A szeretet hírnöke

Sokszor elgondolkodom Jézus szavain. Azt mondta a ravaszul megkísértő farizeusoknak: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami Istené.” Ma is nagyon időszerű ez a gondolat, hiszen sokan fontosabbnak gondolják a császárnak való megfelelést, mint Isten törvényeihez igazodni. A császárok jutalmat osztogatnak. Isten viszont lemondást sürget és újra meg újra arra késztet, éljünk és tevékenykedjünk szeretetben.

A magyar püspöki kar sokszor emlegetett tagja Beer Miklós, a váci egyházmegye püspöke. Sokan úgy emlegetik, mint a baloldal meggyőződéses képviselőjét. Akadnak, akik elhatárolódnak tőle, mások szerint azokat a gondolatokat fogalmazza meg, amelyekkel a hívő kereszténynek azonosulnia kellene.

A gyűlölet parazsa

Nem kis érdeklődéssel olvastam a püspökkel készített beszélgetést, amelynek már a címe is mellbe vágó: Szeressetek ott, ahol gyűlölnek. (Beszélgetőtársa Réti József, a könyv magánkiadásban jelent meg.) Ha széttekintünk, azt tapasztaljuk, hogy mindenhol gyűlölet habzik föl, a másként gondolkodók megbélyegzése, kiközösítése megszokott, néha egyenesen kötelező. Még Krisztus szolgái között is vannak, akik lelkesen fújják a gyűlölet parazsát, nehogy elhamvadjon, s hallgatólagosan megtagadják földi helytartója, Ferenc pápa útmutatását. Beer Miklós könyvének hátlapján, akár életmottójaként is olvashatjuk Assisi Szent Ferenc imáját, amely ugyancsak a szeretet gondolatában tetőzik:

Uram, tégy engem békéd eszközévé,
Hogy szeressek ott, ahol gyűlölnek,
Hogy megbocsássak ott, ahol megbántanak,
Hogy összekössek ott, ahol széthúzás van,
Hogy reménységet keltsek, ahol kétségbeesés kínoz,
Hogy fényt gyújtsak, ahol sötétség uralkodik.
Hogy örömöt hozzak oda, ahol gond tanyázik
Ó, Uram, segíts meg, hogy törekedjem,
Nem arra, hogy megvigasztaljanak,
Hanem hogy én megvigasztaljak,
Nem arra, hogy megértsenek,
Hanem, hogy megértsek,
Nem arra, hogy szeressenek,
Hanem hogy szeressek.
Mert aki így ad, az kapni fog,
Aki elveszíti magát, az talál,
Aki megbocsát, annak megbocsátanak,
Aki meghal, az fölébred az örök életre.

Érthető a kérdés: mi a magyarázata, hogy a püspök Szent Ferencre és a szent nevét aligha véletlenül választó pápára hivatkozik legtöbbször? A válaszoló jellemére, a világgal való kapcsolatára utal, hogy Assisi szentje döbbentette rá arra, milyen csodás a természet, s hogy szépségeit önmagukért és nem haszonszerzés céljából lehet megcsodálni. Ma romboljuk a természetet. Kivágjuk a fákat, hogy csodapalotákat és múzeumokat építsünk, szennyezzük a folyókat, államférfiak eredményes horgászatának elősegítéséért beetetik a halakat a Balatonnál. Lassacskán minden magán viseli az ember rombolásának jeleit, megszűnik az az intim kapcsolat, amely őt a természethez – közvetve a teremtéshez fűzte. Holott – mint a püspök mondja – „minden ajándék […], nem szabad mindenhez ragaszkodni, viszont mindennek lehet örülni.”

Próbáljunk arra a kérdésre őszintén válaszolni: tudunk-e olyasminek is örülni, amit nem birtokolunk? Megelégszünk-e azzal, annyival, ami és amennyi örömöt szerez, vagy fogcsikorgatva gyarapítjuk a vagyonunkat, mert valami hajszol és azt súgja: még… még…? Ha józanul tekintjük napjaink történéseit, például azt a mértéktelen mohóságot, amellyel a tehetősek, kistafírozottak az eladó többekre vetik magukat, arra kell gondolnunk, bizonyos emberek képtelenek megálljt parancsolni maguknak, mert megtehetik, sokszor épp a törvények segítségével.

Ez volna a demokrácia?

József Attila az uraságokról írt verse megint időszerű. A nyomorultak most még gyűjtögethetik a rőzsét, hogy ne fagyjanak meg, holnap talán hajdúk zavarják el őket. Ez volna a demokrácia? Félek, másként nevezik kárvallottjai.

