Az egész Orbán-rendszer a „nemzeti” jelző égisze alatt működik. Nemzeti az együttműködés, a sport, a dohánybolt, a földalap, az egyetem, az erőforrás, a minisztérium, az otthonteremtés, stb. Ezt röfögik kórusban: a nemzet, röf-röf, a nép – ahogy anno Eörsi István írta. Az ideál a nemzetállam, amely a 19. században még pozitív eszme volt, a haladást jelentette a feudális birodalmakkal szemben, a 20. századra azonban pusztító erővé vált, két világháborúval sújtva az emberiséget. Mai nemzetieskedésünknek is látványos eredményei vannak: kitántorgott Nyugat-Európába félmillió emberünk, az ország majd harmada éhen gebed, a szaporodási ráta a legalacsonyabbak egyike a kontinensen, a jövőt jelentő ifjúságunk egyre rövidebb ideig, egyre rosszabb oktatást kap, a mai generáció kondícióját meghatározó egészségügy a padlón van. Ha a nemzet fogalmán nem csak Orbán Viktor barátait, rokonait és üzletfeleit értjük, úgy e hazában minden a nemzeti érdekek ellenében történik. S e "sok jót" az európai integráció pénzén teszik velünk, amely megmaradásunk, fejlődésünk egyetlen tényleges kerete lenne, ha hajlandóak lennénk beilleszkedni és együttműködni vele. Az EU nem tökéletes, ám ez rajtunk is múlik, ha nem faragni, ellenben fejleszteni akarnánk, mi is hozzájárulhatnánk korrekciójához. Emellett az emberiség előtt olyan globális kihívások állnak, amelyeket egy-egy ország képtelen megoldani: a klímaváltozás, a terrorizmus, az élelmezés, az ivóvíz, az energia-ellátás, a migráció, az egyre növekvő társadalmi-gazdasági egyenlőtlenség kérdései, vagy akár az űrszemét. Megoldásukhoz sokkal hatékonyabban kellene együttműködnie mind a hétmilliárd embernek. A politikai vezetés feladata volna, hogy ennek módozatait kidolgozza, mi ehelyett mindezzel szembemegyünk. Orbán nemzete a század közepére egy hat-hétmillióra zsugorodó, nyomorgó, szellemileg beszűkült, önmagába zárt társadalom lenne, amelyben az enyésző nép méla kedvvel múltján borong. Ezt akarjuk?