A siketnéma és a menekült

Publikálás dátuma
2016.02.27. 08:15
Találkozás a virtuális térben (Bartos Ágnes, Fehér Dániel) FOTÓ: MESTYÁN MARCELL

Sok esetben már-már összemosódik a valóság és a virtuális tér. Ami a neten történik akár erősebb benyomást kelt, mint ami közvetlenül itt van körülöttünk. Ettől akár totálisan megzavarodhatunk. Úgy érezhetjük, megcsalnak minket az érzékszerveink. A tudatunkban összekutyulódik minden. Kicsit hasonlít ez ahhoz, mint amikor Pirandello drámáiban nehezen, vagy szinte egyáltalán nem szétszálazható álom és valóság. A tények is akár délibábként tűnnek tova, éjszakai víziók pedig nagyon is jelenvalóknak látszanak.

Vidovszky György a rendezéseiben mindig frissen reagál a kor problémáira. A Legyek urában és A Pál utcai fiúkban kemény őszinteséggel beszélt a gyerek- és fiatalkori, akár gyilkos agresszióról, és egy adott csoport félelmetes befolyásolhatóságáról. A tavasz ébredésében az ébredező szexualitás ugyancsak agresszióval és pusztítóan elfojtott vágyakkal keveredett. A Kócsag peremvárosi fiataljai nem találva a helyüket, eljutottak a legsötétebb gondolatokig és tettekig. Az East Balkán annak a szörnyű esetnek a kapcsán, hogy egy szórakozóhelyen, amikor pánik tört ki, a menekülők három lányt agyontapostak, megvizsgálta hogyan vesztik el sokan a hétvégi bulikon a mértéket, mit okoz a mohón vedelt alkohol, a túladagolt drog. A harmadik hullám a könnyen manipulálhatóságról, a fasiszta eszmék vészesen gyors terjedésének réméről regélt.

Vidovszky régóta dolgozik a Kolibriben, mióta a Bárka megszűnt ez a színház vált a törzshelyévé. Már a Delete előadásában is megjelent az internet, amennyiben egy srác öngyilkossága előtt törölte magát az elektronikus levelező listáról, ami ma már csaknem azt jelenti, hogy a világból is. A Cyber Cyrano pedig beszámolt arról, milyen lidérces károkat okozhat a krónikus netezés, mennyire összezavarhatja a tudatot, hogy mi is történt meg valójában, és mi a számítógép által generált térben. És persze a legveszélyeztetettebb korosztály az ifjúság, aminek Vidovszky drámatanárként nagy szakértője. Ahogy a Novák János által vezetett Kolibri is az. Kitartó munkával, jókora empátiával kikísérletezték, hogyan lehet akár már gyerekeknek őszintén beszélni alkoholizmusról, drogról, válásról, dühről, bűnözésről, halálról. Szerencsés a találkozásuk Vidovszkyval, abszolút összepasszolnak a törekvéseik.

De az eddigiek alapján senki ne képzeljen csak sötét víziójú, búskomor, kedélytelen produkciókat. Mindegyikben temérdek a humor, legfeljebb tragikomikummá válik, átfordul groteszkbe. És van életkedv is bőven, az más kérdés, hogy ezt lehet, hogy sikerül elvenni. De a mostani, "kettős: játék" című produkcióban éppen nem erről van szó. Ha a Cyber Cyrano a net hátrányait állította középpontba, a mostani premier inkább az előnyeit. A cím arra is utal, hogy lényegében két játékot adnak elő a színészek párhuzamosan. A bejáratnál kettéosztják a nézőket. Vannak, akik az előtérbe kerülnek, én a többséggel együtt a színházterembe megyek. A színészek „ingáznak” a két helyszín között, hogy aztán a két történet egybe fusson, és a két nézői csapat is összetalálkozzon.

A színházteremben ülők egy siketnéma lányt, Tündét ismernek meg közelebbről, aki egy sráccal levelez. Az avatár segítségével megteremtik a maguk elképzelt figuráját, és a két képzeletbeli hős, meg a két valódi is a számítógép előtt, egymásba szeret. A Bartos Ágnes által játszott lány azonban elhallgatja azt az igen fontos momentumot a fiú elől, hogy siketnéma. A fiú pedig azt, hogy felénk éppen úton lévő menekült. Ha ezeket tudnák egymásról, valószínűleg szóba sem állnának a másikkal. Furcsa módon a hazugság, az elhallgatás segít abban, hogy kialakuljon a kapcsolatuk.

