A gyermeki lélek őrzőangyalai

Kilencven esztendővel ezelőtt, 1926 márciusában hirdették ki az országos Népiskolai Építési Alapot. Az 1926. évi VII. tc. a „mezőgazdasági népesség érdekeit szolgáló népiskolák felállításáról és fenntartásáról” rendelkezett. A Klebelsberg Kunó kezdeményezésével és felügyeletével megvalósult programra 1932-ig 47,5 millió aranypengőt – az ország egyévi állami költségvetésének mintegy a felét – fordították.

A Tarsoly István szerkesztette "Magyarország a XX. században" egyik kötetének tanúsága szerint Klebelsberg miniszter az ország legnagyobb és legsikeresebb oktatási reformját hajtotta végre az óvodától az egyetemig. Alig pár esztendő alatt – dán mintára – ötezer népiskola épült, s mindez a birtokosokat törvénnyel kötelezve! A modern, téglaépítésű iskolák mellé tanítói lakásokat, volt ahol tangazdaságokat, sőt tejkonyhával felszerelt kisdedóvót, népkönyvtárat, gyermekjátszóteret is létesítettek.

„Kevesebb ország van, ahol a tehetségek teljes kifejlődésének annyi gátja lenne, mint éppen nálunk… az idegen nemzetek négyzetre emelik kiválóságaikat, mi magyarok gyököt igyekszünk belőlük vonni…” – az ezen állapotokon változtatni akaró Klebelsberg az ország felemelkedését a nevelésben, az iskolázottságban látta. A néptanítóknak és a felsőbb intézményekben oktatóknak nem hiába kellett jelenteni számára minden tehetséges gyermeket. Mennyivel különb szellemiséget tükrözött ez a mainál!

Hanák bácsi iskolája

Azon szerencsések közé tartozok, akik ha koruknál fogva nem is élték meg, de hiteles történetek, fennmaradt fotók segítségével közvetlenül hallhattak tanúbizonyságokat a XX. század eleji magyar puszták életéről és a pusztai iskolákról. Apai nagyanyám és testvérei ilyen pusztai iskolában végezték tanulmányaikat Ihász-pusztán. A múlt emlékei iránt fogékony lokálpatriótaként, de pedagógusként is mindig szeretettel, nagy érdeklődéssel hallgattam nagyanyám és egyik fiútestvére, ihászi emlékeket később gépével is megörökítő fotóriporter, Szóllás László elbeszéléseit a hajdani pusztai létről. A tőlük hallottak hűen igazolták a Puszták népében olvasott sorokat. Ha az ember végighalad a hála Istennek még a mai napig álló „egyutcás” kis településen, az egyik oldalon megpillanthatja a hosszúkás, több lakást magába olvasztó (kissé átépített) egykori földszintes cselédházakat, a máig – hol így, hol úgy – működő állami gazdaságot, s a kis kápolnát, tanúskodva egy régi világról, házat-hazát építő dolgos, de sokat nélkülöző ősökről…

Részlet a nyolcvan esztendeje napvilágot látott Illyés szociográfiából: „A dunántúli pusztán van iskola, van templom vagy legalább kápolna, rendszerint a kastély egyik szárnyához ragasztva… A cselédek egy tető alatt, hosszú földszintes házakban laknak, akár a kültelki proletárok, lakásaikat csak vékony fal választja el egymástól. A hosszú tömeglakások beosztása olyan, hogy két-két szoba közé esik egy szabad tűzhelyű közös konyha. A század elején kelt törvény értelmében egy szobában csak egy család lakhat…

