középpontban, ahogy már a hat évvel ezelőtti pécsi változatban is volt. Mohácsi úgy tűnik, nem tud szabadulni Miller darabjától. És olyan erős produkciókat hoz létre belőle, hogy a nézők is elementáris élményt kapnak.
A történet szerint fiatal lányok meztelenül táncolnak az éjszakában, és ezt az ártatlan cselekedetet kiáltják ki boszorkányságnak, ennek ürügyén indul el a mind terebélyesedő boszorkányüldözés. Ami eljut oda, hogy elég bárkit csak boszorkánynak titulálni, már viszik is, tömlöcbe is vetik, és a koncepciós per után, ha az illető nem alkuszik meg, nem árul el másokat, nem csatlakozik nyílt színen a hatalomhoz, már jöhet a máglya. És akár ki lehet irtani a fele lakosságot. Az igazságszolgáltatás pedig szinte garantáltan igazságtalanság-szolgáltatás. Akiről törvény szerint ítélkeznek, annak annyi, miközben persze demokratikus elvekre hivatkoznak, meg arra, hogy aki nem bűnös, annak nem is esik baja.
Khell Zsolt díszlete visszaidézi az eddigi produkciókat, hatalmas lépcsőszerű szerkezet, lényegében nyílt tér, egy agora, ami utca is lehet, de a bírósági tárgyalás padsoraivá is válhat, itt helyezkedik el a tömeg, fölénk magasodva szinte ránk zúdul. Ha fölemelkedik ez a fémszerkezet, alatta a főhősöknek, Proktoréknak található a lakása, a legszükségesebbekkel, puritánul berendezve. Ha úgy tetszik, ők azok megtestesítői, akik nem akarják beleártani magukat semmibe, csak dolgozni, gyerekeket nevelni, élni akarnak becsülettel, szeretettel. És kezdetben arról is meg vannak győződve, hogy a boszorkányüldözés csak mendemonda, ilyen náluk nem történhet, és, ha igen, őket az egészen biztosan nem érinti.
Majd ahogy beállít Hale tiszteletes, és fürkészve tudakozódni kezd, lassan kénytelenek eszmélni. Hale-ként Hevér Gábor eljátssza azt a figurát, aki maga sem akarja tudni, miben vesz részt, és sok tekintetben tán nem is tudja. Igyekszik laza, könnyed lenni, meg bizonyos mértékig szórakozott, egy csavar a gépezetben, aki nem akarja mellre szívni, amit csinál. De mivel nem alapvetően elvetemült, muszáj eszmélnie. Ekkor próbálja menteni, ami menthető, csak addigra már semmi nem menthető.
Stohl András John Proctor. Esze ágában sincs hőssé válni. Csupán nyugodtan szeretne létezni. Nem akarna hazudni, legfőképpen ezt még vallomás formájában, írásba is adni. Elképesztő az a jelenet, amikor a máglyára menetel előtt még megmenekülhet hamis vallomással. De ezt megtagadja és megtagadja. Elszánt daccal néz, cövekként áll. Adnák kezébe a papírt meg a tollat, heves mozdulattal utasítja el. Majd megremeg a keze. Mégiscsak nem messze ott áll tőle a terhes felesége, akit nem véletlenül hoztak be. A Proctor név jól cseng a környéken, hathatós lenne a propagandában egy nyilvánosan meglobogtatható hamis vallomás. Amire végül is aláírás kerül. A boszorkánypert levezető Danforth alkotmányozó diadalmasan meg is mutatja az ujjongó tömegnek. De Proctor hirtelen egy fáklyával felgyújtja az áldokumentumot. És összeomlik.
A Kútvölgyi Erzsébet által játszott Rebecca Nurse szól rá elismerően, engesztelően, mielőtt Proctor elindul máglyahalált halni, hogy „ne félj!”. Rebecca szövegének jelentős részét kihúzták, Kútvölgyi mégis olyan ritka hajlíthatatlan gerincű humanistát játszik, olyan rendíthetetlen sziklaszilárd gondolkodású ember szerepében tökéletesen hiteles, aki a legnagyobb vészben sem hajlandó pillanatokra sem megremegni, abszolút emelt fővel vállalja a máglyahalált, ha az általa elfogadható elvek szerint nincs más megoldás. Herczeg Adrienn, aki már a pécsi produkcióban is nagyszerű volt Proctor feleségének a szerepében, akit terhes asszonyként is boszorkánysággal vádolnak, eljátssza azt az asszonyt, aki bár a férje megcsalta, ezért is magát okolja, és éppen a bajban talál hozzá vissza.
Fesztbaum Béla Danforth alkotmányozóként a megátalkodott, eszes köpönyegforgatás megtestesítője. Aki kézben tart minden döntést. Sima modorúnak mutatkozni akaró diktátor, sokakat megtéveszt, miközben folyton kilóg a lóláb. Fennkölt elveket hangoztat, de drasztikusan cselekszik. A végletekig magabiztos, bár azért érzi, hogy az ő lába alatt is meginoghat a talaj, ezért is van szüksége annyi jól felépített hazugságra. Hegedűs D. Géza Parris tiszteletese a minden hatalomhoz alkalmazkodó talpnyaló, az a típus, aki pontosan tudja, mit csinál, de próbálja tisztára mosni magát önmaga előtt is, miközben azt is sejti, hogy ez nem lehetséges. Lukács Sándor orvosa elvakult cinizmusba menekül. Szilágyi Csenge Abigailként, a perbe fogott lányok legexponáltabbjaként, megrettent, könnyen befolyásolható teremtés.
Az előadás érzékletesen eltalálja a félelemnek azt a légkörét, a másokat rettegésből vádoló mentalitást, a hazugságok tömegének bedőlő tömegpszichózist, amiben sok tekintetben részünk van. Ábrázolja azt a hatalmi mechanizmust, ami egyenesen erre épít. A tragikus momentumok mellett röhejesen megmutatja ennek az abszurd álságosságát is. Gyilkosan leleplező a humora. A Vígszínház utóbbi időszakának legjobbjai közé tartozik a rendkívül intenzív produkció, ha nem éppen a legjobbja.