Látunk olyan jeleneteket, amelyekben a lány a saját családjával is alig érteti meg magát, rémesen kiszolgáltatott helyzetbe kerül. Hadonászva, kapkodva jelel, artikulálatlan hangok hagyják el a száját, arcára kiül a kétségbeesés. A virtuális térben viszont teljesen egyenrangú a többiekkel. Bartos jól megmutatja az egy emberben lakó kettősséget, ha elviselhetetlen helyzetekbe kerül, akár maga is kibírhatatlanná válik, viszont amikor egyenrangú másokkal, kisimulnak a vonásai, érzékenyen empatikus, remekül tud összpontosítani.

Pintér Réka vetítéssel kiegészített díszlete megteremti azt az illúziót, hogy a szereplők a cyber térben mozognak. Behatolnak az ismeretlen, otthoninál sokkal izgalmasabb világba, és ott szuperhősökként viselkednek váratlanul kalandos szituációkban. A színészek megelevenítik a mobil applikációkat, a számítóképes funkciókat. Szundi például még be is fekszik Tünde mellé az ágyba, és szép álmot biztosít számára. Az ébresztő funkció pedig kedves ügybuzgalommal kinyitja a csipáját. A wifi jel is életre kel, és mesebeli segítőtárssá válik.

Miközben magán a színpadon valós díszlet alig van, nagy kalandozásokat, izgalmas tereket láthatunk. A színészek, Ruszina Szabolcs, Alexics Rita, Szanitter Dávid, Nyakas Edit, Bárdi Gergő, Megyes Melinda, Mészáros Tamás több figurát is alakítanak, Szabó Gergely fantáziadús, gyakran ironikus jelmezeiben. És persze megnézhetjük milyenek a két főszereplő avatár változatai, Császár Réka illetve Fehér Dániel megszemélyesítésében. Azt hiszem, igen sokan szeretik magukat a giga filmek nyomán tettre kész, minden váratlan szituációra azon nyomban remekül reagáló, erős, eszes, szuperhősöknek képzelni. Ábrándképeket vetítünk ki magunkról, és ezeket, ha akarjuk, már meg is valósíthatjuk a cyber térben.

A számunkra messzi, idegen országból menekülő srácnak, Hárunnak, akit Nizsai Dániel alakít, mi, a színházteremben ülők, sokáig csak az avatár változatát látjuk, az előtérben ülők pedig így vannak Tündével.

De a fiú egyszerre csak megírja, hogy éppen Magyarországra érkezik, és találkozni szeretne. A lány mindenáron próbál kibúvókat találni, hiszen tudja, hogy ekkor rögvest lelepleződik a fogyatékossága. Hárunnal együtt betódulnak az előtérből azok a nézők is a színházterembe, akik eddig az ő történetét nézték. Mellbevágó az a jelenet, amikor a két fiatal meglátja egymást. Először Tünde döbben meg, hiszen kapásból észleli az európai emberétől eltérő bőrszínt, és rögvest gesztusokkal, fejelfordítással, némán, elutasítóan reagál. Ekkor még a srác azt hiheti, hogy a látványától kukult meg. De aztán a lány kifakad, kézzel-lábbal, arckifejezéssel, intenzíven belőle előtörő hangokkal magyarázza, hogy őt mennyire átverték. Persze így érzi a fiú is. És aztán ahogy csak tudnak, elkezdenek egymással kommunikálni, és kiderül, hogy az a szeretetteljes, humorral átitatott társalgás, egy húron pendülés, működik akkor is, amikor hús-vér valójukban együtt vannak.

Mélyen humánus Jeli Viktória és Tasnádi István darabja. Végtelen empátiával kezel egy fájdalmas, nyílt sebként jelenlévő, akut társadalmi problémát. Nem hallgat el, nem söpör a szőnyeg alá, esze ágában sincs gyűlöletet kelteni, ártalmas ideológiákat harsogni. Némiképp riadt, csendes megértéssel azt mondja, hogy egymáshoz fordulással, a bajok őszinte kibeszélésével és szeretettel, elképzelhető a kátyúból való kikecmergés.

Ha kevéssé is bízom benne, mégiscsak próbálom hinni, hogy nem csak az avatár térben hallják meg sokan a darab szavát.

