Sarkozy könyvén mulat Franciaország

Szelet vetett, de vihart aratott a most hétfőn megjelent új 250 oldalas könyvével Nicolas Sarkozy Franciaország volt és reménybeli új elnöke. Maga a címe is hatásvadász, „Franciaország az életért”. A boltokban az első vevők még meg sem vásárolhatták, máris elmarasztaló bírálatok özöne árasztotta el a vezető újságok hasábjait. A redakciók persze hamarabb kapták meg a kötetet, a kritikusok belebújtak, hogy hangot adhassanak „gonosz indulataiknak”. Önmagában nem is ez volt az érdekes, hanem az, hogy a vitriolos hangvételű recenziók zöme a jobboldali hírlapokban látott napvilágot. Amiből az a következtetés vonható le, hogy a 2017-ben újjáválasztását remélő Sarkozytől alapjában a mérsékelt konzervatív táborban vonják meg a bizalmat.

Nicolas Sarkozy a könyvvel a novemberre kitűzött jobboldali előválasztásokat kívánta előkészíteni, melyen eldől, hogy a Republikánusok (LR) nevű párt kit indít a 2017-es államfőválasztáson. A jobbközép alakulatnál máris négyen jelentkeztek a megmérettetésre. Volt kormányfők, miniszterek, akik attól tartanak, hogy Sarkozy hányatott múltjával, kivált 2007-től 2012-ig tartott államfőségével, kegyvesztett lett a hívek között. Vele szemben előnyben részesítik a nála évtizeddel idősebb Alain Juppét, akit biztosabb befutónak vélnek.

Sarkozy a könyvét éppen azért írta, hogy csökkentse a vetélytársak esélyeit, álma újabb fél évtized az Élysée-palotában. A kifogásolók elsősorban azt vetik a szemére, hogy a 250 oldalon alig lelhető őszinte szó önmaga megítéléséről. Művében szorgosan mea culpázik, se szeri, se száma „az én vétkem, én vétkem” vallomásoknak. Most ébredt rá súlyos hibáira, önzéseire, ballépéseire, amelyek miatt 2012-ben, ha csekély többséggel is, de föléje kerekedett a szocialista Francois Hollande? Szavait most már a nagy többség nem hiszi el, képmutatásnak, ravaszságnak tartja megnyilatkozását.

Solange Bied-Charreton regényíró a jobboldali vezérlapban, a Le Figaróban kajánul Nietzschét idézte, aki 1882-ben azt írta, „még egy évszázad, és az újságírásnak minden szava bűzleni fog”. Hogy a cikkíró hölgy miként vélekedik a politikai könyvről, azt írásának kemény címe is elárulja „szóáradatok a semmitmondás álcázására”. A Figaro, mint nem hivatalos jobboldali orgánum, de egyértelműen a mai konzervatív ellenzék hangadója, mindeddig visszafogott volt, jobbára tartózkodott a véleménynyilvánítástól.

Inkább beharangozásként szemelvényeket szivárogtatott ki a kötetből. Igazán kíméletlennek inkább a Le Point tekinthető, a jobbára radikálisabb konzervatívok szócsöve, semmiképpen sem lepenista, és alighanem éppen ezért szigorúbb és igényesebb is. Itt is hölgy fogalmazta meg a tömör elmarasztaló véleményt, „Sarkozy, az álszerény” címmel. „Túlságosan is szemérmes, nagyvonalú önmaga iránt, túl érzelmes, túl őszinte”, csak hogy minél nagyobbnak tüntethesse föl magát - hangzott az ítélete a hajdani államfőről.

Aki viszont a Le Point-ben igazán kíméletlen Sarkozyvel, az a francia újságírás egyik „nagy öregje”, a kilencedik iksze felé haladó Philippe Tesson. Évtizedekkel ezelőtt baloldali rokonszenvvel kacérkodó napilapnak, a Combat-nak, később a Le Quotidien de Paris-nak volt az alapító főszerkesztője és vezető publicistája, s de Gaulle tábornok politikájának egyik makacs ostorozójaként tartották számon, de később konzervatív lett. Most a heti hírmagazin legfrissebb számában „Sarkozy kihívása” címmel azt fejtegette, hogy a volt elnök valójában programhirdetésre szánta a kötetét, de csupán vázlat kerekedett belőle, csevegés önmagával. Vallomás a föloldozás reményében, és minél őszintébbnek igyekszik látszani, annál gyanúsabb.

