Ördög a falon

Jól tették a szocialisták, hogy egy történelmi pillanatra kiléptek „Őfelsége ellenzékének” dicstelen szerepéből és nem vesznek részt sem az alkotmánybírák „konszenzusos” jelölésének színjátékában, sem az alaptörvény módosítása körüli ál-egyeztetésben.

Simicskó Istvánnak igaza van, amikor azt mondja, az emberek „az ésszerűség, illetve szükségszerűség határain belül a szabadságjogaikat is hajlandóak feladni” biztonságuk érdekében. Annyit tehetünk ehhez hozzá: jóval az ésszerűség határain túl is. Szép példáját láttuk ennek hat esztendeje, amikor a Kádár-rendszer létbiztonságába visszavágyó magyar választópolgárok kitöltöttek egy biankó csekket Orbán Viktornak. A Fidesznek nem volt számon kérhető programja, ellenben a jelenlegi miniszterelnök már első kormányzati ciklusa idején bőven tanúságot tett zsarnoki hajlamairól, s lám, alkotmányozó többséggel ruházta fel az istenadta nép.

Némely társadalompolitikus úgy véli, a biztonság a szabadság alternatívája. És régről ismert politikai recept: amikor a falak befelé dőlnek, kifelé kell dönteni őket! Adott egy ország bűnösen elhanyagolt társadalmi ellátórendszerekkel, melyek alkalmazottai elkeseredettségükben már megosztottságukat is félreteszik, hogy egységes érdekvédelmi szervezetbe tömörüljenek. Létezik egy mohó kormányzati klientúra, melynek meggazdagodását a társadalom többségének kárára biztosítja a kabinet mind leplezetlenebbül. A legitimációs deficit csökkentése érdekében mi sem egyszerűbb, mint ellenséget kreálni a társadalom számára, hogy az ellene vívott harc jegyében akár az alkotmányosságot is félretehessék.

Magyarország a közel-keleti térségből érkező menekülteknek csöppet sem kedvelt úti célja, Orbán Viktor mégis tisztában van azzal, hogy a terrorizmus ördögét a falra festeni számára politikailag rendkívül kifizetődő. Már nem csupán a kormány társadalmi támogatottságának növeléséről van szó, a bűvös kétharmad elvesztése után Orbán a törvényhozási kontroll kikapcsolását szeretné elérni az alkotmánymódosítás révén, hogy továbbra is biztosítsa önmaga számára a teljhatalmat.

A végrehajtó hatalom különleges jogosítványokkal történő felruházása hazánkban gyakorlatilag a magyar alkotmányosság végét jelenti, ami ellen a többségében egyszínű alkotmánybíróság sem jelenthet már védelmet. Hamar rá fogunk ébredni, hogy a szabadság csöppet sem absztrakt fogalom, mint eddig hittük. Amikor hiába várjuk a postást, hiszen kedvenc sajtótermékünket a különleges jogrendre hivatkozva betiltotta a kabinet, amikor azzal a tudattal ülünk le számítógépünk elé, hogy az internetforgalmat ellenőrzi az illetékes hatóság. Amikor a kormány esetleges eszement ötletei ellen még tiltakozni sincs módunk, hiszen a „terrorveszélyre” hivatkozva felfüggeszthetik a gyülekezési jogot is.

Az új jogrendi kategória bevezetésének kezdeményezése egyúttal nyílt beismerése annak, hogy Orbán Viktor közjogi eszközökkel kívánja ellehetetleníteni a parlamenti váltógazdálkodás működését hazánkban. Ne szépítsük: a miniszterelnök nem kormányozni, hanem uralkodni akar. Ebbéli törekvésében számíthat az alkotmánymódosítást helyeslő Jobbik támogatására is. S ehhez kell, érdemes ellenzékiként asszisztálni?

Sosem szabad feladni!

Erkölcsileg természetesen érthető az MSZP-nek az a döntése, hogy a felkínált lehetőséget visszautasítva nem jelöl alkotmánybírót. Az előző jelöléseknél a Fidesz felrúgta az addigi gyakorlatot, és egyoldalúan saját jelöltjeivel töltötte fel a testületet. Most, hogy a kétharmada elfogyott, a három jelölés közül egyet átengedne az MSZP-nek. A szocialisták egy ideig haboztak, de most engedni látszanak a kisebb ellenzéki pártok nyomásának. Részint azért, hogy így tiltakozzanak a korábbi, antidemokratikus fideszes döntések ellen, másrészt azért, mert egy baloldali alkotmánybíró nem sokat tehet az óriási kormánypárti többséggel szemben.