Szerző

Az élet egy kabaré

Publikálás dátuma
2016.02.27. 08:10
Forrás: Rátkai Márton színházi műhely
Bob Fosse Kabaré című filmje és a Kander-Ebb szerzőpáros által jegyzett színpadi verzió örökzöld. Sajnos a témája is az, annyi tragédia és oly sok millió ember halála után sem szabadultunk meg még a nácizmus veszélyétől.

 A darab újra és újra előkerül, tavaly éppen Alföldi Róbert rendezett belőle egyedien markáns, roppant erőteljes produkciót a Budapest Bábszínházban. A film magyarországi premierje után nem sokkal láthattuk az első hazai színpadi változatot. Sokan el sem tudtuk képzelni, hogy a zseniálisan ütős film után szinte közvetlenül hogyan próbálkozhat bárki is színpadi variációval, ami törvényszerűen majd messze elmarad attól, amit a vásznon láttunk.

De azért a kíváncsiság csak sokunkat odavitt az Ódry Színpadhoz, ahol egy rendkívül meleg napon annyian voltunk, hogy többünknek már csak állóhely jutott, az is olyan szorosan, mintha a 6-os villamoson lennénk csúcsidőben. Szinetár Miklós rendezte vizsgaelőadásként a produkciót, ami kirobbanó siker lett. Szemtelenül gunyoros volt, friss lendülettel és játékkedvvel töltődött fel, ha nem is voltak profik a táncok, de temperamentumosak, játékosak, vagy akár félelmetesek voltak, és az ember csak bámult, hogy Vándor Éva Sallyként, vagy Cseke Péter konferansziéként mennyire erőteljes. Kiderült, hogy a színpadi változatban több dal is van, jelentős hangsúlyt kap az öreg zsidó zöldséges, aki szerelmes lesz a panzióját kiadó idős, magányos Schneider kisasszonyba, aki aztán a kezdődő fasizálódás miatt, holott nagyon szereti őt, nem mer hozzámenni. Máig megborzongok attól, ahogy Dunai Tamás zsidó öregúrként beállított félszegen, az izgalomtól kipirult arcával, ajándékként meg szerelmi vallomásként egy ananásszal, és áradóan énekelt. Azóta temérdek Kabaré előadást láttam, Szinetár megrendezte az Operettszínházban is, de ment a Madáchban, Alföldi az Operett stúdiójában állította egykor színpadra, és több helyütt játszották vidéken.

Nem gondoltam, hogy nekem most megint meg kellene néznem. Tudtam, hogy megy egy ideje a Fészek Klubban, de nem vágytam rá. Aztán a minap levelet kaptam a Rátkai Márton Színházi Műhely egyik tagjától, hogy szeretné, ha megnézném valamelyik előadásukat. Ez az időpont volt jó. Annak ellenére nem bántam meg, hogy elmentem, hogy a darabról semmi újat nem tudtam meg. Mégsem volt unalmas az előadás. A szó jó értelmében vett műkedvelő produkciót láttam, amitől már elszoktam. Ez nem azonos az alternatív színházzal,ami mint a nevében is benne van, a hagyományos teátrumok alternatívája kíván lenni, új utakat keres. A műkedvelők általában a bevált színházakat másolják, csak nem profik a szereplői. Lelkes amatőrök, akiknek az ügybuzgalmuk, odaadásuk gyakran pótolja szakmabeli hiányosságaikat.

Így éreztem ebben az esetben is. Vas-Zoltán Iván profi rendező, aki nem talált ki semmi különöset, nyilván megfelelő színészpedagógiai módszerekkel, jó ritmusban levezényli a szegény színházi produkciót, melynek szinte semmiből összehozott a díszlete, élő zenekari kísérete nincs. Mégis hat, mert megszólal a darab, aminek manapság sajnos szomorú aktualitása van. Sallyként Farkas Petra jól énekel. Galagonya Zoltán karakteres figura konferansziéként. Adódnak fals megszólalások, tényleg amatőr megoldások, de a teljes szereplőgárdán, a tánckart is beleértve, érződik az odaadás. A nézőtér zömében idősekkel tele, akik nagy tetszéssel fogadják a produkciót. Ami nem lesz fesztivál díjas, színészi alakítások díját sem lehet nyerni vele, és csöppet sem újítja meg a színházművészetet. De tisztességes, működőképes, fontos dolgokról beszél, és még a publikumát is megtalálja.