Az iskola ajtaját reggel fél nyolckor nyitotta ki Hanák bácsi gazdasszonya… A fél nyolcra megjelent, törekvőbb tanulók különböző fő- és alosztályba különültek. Legkellemesebb a vízhordók együttese volt, ebbe a gazdasszony, Pápa néni, hat fiút és négy lányt osztott be. Mi, fiúk, párosával közrefogtunk egy-egy kannát vagy sajtárt, s vidám eszméket cserélve elcsúszkáltunk a puszta-kútig. Négy-öt fordulóval megtöltöttük a konyhában álló nagy szapulókádat s a kertben a három hordót, amelyből aztán a vizet a lányok a méhek vékony vályúcskáiba és a paradicsomágyak ötletes csatornácskáiba továbbították. …Reggeli tevékenységünk befejezése után Hanák bácsi megjelent a teremben, addigra mind a hat osztály egybegyűlt. Kitörő örömmel fogadtuk. Egyik sor padban ültek a lányok, másikban a fiúk, koedukációs rendszer volt. Megindult a tanítás. Aki akart, rengeteget tanulhatott, s azt, ami tetszett neki, gazdag választék állt rendelkezésére. Hanák bácsi először az első osztályosoknak magyarázott, azután a másodikosoknak, majd a harmadikosoknak, és így tovább. Míg az egyik osztállyal foglalatoskodott, a többi leckéjét készítette, esetleg azalatt is vizet hordott, ha például épp nagymosás volt a háznál. A feleltetés a szabad verseny elve szerint folyt, a felsőbb osztályokhoz intézett kérdésekre az alsóbb osztályosok is jelentkezhettek, s feleletüket Hanák bácsi az előrehaladás megítélésénél tekintetbe vette…”

A puszta szíve-lelke

Ihász-puszta „Hanák bácsijának”, azaz az ottani pusztai gyermekek egykori legendás nevelőjének, a hatvanöt esztendeje elhunyt Czirfusz Vincének nevére máig emlékeznek az idősebbek.

Ihász népiskolája a Klebelsberg-féle dinamikus fejlesztés előtt már jóval létezett, körülbelül az 1800-as évek második felétől. Ihász, valamint a szomszédságában álló Zsigmond- és Antalfőpuszta kis lurkóinak sorsáról szerencsére a birtokosok (az Amadé-Esterházyak, Veszelyek, Somogyiak) mindig kellőképpen gondoskodtak. Jelentős méntelep működött e tájon, sok generációnak biztosítva megélhetést. Persze manapság a legidősebb ihásziak és az elszármazottak közül sem él már olyan, akit a jellegzetes nevű tanító, Czirfusz tanított, de neve fennmaradt, mert tevékenységének tekintélyes időtartama alatt a puszta-lakók művelődésének, felemelésének terén áldozatos munkásságot végzett. Alakját a visszaemlékezések fényében „A pusztai gyermekek tanítója” címmel Exner István tanár örökítette meg egy szerény kis kötetben az 1990-es évek elején.

A 115 esztendeje, 1901-ben az ihászi állami elemi népiskolába kinevezett, s több, mint három évtizeden át tanító Czirfusz Vince valóban a puszta szíve-lelke volt. Kántorizált, több hangszeren játszott, hegedült, zongorázott, ismeretterjesztő és kulturális műsorokat szervezett a nemzeti és egyházi ünnepekre. Kivételes figyelmet fordított a honismeret, valamint a természetismeret továbbadására, segítette a hitéletet, szinte ökumenikus szellemben, mert nem csak katolikusok, de szép számú lutheránus felekezetű család gyermekével is foglalkoznia kellett. Nagy szociális érzékenység is jellemezte, párjával, a sokak által csak „taninéninek” becézett feleséggel élelemmel segítették a sokgyermekes, nehéz anyagi sorsban tengődő pusztai családokat, s oktatói-nevelői munkája mellett ő vezette a birtokosok számadásait, könyvelését is. Tornakertet, valamint zöldség- és gyümölcsös kertet is kialakított az iskolaépület mellett, rövid időn belül lett villanyvilágítás is a tanteremben. Hajdani tanítványai – az 1960-as, ’70-es évekből – az alábbiak szerint vallottak:

„…a tanító urat tisztelte, szerette a puszták népe. Szó nélkül nem ment el senki mellett sem, mindenkihez volt egy jó szava. Közvetlenségével belopta magát az emberek szívébe, akik bátran fordulhattak gondjaikkal, problémáikkal tanítójukhoz… Nemcsak tanított, hanem becsületre, tisztességre, szülő- és hazaszeretetre is nevelt bennünket… Az 1849. június 27-én lezajlott ihászi csata hőseit már-már megelevenedni láttuk tanítása nyomán. Büszkeséggel töltött el bennünket, hogy azon a helyen élünk, ahol a szabadságharc hős katonái vérüket hullatták a hazáért. Tanítási óráin sokat szemléltetett, s ezért könnyen elsajátítottuk az ismeretanyagot, s otthon már nem is igen kellett tanulnunk. Még a gyengébb eredményt produkáló nebulók sem féltek az iskolától. Akik az ő keze alá jártak, azok jól megtanultak írni, olvasni, számolni, de az alapvető történelmi, földrajzi ismeretekben is el tudtak igazodni… A madarak és fák napját minden évben nagyon vártuk, mert akkor az erdőszélre kirándultunk és sokat játszottunk. Amikor megpihentünk, a tanító úr beszélt nekünk a természet szépségeiről, a madarak és fák védelméről… Népszínművek betanítását és azok előadásának megszervezését is vállalta, örömet szerezve ezzel a puszták lakóinak. A környék kulturális rendezvényeit anyagilag is támogatta, többek között a marcaltői dalárdát is, melynek zászlórúdjába vert díszszögén olvasható az ő neve is… Nagy gondot fordított a gyerekek ének-zenei, rajz és kézimunka képességeinek fejlesztésére… Megtanított bennünket ásni, kapálni, vetni, palántázni, gyomlálni, gyümölcsfákat gondozni, oltani, szemezni…”

Az élet tanítói

Czirfusz, s a hozzá hasonló többi néptanító, az életre tanított! Az ember ma csak csodálkozik, hogy egy tanteremben, sokszor megközelítőleg száz leányt és fiút, több évfolyamot egyszerre, több tanéven át hogyan tudott egyetlen tanító úr megtanítani mindenre!? S bizony megtanított! Mindenki megtanult írni, olvasni, számolni, és igen sokan tovább is tudtak tanulni. A feljegyzések szerint a kis ihászi népiskolából induló diákok közül kikerült minisztériumi tisztviselő, magas rangú katona- és rendőrtiszt, hivatalnok, ispán, kertész és sok-sok iparosember.

Czirfusz harmincnégy dolgos esztendő után, a második világégés előtt nem sokkal vonult nyugdíjba, majd beköltözött városra. Szerencsére nem volt tanúja annak, ahogy a háború alatt lőszerraktárnak is használt, szeretett ihászi iskolája a tanítói lakással egyetemben egyik-pillanatról a másikra eltűnt a föld színéről. Aztán 1945 után más helyen kialakítottak egy új iskolát, s több pedagógus is érkezett a pusztára, de már semmi sem emlékeztetett arra, amit Czirfusz-néptanító szellemében képviselt…

A jeles néprajzkutató, Szőke Anna szerint „Nem véletlen, hogy mikor, hol és milyen társadalmi feltételek között válik az ember személyiséggé, mivel a kor otthagyja lenyomatát minden emberen, bármennyire is különbözővé formálja őket személyiségükben és társadalmi helyzetükben. A döntő mozzanat a néptanítók tevékenységében az önkéntesség, amely a nemzet társadalmi tőkéjének tekinthető... Ehhez a színességhez az önkéntességen, az öntevékenységen át vezet az út, s hogy az önkéntesség olyan tőkeként fogható fel, mely számos módon járul hozzá a társadalom integráltabb működéséhez. Láthatjuk, hogy a társadalmi tőke az individuumok jellemzőitől függ.”

Mai társadalmunkból igen hiányoznak az olyan néptanítói-népművelői személyiségek, mint amilyen Czirfusz Vince is volt, akik a pár éve elhunyt Steiner Ferenc professzor kedves szavaival élve a gyermeki lélek igazi őrzőangyalai, gondozói voltak…