Kern-film - Játék élettel, halállal

Kern András Gondolj rám című új filmvígjátékában szinte mindvégig Presser Gábor válogatott zenéi szólnak, a régi és újabb dalok előterében népes színészgárda nyüzsög a rákos főorvost alakító rendező-író-főszereplő körül. Ragályi Elemér ragyogó színű képein Eszenyi Enikő, Börcsök Enikő, Liptai Claudia és Törőcsik Franciska játssza a főbb szerepeket.

Pontosan húsz évvel azután, hogy megrendezte a Sztracsatellát, Kern András ismét filmvígjátékot rendezett. Ez a Gondolj rám. Nagyon okosan profi játszótársakat választott maga mellé. Vámos Miklós írót írónak, Ragályi Elemér operatőrt operatőrnek. És egy ragyogó színészgárdát. Csupa rég látott, kedves arcokat. És pár friss fiatalt kivételnek. Leggyakrabban egymondatos, egygesztusos szerepekből is eleven emberi lény mozdult elő. A főbb szerepek ezúttal csupa női szerepeket jelentenek: Eszenyi Enikő, Liptai Claudia, Törőcsik Franciska, Börcsök Enikő, Majsai Nyilas Tünde, Szilasi Blanka veszi körül Kernt, aki írta, rendezte és főszerepeli a filmet. A férfiak kevésbé nyomtak a latba, az egy Rajhona Ádámon kívül, aki az após szerepében remekel.

Kern nem egyszerűen csak elmesél egy bohó történetet, hadd mulasson a jónép. Ő játszik. Szívből. És becsületére legyen mondva, bizonyos szempontból merészen. Olyan témával, amivel ritkán szoktak játszani. Játszik a halállal. Megvan hozzá a humora, ami olykor olyan fanyar, hogy belevásik az ember agya. Játszik az élettel. Megvan hozzá a lelke, ami olykor olyan érzékenyen szűri át a világot, hogy belefájdul az ember szíve. Visszahőkölünk a fekete komikumától, mert sötét árnyékként ott fickándozik felettünk a halál. Közben lubickolunk a pimasz humorában, mert olyat mer, amit mi nem mernénk: gúnyolja, provokálja az elmúlást, szamárfület mutat a félelemnek.

A sztori ravasz. Kern egy olyan sebészfőorvost játszik, aki egy napon maga néz szembe a halálos ítélettel, amit a rák mond ki rá. A válasza hetyke: a lényege hogy ne fájjon senkinek a távozása, az egész világot magára kell haragítania. Az élete hátralévő részében és ez teszi ki a film nagyobb felét, ez a szándék vezérli. Undok, önző, csaló, flegma, miközben titokban igyekszik gondoskodni szerettei jövőjéről.

A film legmókásabb jelenetei azok, amelyekben nekiáll, s mindenkinek személyre szabottan kellemetlenkedik, halálos komolyan keveri a bajt. Az operációs teremben nyitva hagyja a felvágott hasat, enged egy régi női csábításnak, iszik, dohányzik nyakló nélkül és viseli az ebből eredő komoly balhékat, úgymint totálkáros autó, otthonról kidobatás, munkahely elvesztése. A terve sikerül. Mindene odalesz. Elképesztő, hogy Kern mi mindent tud komédiának eladni, és a legképtelenebb ötletet is el lehet hinni neki. Mondjuk, ahogy szép komótosan belegyalogol a Dunába. Ilyen nincs, mondjuk. De van, és Kernnek elhisszük. Rá kell nézni az arcára, erre a ráncoktól agyonszabdalt, fájdalomtól keserű arcra, ahogy mégis képes hetykén villantani a szemét, mint aki tényleg beint a halálnak.

(A film cenzúrázott utcai plakátján a Kern felemelt középső ujjas „ezt nektek!”-jelét kikockázták. Mindegy, a kockák alatt ott van a beintés. Legfeljebb duplán nevetünk. Meg eltűnődhetünk, hogy legutóbb Amerikában cenzúráztak meg egy – ennél jóval erősebben provokatív – filmplakátot, Milos Forman: Larry Flynt, a provokátor című filmjéhez, amely a főszereplőt Krisztusként keresztre feszítve mutatta, ágyékkötővel.)

A színtiszta, nevettető humort az időnként kihangosított belső mondatok képviselik a filmben. Kern igazi elemében van, amikor a belső hangján szólal meg, kommentálja, amit éppen csinál, fickós iróniával, vagy épp az ellentettjét papolja, mint amiben éppen nyakig merül. A saját kis mondatocskák üdítően könnyedek, sajnálni lehet, hogy nem több került belőlük a filmbe. A Presser-zenék annál jobban estek végig a film során, szellemes az indoklásuk is, ahogy Kern megadóan elmotyogja nekünk.

A történet egyfajta sterilsége viszont hiányérzetet ébreszt. Orvosok, kórház, otthon, lakás, autó, Budapest, minden csodálatos rendben, kisuvickolva. Ragályi Elemér tiszta, ragyogó színekkel mutatja a városunkat, olykor meghökkenünk: ez a gyönyörű, fényes város tényleg Budapest lenne? Utána túl gyorsan jön a nyomorult elhagyatottság, anélkül, hogy a felszínnél mélyebbre ereszkedne a mese. Az emberi kapcsolatok nagyon elnagyoltan jelennek meg a történetben, ezért alig van súlya az elvesztésüknek. Az orvos-zenekar témája fura módon vázlatos, csoda tudja, mi akar lenni, noha fontos szerepet szán felbukkanásának a film.

A főbb szerepek ezúttal csupa női alakításokat jelentenek: Eszenyi Enikő, Liptai Claudia, Törőcsik Franciska, Börcsök Enikő, Majsai-Nyilas Tünde, Szilasi Blanka, Elekes Emma veszi körül Kernt, aki írta, rendezte és főszerepeli is a filmet. Egy-egy fontosabb jelenet szinte mindegyiküknek jut, mintha erre lenne kihegyezve a jelenlétük, de nem igazán áll össze a filmes világ szerves egésszé. A férfiak kevésbé nyomtak a latba az egy Rajhona Ádámon kívül, aki az após szerepében remekel. Maximum jelen voltak még Fesztbaum Béla, Elek Ferenc, Cserna Antal, Bereczki Zoltán, Józan László, de a szerepük nem csak nyúlfarknyi, hanem súlytalan is.

Alig van közük ahhoz, hogy a mi orvos főhősünk eléri a célját: minden barátot és minden biztonságot elveszít. Ami ezután következik, az egyrészt a csoda kategóriájába tartozik, másrészt kissé didaktikus mese arról, hogy amit egyszer elrontottál, azt nem tudod visszaépíteni. De főként arról szól ez a vég, hogy a szerzők nem tudták jól befejezni a történetüket. Az utolsó negyed olyan, mint egy appendix, magyarán vakbél, de nem, amit kioperálnak, hanem amit odabiggyesztenek. A film egészséges testén úgy fityeg, mint egy féregnyúlvány.

(Gondolj rám ***)