Szerző
Témák
kabaré Bob Fosse

A fagylalt

Publikálás dátuma
2016.02.27. 08:08
FOTÓ: ERKY-NAGY TIBOR/FORTEPAN

Az eszpresszó teraszára ezen a vasárnap reggelen fényes nap sütött. Az asztalokat már korán kitették, a kisasszony most a terítőket rendezte, a székeket igazgatta. Sokat dolgozott, hogy a rábízott munkát jól elvégezze: kávét főzött, süteményt hozott, vizet, üdítőket kínált. Fagylaltot is árultak, de a gépet a „kisasszony” lánya kezelte, aki csak később jön.

Eltökélt turisták élvezték a hely kellemetességét: a szomszédban két ódon templom is állt, szépen zengő harangokkal. A külföldiek legtöbbször párosával jöttek, néha csoportosan, hangosan.

De mindig akadtak honi törzsvendégek; most is. Ők nem ültek a teraszra, bevonultak a kevésbé zajos beltérbe; megelégedtek a gyengén működő léghűtő teljesítményével és a természetes huzattal.

A négy barát mindig vasárnap jött, és csak kora délelőtt. Vendéget nem hoztak, s közülük is csak akkor hiányzott egy-egy, ha az elutazott.

Már tudták a felszolgáló keresztnevét – Margit –, a lányáét is: családi becézéssel Babó, s láthatóan élvezték a bizalmas, a férfias együttlétüknek ezt a formáját. Miután szeszes italt itt nem árultak, egyikük-másikuk két-három presszókávét is elfogyasztott a beszélgetős délelőtt idején.

A kisasszony némely ellesett szavakból úgy vélte, a törzsvendégek fiatal politikusok, esetleg befolyásos gazdasági vezetők. Önbizalmuk, határozottságuk, modoruk is erre utalt. De többet nem is kívánt megtudni; vendéglátósként nem lépte át a kötelező diszkréció határát.

A fiatalemberek barátságosak és udvariasak voltak. Mindig egyikük fizetett, bizonyos sorrendben, de azonos galantériával. Amikor új CD-lemezt tett fel, mint most is, tudni akarták: vajon mit hallanak?

– José Jesús Mendest, az öreg, vak ecuadorit és zenekarát – mondta Margitka. És megkérdezte: – Ismerik? Világhírű.

A vendégek egyike már hallotta a nevét, mások nem, de néhány taktus után mindenki megdicsérte a banda elsőrangú teljesítményét. Nem csoda, a vérpezsdítő ritmust bájos latin dallamossággal és diszkrét hanghatásokkal adták elő. A muzsika által csupa vibrálás és derű volt a kis cukrászda levegője.

– Kapható ez a lemez? – kérdezte a barátok egyike.

– Nálunk igen, az biztos. Hogy máshol is, azt nem tudom.

Ez már komoly beszélgetés: sok információ, és ebből következően sok kérdés. Az egyik így hangzott:

– Hol az a „nálunk”?

– A lányommal tagjai vagyunk egy szamba-körnek. Kispesten, ahol lakunk. Tánc és zene. Dél-amerikai ritmusok.

– Ejha! – mondták a fiúk majdnem egyszerre.

– Idegen is elmehet oda? – kérdezte Zoltán.

– Persze! – biztosította készségesen Margitka. – Mert ha már ott van, nem idegen!

A szólás elmésségén nevettek.

– Rögtön jön Babó. Ő mindent tud.

Az asszonynak mennie kellett; a teraszra új vendégek jöttek, jó sokan.

Babó megérkezett, és kinyitotta a fagylaltos pultot. Ez a bejárat mellett állt; akár az üzlet reklámja is lehetett volna.

Babó rögtön kimért és felszolgált vagy tíz adag fagylaltot. Az első érzékelhető üres pillanatban Zoltán kiment hozzá. A fiúk, barátjuk több régi mozdulatát, pillantását, hanghordozását visszaidézve megértették: Zoltánnak tetszik, nagyon tetszik a lány.

Nem csoda. Babó tizenkilenc éves, alig túl az érettségin. Hamvas ifjú hölgy, csupa gömbölyűség, izmos testén megfeszül a könnyű, olcsó ruha. Mozdulatai energiát, édes titkokat rejtenek, s száján a mosoly sejtelmes ígéretet kínál. Mire is?

Zoltán ezt akarta megtudni, s ezért ment ki a teraszos pulthoz.

