Kétséges hírnév

Bámulatos energiával, lendülettel törnek be közénk a Sirály előadásának negyedéves növendékei, Máté Gábor és Dömötör András osztályának tagjai, a Zsótér Sándor által rendezett előadásban, a Színház- és Filmművészeti Egyetemem aulájába.

Körben ülünk, vannak, akiknek már csak a ruhatár pultján vagy a lépcsőn jut hely. A színészek hirtelen szinte megszállnak minket, a nagy üvegajtókat is felcsapva, az utcáról is betódulnak. A Fame című híres musical legismertebb dalát éneklik felfokozott hangerővel, valósággal beleüvöltik a képünkbe, hogy „szárnyára vesz majd a hírnév…” És kapásból felhevülten, igencsak felpörgetett tempóban táncolnak hozzá, az ilyesmit nevezik egész pályás letámadásnak.

Egy pillanatra el is bizonytalanodom, hogy netán elnéztem a műsort, és nem is a Sirály megy ma, de oldalt ott álldogál szokásos nadrágból kilógó színes ingeinek egyikében Zsótér, és azért ez némi bizonyosságául szolgál arra, hogy nem én tévedtem, hanem az ő fantáziadús ötletessége biggyesztette Csehov elejére a musical részletet. Aztán leáll a gépzene, és csak mondani kezdik a dráma szövegét. Ahá, igen, persze, hát hiszen a darabban a drámaírói babérokra, ha úgy tetszik, hírnévre törő Trepljovnak eleve az az egyik fő baja, hogy elnyomva érzi magát sztárszínésznő anyjától, akit jócskán szárnyára vett már a hírnév, ahogy szeretőjét, az író Trigorint is. Megállapodott rutiniéknek tartja őket, és úgy gondolja, hogy a hozzá hasonlók elfoglalják a helyeket az olyan feltörekvő tehetségektől, amilyen ő is. Trepljov dühös elkeseredettséggel mondja és mondja a panaszait Nyinának, aki pedig színésznő akar lenni, de tulajdonképpen mondja nekünk is, mintha mi lennénk a falak az útjában, mi lennénk az őskonzervatív megállapodottak, akik gátat szabnak az új, nagyszerű törekvéseknek.

A Sirály előadások központi kérdése, hogy Trepljov valóban tehetséges-e, vagy inkább sértettsége munkál benne, és amit csinál esetleg csak üres, „lila gőz”, vagy tényleg forradalmi tett? Zsótér azáltal, hogy egy szerepet többen is játszanak, még nehezebben megválaszolhatóvá teszi ezt a kérdést. Amikor például szinte lelkes kissrácnak ható színész alakítja Trepljovot, és vele szemben egy magas férfi nőnek öltözötten, önimádóan magamutogató csupasz mellkassal adja Arkagyinát, akkor például, elég egyértelmű a válasz. De vannak más verziók is. Nem tunyulhatunk el, nem helyezkedhetünk kényelmes álláspontra, újabb és újabb gondolatok, ötletek sorjáznak. És a szereplők tőlünk tényleg karnyújtásnyira, jóformán lemeztelenednek előttünk, jelképes értelemben, de akár a valóságban is.

Van az a jelenet, amikor összecsap az ügyintéző és Arkagyina azon, hogy a színésznő faluról bekocsikázna a városba, de a túlzottan is praktikus ember köti az ebet a karóhoz, hogy nem tud lovat adni, hiszen aratás van. Arkagyina magából kikelve ordít, hogy neki akkor is jár ló, és erőteljesen érezteti, hogy jön ahhoz egy ilyen kis fityfiritty, hogy neki bármiben is nemet mondjon. Ráadásul fölé tornyosul szegény robotoló párának, mert egy olyan magasított széken trónol, amin úszómesterek, vagy tenisz döntnökök szoktak ülni, hogy fentről jól lássanak. Amikor már az ügyintéző nem bírja Arkanyina lekezelő tombolását, hisztizve azt üvölti, hogy akkor ő lemond, és villanásnyi idő alatt dühösen lerántja magáról a ruháját. Ott áll mérgesen, úgy, hogy egész teste rázkódik a dühtől, anyaszült meztelenül. Ettől Arkagyina még inkább elveszti a mértéket, villámló tekintettel ő is lerántja magáról a ruháját, és annyira elrohan, hogy egy szál semmiben kilódul az aulából, egyenesen az utcára, a nem éppen banánérlelő időbe.