Az ő nevükben és érdekükben emeli föl szavát újra meg újra Ferenc pápa. Olykor saját egyházában is süket fülekre talál, a Vatikán gazdag bíborosai is ellenkezéssel fogadják intelmeit, holott azt a szellemet hirdeti, amely az evangéliumokból árad. Beer Miklós számára eligazítást és ösztönzést adtak Ferenc pápa elődei is. Csodálattal, tisztelettel tekintett rájuk, sok gondolatuk épült bele egyéniségébe. Ferenc pápa tanítása azonban mintha lelkéből fakadt volna: „[…] azon vettem észre magam, hogy az új szentatya ugyanazokat mondja, amiket addig én is gondoltam és mondtam. Ez az érzékeny és empatikus lélek mindig visszatér ide: ne feledkezzetek meg a szegényekről, a bajbajutottakról. Milyen elkeserítő, hogy aki így gondolkodik, tüstént gyanús lesz azok szemében, akik szegénységbe taszítanak millió és millió hazátlan nincstelent!”

A püspök teljes egyetértéssel idézi a pápa elgondolkodtató, korunk szellemiségét, anyagiasságát bíráló körlevelének szavait: „Miként lehetséges, hogy nem hír, ha egy hajléktalan öregember megfagy az utcán; ellenben hírértékű, ha két pontot esett a tőzsde. Nem tűrhető tovább, hogy élelmiszert dobjunk el, miközben tömegek éheznek.”

Ferenc pápának van bátorsága szembeszállni az emberségéből kivetkezett korszellemmel, s annak ellenhatásául Jézus példáját idézi. Nézzünk szembe önmagunkkal! Vessünk számot bűneinkkel, mulasztásainkkal! Tudjunk bocsánatot kérni azoktól, akiket megbántottunk! – ezek Beer Miklós vezérelvei, melyek kiveszőben vannak világunkból. Szomorú, de manapság inkább az önelégültség, gőg telepszik rá mindenre, s lassan elembertelenedünk, felszínre tör rosszabbik énünk.

Szószék és pártpolitika

Az egyik legnehezebb kérdés, amivel a kérdező is szembesíti a püspököt, mi a véleménye a papok politizálásáról. Sokszor a szószékről is politikai állásfoglalásokat hallunk, szitkokat, s akik eldörgik őket, megfeledkeznek arról, hogy akikre átkaikat zúdítják, ugyanúgy Isten teremtményei, mint ők. Beer Miklós föleleveníti a püspöki kar többször hangoztatott véleményét: a pártpolitika nem a papság terepe. Ez nem azt jelenti, hogy ne legyen véleményük, s azt sem, hogy ne adjanak hangot meggyőződésüknek. Beer Miklós is képviseli álláspontját, de magánbeszélgetésekben, s nem szentbeszédeiben. Természetes, hogy az állam támogatja az egyházat olyan területeken, melyeken rengeteg pénzre van szükség, de az volna az igazi, ha az egyházat hívei tartanák el, s így valósulhatna meg az a szabadság, amely Jézus működését is jellemezte. Ám a katolikus egyház „olyan nagy szervezet, amelyet nem tudunk látványosan mozgatni.” Ám „ha egy hívő érintkezésbe lép egy bajba jutott emberrel, ő is az egyházat képviseli! Bírálták az egyházat, hogy nem segíti a menekülteket. De mit értünk egyház alatt? A Katolikus Karitász vagy a máltaiak nem az egyház?”

Van-e kiút a már-már végzetesség váló megosztottságból? Az egyik talán az, hogy nem zárkózunk el a más meggyőződésűektől. „Bízom benne – mondja Beer Miklós –, hogy mint amikor történelmünk során, amikor nagy baj volt, kijózanodunk. Olyan szívesen képzelem el, hogy hallgatok egy parlamenti tudósítást, és például egy KDNP-s politikus azt mondja: nagyon érdekes volt, amit az MSzP képviselője mondott, a mi frakciónk egy további szemponttal egészítené ki azt. És ugyanígy fordítva.”

A püspök már lát bíztató jeleket, amelyek a kölcsönös megértés felé mutatnak. Bár igaza volna! Máskülönben egyre szélesebb lesz az árok, és aligha lehet betemetni. Kivált nehéz munka lesz, ha olyan alpári eszközökkel élnek a sajtóban, amilyeneket elszörnyedve szemlélünk, s visszataszítóak minden józanul gondolkodó ember számára.

Ezekkel a lehangoló megnyilatkozásokkal áll szemben a püspök által nyomatékosított életalkotó szeretet, amelyet leginkább a családban, a szeretet közösségében sajátíthatunk el. Nagy szeretettel emlékezik meg ennek az érzésnek megtestesítőiről és gyakorlatba ültetőiről, édesanyjáról és nagymamájáról. (Édesapját korán elveszítette.) Az ő tapasztalatai is nyilvánvalóvá teszik, hogy a családi nevelést nem pótolhatja semmiféle állami intézménybe tereltek közössége. Nem véletlen, hogy egyik íróideálja Chesterton, aki sokszor nyomatékosította ezt a meggyőződését, és hogy újra meg újra idéz A kis hercegből, amelyből azt is megtanulhatjuk, hogy a szívünkkel lássunk és ne a zsebünk bővítése vezéreljen. A család segítette abban is, hogy rendszeresen olvasson. Manapság ez a szokás sem általános. Rohanvást beleolvasunk a hírekbe, s észre sem vesszük, hogyan sorvad el bennünk az, amit humanista kultúrának nevezünk, s amelynek egyik letéteményese a Szentírás.