– Szívesen kísérném abba a szamba-klubba – mondta. – Tetszik nekem az öreg néger és a családja muzsikálása.

És így is tett. Mindent megbeszéltek, de udvarias személytelenséggel. Volt egy Mondeója, azzal várta Babót a kispesti kék iskola sarkán.

A klub a kerületi kultúrházban működött. A lány édesanyja már ott volt, bemutatta Zoltánt az iskola vezetőjének.

– Ó – mondta a főnök, mert a televízióból felismerte a fiatalembert. – Örülök, hogy ilyen jeles férfiú megtiszteli a szakkörünket. Ma a szalszát tanuljuk. Ismeri ezt a táncot?

Zoltán nem ismerte, de gondolta, végigcsinálja a foglalkozást. Lemezről remek zenék szóltak, és a parketten fiatal, ügyes, hajlékony résztvevők táncoltak. Gyakorlott, összeszokott társaság.

Babóval két hét múlva két és fél napra elmentek egy Mátra környéki kastélyba. Felséges időt csináltak maguknak. Zoltán minden sejtjét átjárta ez a friss energia, amely a lányból áradt. Megújult, és akár a Mondeo akkumulátora, feltöltődött. Gyönyörűség volt megfogni, simogatni, egyszerűen nyomkodni Babó puha csuklóját, ujjait; talán ezt érezte a legemelkedettebb élménynek. Kipihente vele a konfliktusait, feledtette a feszültségeit, könnyű semmiségekké változtatta a benne fölhalmozott szorongásokat. Ilyen szerelembe hosszú ideje nem esett.

Idősebb, tapasztaltabb volt a lánynál, s élvezte, hogy kedve fölé semmilyen összefüggésben nem terít felhőket a jövő. Új szerep is várt rá: éveinek száma miatt az atyáskodás, a gondoskodás.

Amikor fölmérte Babó életét, és tisztába jött az egyedül élő édesanya anyagi helyzetével, megígérte, hogy segít. Befolyásos barátaival kiutaltatott nekik egy jobb helyen levő, a jelenleginél valamivel nagyobb lakást, sőt az ügyesen megszerzett hitellel és némi készpénzzel is segítette az ügyletet. A bonyolult műveleteken meglepően hamar túljutottak, s Zoltán úgy döntött, hogy a barátokat – Margitka nevében – meghívja egy szalszás, szambás vacsorára az új otthonba.

Csakhogy a fiúk nem mentek el. Ehelyett elhívták barátjukat egy új kávéházba. Magyarázni és magyarázkodni.

– Kapcsolatunk a kíméletlen szavakat is el kell, hogy bírja – mondta az egyik.

– Ne csinálj hülyeséget, ne vedd el a fagylaltos lányt – így a másik.

– Megtörhet a pályád – jósolta a harmadik.

Aztán újra kezdték a sort: a lebeszélést, a figyelmeztetést, a fenyegetést.

Harmadnap egyikük külön találkozóra hívta Zoltánt. Persze nem a belvárosi kis eszpresszóba. Egy dossziét adott át neki.

– Szabolcs állította össze. Tudod, a szolgálati hivatalból.

Szabolcs a biztonságiaknál a személyes, titkos védelmekről gondoskodott. Nagy szakértelemmel és ügyes tapintattal.

Zoltán fellapozta a dossziét. Margit és Babó életéről olvasott benne. Az anya esetében férfiakról, udvarlókról, valami perről, néhány abortuszról tudott meg dolgokat. És egy pénzügyi stikliről, egy kis lopásról, a házasság zátonyairól. Aztán Babóról: egy vad galeriről tudósított a jelentés, továbbá néhány srácról, egy idősebb piás zenészről, aki eltartotta egy darabig; el is költözött az anyjától.

– Öregem – mondta a dossziés barát –, hagyd a francba ezeket! Prolik, lehúznak. Most te akadtál a hálójukba. De tudd: te politikus vagy. Pár év, és államférfi leszel. Ha egy ilyen lány áll melletted, vége a karrierednek. Mi, és ezt a többiek nevében is mondhatom, nem fogunk melléd állni. TE nagyra vagy hivatva, s egy ilyen lány, még ha szereted is, ledarál. A szalsza nem a te táncod, a csokoládé nem a te fagylaltod. Ugye, érted?

Zoltán értette.

Témák
eszpresszó Babó