A szerző – így Tesson – „nem csupán szabadulni igyekszik hibáitól, megpróbál elszakadni démonaitól is: az önkényességtől, a küzdelem örömétől, a kétbalkezességtől és az agresszivitástól”. Sarkozynek azonban azzal van gondja, hogy nem tud szabadulni alaptermészetétől, elfelejti, hogy nincs már hatalomban, második elnöki mandátumról ábrándozik. A gyakorlatban azonban milyen államfő is lenne? – kérdi Tesson. Kíméletlen ellenfeleivel szemben, de nem sokkal megértőbb barátai iránt sem. Egy országot, mondja, nem lehet haverokkal kormányozni. Az állítólagos gondolatoknak azonban a legnagyobb hiányosságuk, hogy nem tartalmaznak konkrét terveket, a kötet mellőzi a nagy világpolitikai problémákat is, mint amilyen a menekültkérdés is. A taktika érthető. Választási hadjárat nyitányáról van szó, hízelgő önarckép festéséről.

A Sarkozyvel nem rokonszenvező Le Monde igyekszik megőrizni hagyományos eleganciáját. Úgy véli a jobboldalon kockázatos az önostorozás. „Javamra változtam, a kudarcok bölcsebbé tettek, emberileg gazdagodtam”- idézte szó szerint a lap a szándékolt üzenetet. És mert Sarkozy ezt a múltat igyekezett lezárni, inkább a holnapot ábrázolná. A Le Monde is Christian Delport történész álláspontját citálta: „Lett légyen bármilyen magasröptű szándék is, mélységében nem módosíthatja a cselekedetről kialakult véleményeket. A múltnak ez a szemlélete soha nem lehet kifizetődő, inkább romboló, még jobban a gyönge pontokra fordítja fényt, a bírálatokat ébreszti föl. Sarkozynek az a legnagyobb baja, hogy képtelen változtatni azon a képen, amely a közvéleményben rögződött meg róla. Mielőtt áruba bocsátotta új könyvét, a franciák 73 százaléka már elfordult tőle, ezért egyetlen szándéka növelni a népszerűségét. Nagyon is tudja, hogy ebben a tekintetben még tömérdek a tennivalója”.

Szinte az egyetlen kendőzetlen baloldali kritikát a Libération közölte. Az egész, szögezte le, mondhatni „jó szándékú hamisítással kezdődik, azzal, hogy a könyv nem elnökjelöltségi szándékkal íródott”. Citálja a Libé még a Figarót is, amely kimutatta, amikor de Gaulle önéletrajzával jelentkezett a múltját idézte fel, ellentétben Sarkóval, aki ezt megpróbálja feledtetni. A jobboldali hírlap huszonhét jó szándékú „tévedést” számlált meg, ami rekord. A volt elnök fölidézte egyik szerinte legnagyobb hibáját, amidőn egykor mezőgazdasági kiállításon járt, és egy ismeretlen ellenfél azzal förmedt rá, „tűnj el a pokolba, te balfácán”. Ő maga is indulatba jött, replikázott. Ahelyett, hogy észre se vette volna az illetőt, a hevével „lealacsonyította államfői tisztséget”.

A könyvben illetlen megjegyzések jelentek meg a 2012-es elnökválasztás győzteséről, Hollande elnökről, aki háromszor élt élettársi viszonyban. Az első partnere Ségolene Royal volt, akivel évtizedeket töltött együtt, négy közös gyerekük született. A hölgy jelenleg a baloldali kormány egyik kulcsminisztere, ami arról tanúskodik, hogy jóllehet Hollande elnökségének a kezdetén szakított vele, jó viszonyuk fönnmaradt. Sarkozy nem is ebbe kapaszkodott bele, hanem abba, hogy Élysée-korszaka kezdetén Hollande Valérie Trierweiler újságírónővel mutatkozott, de mondhatni hónapokkal később „távozásra” kényszerítette, hogy új kapcsolatot kezdjen a nála két évtizeddel ifjabb Julie Gayet színésznővel. Sarkozy a könyvében „lovagiatlannak” tünteti föl utódát vélt személyes sérelme miatt is.

Szóvá teszi, hogy az őrségváltás után tisztelgő látogatáson járt Hollande-nál, akkor még ő is élettársi kapcsolatban élt csak Carla Brunival, és búcsúzáskor, a kocsiba szálláskor csupán a peronról integettek nekik, nem kísérték el az autóig. Ő maga ebből az „incidensből” vonta le azt a következtetést, hogy mihamarabb anyakönyvvezető elé kell vinnie az ő új párját is, ne tegye ki hasonló kínos helyzeteknek. A sajtónak szinte az egésze nem vette jó néven Sarkozynak ezt a kijelentését. Gorombaságnak, a kötet egyik legkritizálhatóbb kitételének nevezték.

A leváratlanabb nem ez volt. A „Franciaország az életért” megjelenése előtt egy nappal Sarkozy közölte a sajtóval, a kötet ellenére se döntötte el még „véglegesen” novemberben csakugyan jelölteti-e magát az előválasztáson. Talán érzi, hogy még mindig nagy kockázatok várhatnak rá, meg szeretné hagyni magának az alkalmat a visszavonulásra? Beválik-e a latin bölcsesség, „Habent sua fata libelli”, a könyveknek is van sorsuk?