Baloldali püspök?

Szomorúan kérdezzük: hová enyésznek el a kereszténynek mondott Európa értékei? Miért szorgoskodnak magukat kereszténynek mondók ennek az Európának (s vele értékeinek) tönkretételén? Igaz, megnyugvással idézhetjük azt a jelenetet, amelyben Jézus Péterre és utódaira ruházta a vallási főhatalmat. „Te Péter vagy (addig Simonnak nevezték), és erre a kősziklára építem egyházamat, és a Pokol kapui sem vesznek erőt rajta.” Nem egyszer tanúi vagyunk, amint a ház lakói közül néhányan nekiveselkednek, hogy jobbra vagy balra kimozdítsák helyéből az épületet. Nem sikerül. Megoszthatnak, megbotránkoztatnak, de az épület áll, és Péter mai utóda megingathatatlan szilárdsággal hirdeti az evangéliumok üzenetét: felszólít a szegények és elesettek támogatására és a szeretet parancsának megvalósítására.

Ezt képviseli Beer Miklós püspök is, akit szívesen mondanak baloldalinak, mert sokszor ő is „népszerűtlen” gondolatait fejtegeti. Például arra int, hogy ne romlandó dolgokat, múló értékeket harácsoljunk össze, segítsük a szegényeket és elesetteket, elégedjünk meg azzal, amink van, ne gyűjtögessünk mások kárára.

Fejtegetéseit olvasva eszembe jutott apám, amint megfürdette unokáit, lefektette őket, s a könyvespolcra hatalmas csomagolópapírt függesztve diafilmeket kezdett vetíteni. A gyerekek egyik kedvence a telhetetlen kisgömböcről szóló mese volt. Gurult-gurult, egyre csak dagadt, mindent behabzsolt, ami az útjába került. Aztán szétpukkadt. Túl sokat harácsolt össze. Mi maradt utána? Semmi! Csak valami nyúlós, rosszízű, szégyellni érdemes emlék.

Vagy gondoljunk a farizeusra. Nagy garral érkezik a templomba, s dicsekedni kezd az oltár előtt, megtartja a törvényeket, tizedet ad a vagyonából… Van miből. Arról nem esik szó, hogyan gyűjtötte a pénzét. Hány szegény asszony nyomorog miatta, mégis odaadják a két fillérüket, hogy segítsenek. Melyikük a hitelesebb, az igazabb? És ha majd elszámoltatják a farizeusokat, mit mutathatnak föl érdemeikként? A szolgává, cseléddé alázottakat? Mivel érdemelhetik ki az utókor, vagy egy nagyobb hatalom tiszteletét, megbecsülését? Talán azzal, hogy a császár kegyét kihasználva vagyonosodtak? Nem sokat nyom a latban a számonkérésnél.

„Ha lecsökken az egymás iránti figyelemből és szeretetből fakadó áldozatvállalás, megfagy a szerelem.” – mondja a váci püspök. Más is megfagy, ha nem figyelünk a másik emberre, hanem arra törekszünk, hogy megtapossuk. Megfagy az az ország is, amelyben ez a mentalitás, amelyben a másként gondolkodót és a családtagjait is nyilvánosan megalázzuk, és sunyi módon a hatalom palástja alá rejtőzünk.

Bár szegény Juhász Gyulát lassan-lassan kiiktatják a magyar irodalomból, változatlanul nagy költőnek érzem. Egyik legkedvesebb versemet ő írta, Betlehem a címe:

A kocsma ajtaját kitárják,
S hozzák subában a telet,
Az istállóban ott a jászol,
A jászolban a Szeretet.

A gyémánt csillag áll fölöttük
Füstös lármában szeliden,
Nyájas barmok között az almon
Az Ácsnak Gyermeke pihen.

Kántálnak a három királyok,
S velük a jámbor pásztorok,
A söntés mélyén egy elázott,
Elbúsult zsöllér tántorog.

Könnyes szeme bámulja báván
A betlehemi csillagot,
A jó reményt, mit körülállnak
Szegények, árvák, magyarok!

Itt élünk mindnyájan, ebben a kocsmában, ahol egyre több elbúsult zsöllér tántorog, s nem találja a helyét. Mégis van reménység, ahogy Beer Miklós is érzékelteti. Ott a jászol, s benne a szeretet. Érdemes volna visszaperelni a feledésből.