Feydeau-nál egyébként nem csak az ajtók, meg a bőrükbe nem férő, eleve felpaprikázott szereplők miatt áll a bál. A nagy bohózatírónál ugyanis a látszólagos disztingvált, jól elrendezett polgári létből indul minden számtalan darabjában. Abból a biztonságosnak mutatkozó jólétből, amiben elvileg rendben vannak a dolgok. Boldogság és harmónia uralkodik, nyugodt kiegyensúlyozottság. Aztán hamar kiderül, hogy ez csak a látszat. Mindenki kielégítetlen valami miatt, és annak reményében, hogy kielégül, hazudik, mint a vízfolyás, leplezni próbálja, hogy mást tesz, mint amit mond. Furfangos cselek tömegével igyekszik félrelépni, és közben törvényszerűen másokkal kibabrálni, nagy vehemenciával hajszolni a boldogság kék madarát, ami persze ismét és ismét tovaillan. Ettől tovább korbácsolódnak a mind kielégítetlenebb vágyak, emiatt következnek az újabb és újabb, már-már abszurdba forduló kalandok, melyek során naná, hogy egyfolytában minden balul üt ki, és ezzel nő és nő a képtelenségek száma, amiktől egyre inkább kétségbeesnek a szereplők, és mindinkább nevetnek a nézők.
Amilyen kurta, átlátszó szoknyát, kihívó öltözéket Cselényi Nóra a Schell Judit által alakított popdívának tervezett, abból rögvest sejthető, hogy baj lesz. Popdívák persze nem voltak Feydeau korában, de Hamvai Kornél nem csupán fordította a darabot, hanem mai környezetbe is helyezte, és néhány friss utalással, beköpéssel dúsította. Ez persze kockázatos, mert Feydeau igen pontos, akár másodpercről másodpercre kiszámított színpadi gépezeteteket írt, melyekbe még az olyan megrögzött színpadi átdolgozó, mint amilyen Mohácsi János is, hozzá képest viszonylag kevéssé szokott belenyúlni, de egyik legjobb szakértőjeként remekül működteti a tökéletesre csiszolt „masinériát”. Példa rá a Bolha a fülbe című darabból általa rendezett több produkció is.
Hamvai Feydeau átdolgozásból viszont már volt bukás, a két éve a Madách Színházban bemutatott Kézről kézre rendkívül kevésszer ment, bár évad közepén tartották a premiert, a következő szezont már nem érte meg. A Rövid a póráz viszont nagy siker, és minden bizonnyal az is lesz hosszú éveken keresztül. A szerkezet ezúttal lényegében sértetlen maradt, pontosan kiszámítottan, takra működik Kelemen József rendezésében. Valamennyi színész oda rohan, és akkor, amikor kell. Halmozódnak a váratlan szituációk, a meglepetések és a meghökkenések. Izzasztó szituációk garmadája kergeti egymást. Kellőképpen összegabalyodnak a dolgok. A popdíva Lucette azt hiszi, hogy három hét eltekergés után visszatért hozzá a szerelme, Fernand, ő azonban „csupán” azt szeretné bejelenteni, hogy éppen aznap nősül, de mással. Csak ismét és ismét elgyávul a meglepő vallomással, ami így el is marad. A leendő anyósa mit sem sejtve az összefüggésekről, Lucette-t fellépni invitálja imádottja esküvőjére. Na, ebből aztán lesz haddelhadd! Kergetőzés, kiabálás, pisztolyok és egyéb fegyverek egymásra fogása, kétségbeesés a köbön. És persze nem maradhat el a jól bevált szekrénybe rejtőzés, mókás ruhába öltözés, totális kiborulás.
A jó Feydeau előadások bizonyos pontjaikon közel járnak a tragédiához. Ahhoz, hogy kő kövön ne maradjon, hogy olyan tetőfokára hágjon a kétségbeesés, hogy a szereplők magukban, vagy akár másokban, végzetes kárt tegyenek. Mohácsi például a Radnóti Színházban úgy rendezte meg a Bolha a fülbe-t, hogy olyan dühödt és agresszív tömegverekedés tör ki benne, ami akár többek halálával is járhatna. Máté Gábor egri A hülyéje rendezésében kiélezett szituációkban annyira nekibúsultak a szereplők, olyan mértékben azt érezték, hogy nincs kiút, hogy akár elemészthették volna magukat, mintha egy Csehov dráma hősei lennének. Kelemen József pedig még Andersen közismert meséjének, A kis hableánynak kaposvári gyerekelőadásába is komoly elmélyültséggel képes volt belevinni a lét, nem lét kérdését.
Ezúttal nincsenek létkérdések, nem különösebben aggódhatunk egyik szereplőért sem, hogy abba, ami történik, véglegesen beleroppan. A rohangászások, félreértések, a poén halmozása poénra, a viccesség uralják a terepet. Ezt nagyon bírja az a közönség, amelyik valószínűleg a Thália publikumának jelentős részét adja. Gondolom, már oda-vissza hatásról is szó van, ezt szeretik, ezt illik nekik nyújtani, hálásak is érte, bár nyilvánvaló, hogy a színészek zöme ennél jóval többet tudna.
Schell Judit a kisujjából is kiráz egy jó alakú, roppant hiú, de joggal féltékeny dívát. A menedzsereként Gubás Gabi csúnya, pártában maradt, de ügybuzgón sertepertélő nő. Molnár Piroska akkor és oda tesz egy-egy poént, a lányát feleségnek szánó médiacézárként, amikor és ahová akar. Szabó Győző pedig álmában felkeltve is képes felajzott férfiként, fenyegetően rohangászni, és fegyverrel, nagy elánnal hadonászni. Pindroch Csaba a két nő közt handabandázó pasas. Vida Péter a fő mókamester szerepében a kapásból kissé lökött lúzer. Fodor Annamária a művészekkel bratyizó kritikus. Lovas Rozi, szerepe szerint, ha törik, ha szakad, házasodni akar. Hunyadkürti István a csíziót ismerő, örökös filmgyári másodasszisztens. Tóth Eszter mindenütt ott lévő, cserfes szájú barátnő.
Senki nem rossz, de senki nem hozza a csúcsformáját. Üzembiztosan működik a szórakoztatóipar. A színész nevettet, a közönség nevet. Megy minden a maga jól bevált módján.