Az utca belejátszik az előadásba, nem csak azzal, hogy rendszeresen onnan is megjelennek a szereplők, meg abba az irányba is távoznak, olykor onnan néznek-hallgatóznak befelé, az utca a játéktér meghosszabbítása, olykor a kert is. És önkéntelenül a járókelők is a produkció részeivé válnak, ahogy a Katona József Színház egy volt üzlethelyiségben játszott, A borbély című előadásának esetében szintén, hiszen bebámészkodnak, akár értetlenül rácsodálkoznak, hogy mi a fene folyik itt. Annak az idős részegnek pedig, aki előadás előtt az egyetem vécéjének kövezetén ücsörgött, kissé hangos távozása csaknem önálló műsorszámmá válik, de ugyancsak már-már olyan, mintha hozzátartozna a produkcióhoz, megjelenítené a szereplők gyakran nyomott hangulatát.

Némiképp összemosódik a darab és a valóság, mintha nem csupán akkor látnánk színház a színházban szituációt, amikor a drámában is előadnak egy darabrészletet. Látjuk például a ruhatár pultjára elhelyezett hangpultot, és az egyetem közkedvelt ügyelőjét, Ari Zsófiát, aki kezeli ezt, de látjuk Zsótért is, aki nem csupán feszülten figyeli a produkciót, néha ki-be járkál, hanem időnként egy könyvből felolvasva, civil keresztnevükön szólítva a színészeket, filozofikus szövegrészleteket mond, melyek rímelnek az adott szituációra, és melyeket átélten meg kell ismételniük a színészeknek. Olyan ez, mintha költői instrukciókat adna próbán, mintha meg-megszakítaná az előadást, de persze ez is a produkciónak a része, így is összemosódik valóság és színjáték.

Ami különben mindinkább elkomorul. Az első rész alatt sokat nevetünk, a szerepcserék játékossága is akkor érvényesül leginkább, később ezt már megszokjuk, és egyre jobban kénytelenek vagyunk átélni a szereplőknek azt a perspektívátlan létét, nyomasztó hangulatát, amiben létezniük kell, és ami azt jelzi, hogy akár van hírnév, akár nincs, reménytelenül dekkolnak egyhelyben, és érdemben képtelenek egymásra figyelni. Próbálnak önigazolásokat keresni, de azért csak úrrá lesz rajtuk a depresszió. Mellbevágó, hogy a fiatalok már abszolút éreztetni tudják a totális padlóra kerültség állapotát. Azt, amikor úgy tűnik, nincs előre, nincs hátra, nincs semerre semmi, végzetesen bedugult minden, ami végül is Trepljovot az öngyilkosságba viszi.

Az előadás legvégén is eléneklik a Fame című musicalből, hogy „szárnyára vesz majd a hírnév…” Ekkor azonban apatikusan teszik ezt, arcukon ott a csalódottság, olyanok, mint akik már megjárták a hadak útját, és az előadás közben tényleg nagy utat járnak be. Érződik az elhivatottságuk. Az is, hogy Baki Dániel, Blahó Gergely, Bodoky Márk, Dér Zsolt, Ember Márk, Figeczky Bence, Georgita Máté Dezső, Gyöngyösi Zoltán, Kiss Andrea, Medveczky Balázs, Olasz Renetó, Osváth Judit, Papp Endre, Rujder Vivien sokat megtanultak a szakmából. Ütőképes csapatot alkotnak. Tán, mint Trepljov, próbálnak hinni abban, hogy színházzal meg lehet váltani a világot. De már azt is tudják, hogy ez erősen kérdéses, ahogy a saját sorsuk is. A Sirály előadásával a maguk gyötrő dilemmáira is keresik a választ. Ezért is annyira erőteljes ez a produkció.