Szerintem mindezek ellenére az MSZP mégis rosszul döntött. Az ellenzéknek az a dolga, hogy sose adja fel a harcot a választói érdekeinek képviseletében. Elnézést a személyes példáért, de magam tizenöt éven át voltam itthon, majd Brüsszelben parlamenti képviselő. Azt tanultam meg, hogy századszor is be kell adni a kiutált módosító indítványt, éjjel egykor is érvelni kell mellette az üres Ház előtt. Nem személyes hiúságból, hanem mert erre kap az ember mandátumot. Akármilyen rossz a rendszer, amíg az ember képviselőként részt vállal benne, addig minden lehetőséget fel kell használni az igazunk érvényesítésére. A konkrét esetben egy demokratikus érzelmű alkotmánybíró is több mint semmi. Különvéleményt fogalmazhat meg az egyes döntéseknél, ezeket nyilvánosságra hozhatja, az Alkotmánybíróság sáncain belül harcolhat a jogállamért hosszú évekig. A jelölés bojkottálása viszont egyszeri politikai akció, néhány nap múlva mindenki elfeledkezik róla.

A döntés nemzetközi viszonylatban is szerencsétlen. Az Európai Bizottság éppen most indít eljárást Lengyelország ügyében azért, mert a törvényesen megválasztott alkotmánybírók nem foglalhatják el a helyüket a testületben. Ha a szocialista jelöltet a fideszes többség esetleg nem szavazná meg, az valódi és dokumentálható jogsértés lenne, amelyre sikerrel lehetne az EU-ban is hivatkozni. De ha az MSZP nem él a jelölés jogával, akkor a mostani alkotmánybíró-választás ügyében aligha panaszkodhat.

Tudom természetesen, hogy a kisebb baloldali pártok nyomást gyakoroltak az MSZP-re a jelölés visszautasítása érdekében. Még az „árulás” szó is elhangzott. Sokan voltak, akik a csalás-gyanúsnak nevezett 2014-es választás után azt javasolták a baloldali ellenzéknek, hogy ne vegye át a mandátumát. De aki beült a parlamentbe, az elfogadta, hogy négy éven át az adott keretek és lehetőségek között kell küzdenie a jogállamiság védelméért. Egy demokrata alkotmánybíró megválasztása szerény, de valós lépés ennek érdekében.

Az MSZP adja a magyar országgyűlés legnagyobb ellenzéki frakcióját, és ez nemcsak jogokat, hanem felelősséget is jelent számára. Felelőssége nagyobb, mint a független képviselőké. A parlamenti frakcióval nem rendelkező kis pártok eszköze elsősorban a morális tiltakozás. Az MSZP-nek viszont nem feladni, hanem használni kell az önálló frakcióval járó, mégoly szerény lehetőségeket is.

Bunkóbb a bunkónál

Zavar az erőben vagy erőlködés a zavarban. Tudniillik megint kavar a politika, hogy senki ne legyen biztos semmiben. Ez a NER lényege. Hadd szarjon be mindenki egy kicsit a Szocialista Szellem Vasútján.

Nem, és nem! Nem lesz sorkatonai szolgálat - csikorgatta meg fogait a miniszterelnök. Akkor sem lesz, ha Kövér László már az egész Európai Unióra is kiterjesztené a kényszersorozást.

Pedig – és ezt Kende Péter írta meg – az egyetlen működő szervezet, mit Orbán életében látott, a honvédség volt. Gyűlölte is a besorozás megszüntetését, de nyíltan félt kiállni a fenntartásáért. Jó, volt abban elhárítás, besúgás, is, de ezt hagyjuk, nem vagyunk mi Simicskák.

Kövér pajtás most a vágyott sorozásban toporzékolja ki magát a sok szívás miatt, amit „egyemistaként” el kellett tűrnie. A főnök meg nesze, lealázza. E ciklus ugyanis az alázásé. Egyetlen bakancstárs sem fogja megúszni, mert Orbán bosszúvágya lankadatlan. Előbb vágja pofán a legkedvesebb barátját, mint legádázabb ellenségét.

Kövér maflán csak Auschwitznak írja le katonáskodását – igaz 1990-ben. Ha most a sorozás mellett kardoskodik, vajon mi vágy fűtheti? Új lágerekbe koncentrálná a rebellis magyar ifjúságot?

Kövér mondta ezt is: a hadseregben „a bunkók még bunkóbbak lesznek, a másik fölött uralkodni vágyók megtalálják a maguk terepét. A kisszerűség, az aljasság, hogy azok érvényesülnek, akik gerinctelenek vagy teljesen gátlástalanok...” Ezt Kövér 25 éve nyilatkozta. És ő volt katona, nyilván tudja kifélékről is beszélt.

Szerző
Veress Jenő