A siketnéma és a menekült

Publikálás dátuma
2016.02.27 08:15
Találkozás a virtuális térben (Bartos Ágnes, Fehér Dániel) FOTÓ: MESTYÁN MARCELL
Fotó: /

Sok esetben már-már összemosódik a valóság és a virtuális tér. Ami a neten történik akár erősebb benyomást kelt, mint ami közvetlenül itt van körülöttünk. Ettől akár totálisan megzavarodhatunk. Úgy érezhetjük, megcsalnak minket az érzékszerveink. A tudatunkban összekutyulódik minden. Kicsit hasonlít ez ahhoz, mint amikor Pirandello drámáiban nehezen, vagy szinte egyáltalán nem szétszálazható álom és valóság. A tények is akár délibábként tűnnek tova, éjszakai víziók pedig nagyon is jelenvalóknak látszanak.

Vidovszky György a rendezéseiben mindig frissen reagál a kor problémáira. A Legyek urában és A Pál utcai fiúkban kemény őszinteséggel beszélt a gyerek- és fiatalkori, akár gyilkos agresszióról, és egy adott csoport félelmetes befolyásolhatóságáról. A tavasz ébredésében az ébredező szexualitás ugyancsak agresszióval és pusztítóan elfojtott vágyakkal keveredett. A Kócsag peremvárosi fiataljai nem találva a helyüket, eljutottak a legsötétebb gondolatokig és tettekig. Az East Balkán annak a szörnyű esetnek a kapcsán, hogy egy szórakozóhelyen, amikor pánik tört ki, a menekülők három lányt agyontapostak, megvizsgálta hogyan vesztik el sokan a hétvégi bulikon a mértéket, mit okoz a mohón vedelt alkohol, a túladagolt drog. A harmadik hullám a könnyen manipulálhatóságról, a fasiszta eszmék vészesen gyors terjedésének réméről regélt.

Vidovszky régóta dolgozik a Kolibriben, mióta a Bárka megszűnt ez a színház vált a törzshelyévé. Már a Delete előadásában is megjelent az internet, amennyiben egy srác öngyilkossága előtt törölte magát az elektronikus levelező listáról, ami ma már csaknem azt jelenti, hogy a világból is. A Cyber Cyrano pedig beszámolt arról, milyen lidérces károkat okozhat a krónikus netezés, mennyire összezavarhatja a tudatot, hogy mi is történt meg valójában, és mi a számítógép által generált térben. És persze a legveszélyeztetettebb korosztály az ifjúság, aminek Vidovszky drámatanárként nagy szakértője. Ahogy a Novák János által vezetett Kolibri is az. Kitartó munkával, jókora empátiával kikísérletezték, hogyan lehet akár már gyerekeknek őszintén beszélni alkoholizmusról, drogról, válásról, dühről, bűnözésről, halálról. Szerencsés a találkozásuk Vidovszkyval, abszolút összepasszolnak a törekvéseik.

De az eddigiek alapján senki ne képzeljen csak sötét víziójú, búskomor, kedélytelen produkciókat. Mindegyikben temérdek a humor, legfeljebb tragikomikummá válik, átfordul groteszkbe. És van életkedv is bőven, az más kérdés, hogy ezt lehet, hogy sikerül elvenni. De a mostani, "kettős: játék" című produkcióban éppen nem erről van szó. Ha a Cyber Cyrano a net hátrányait állította középpontba, a mostani premier inkább az előnyeit. A cím arra is utal, hogy lényegében két játékot adnak elő a színészek párhuzamosan. A bejáratnál kettéosztják a nézőket. Vannak, akik az előtérbe kerülnek, én a többséggel együtt a színházterembe megyek. A színészek „ingáznak” a két helyszín között, hogy aztán a két történet egybe fusson, és a két nézői csapat is összetalálkozzon.

A színházteremben ülők egy siketnéma lányt, Tündét ismernek meg közelebbről, aki egy sráccal levelez. Az avatár segítségével megteremtik a maguk elképzelt figuráját, és a két képzeletbeli hős, meg a két valódi is a számítógép előtt, egymásba szeret. A Bartos Ágnes által játszott lány azonban elhallgatja azt az igen fontos momentumot a fiú elől, hogy siketnéma. A fiú pedig azt, hogy felénk éppen úton lévő menekült. Ha ezeket tudnák egymásról, valószínűleg szóba sem állnának a másikkal. Furcsa módon a hazugság, az elhallgatás segít abban, hogy kialakuljon a kapcsolatuk.

Látunk olyan jeleneteket, amelyekben a lány a saját családjával is alig érteti meg magát, rémesen kiszolgáltatott helyzetbe kerül. Hadonászva, kapkodva jelel, artikulálatlan hangok hagyják el a száját, arcára kiül a kétségbeesés. A virtuális térben viszont teljesen egyenrangú a többiekkel. Bartos jól megmutatja az egy emberben lakó kettősséget, ha elviselhetetlen helyzetekbe kerül, akár maga is kibírhatatlanná válik, viszont amikor egyenrangú másokkal, kisimulnak a vonásai, érzékenyen empatikus, remekül tud összpontosítani.

Pintér Réka vetítéssel kiegészített díszlete megteremti azt az illúziót, hogy a szereplők a cyber térben mozognak. Behatolnak az ismeretlen, otthoninál sokkal izgalmasabb világba, és ott szuperhősökként viselkednek váratlanul kalandos szituációkban. A színészek megelevenítik a mobil applikációkat, a számítóképes funkciókat. Szundi például még be is fekszik Tünde mellé az ágyba, és szép álmot biztosít számára. Az ébresztő funkció pedig kedves ügybuzgalommal kinyitja a csipáját. A wifi jel is életre kel, és mesebeli segítőtárssá válik.

Miközben magán a színpadon valós díszlet alig van, nagy kalandozásokat, izgalmas tereket láthatunk. A színészek, Ruszina Szabolcs, Alexics Rita, Szanitter Dávid, Nyakas Edit, Bárdi Gergő, Megyes Melinda, Mészáros Tamás több figurát is alakítanak, Szabó Gergely fantáziadús, gyakran ironikus jelmezeiben. És persze megnézhetjük milyenek a két főszereplő avatár változatai, Császár Réka illetve Fehér Dániel megszemélyesítésében. Azt hiszem, igen sokan szeretik magukat a giga filmek nyomán tettre kész, minden váratlan szituációra azon nyomban remekül reagáló, erős, eszes, szuperhősöknek képzelni. Ábrándképeket vetítünk ki magunkról, és ezeket, ha akarjuk, már meg is valósíthatjuk a cyber térben.

A számunkra messzi, idegen országból menekülő srácnak, Hárunnak, akit Nizsai Dániel alakít, mi, a színházteremben ülők, sokáig csak az avatár változatát látjuk, az előtérben ülők pedig így vannak Tündével.

De a fiú egyszerre csak megírja, hogy éppen Magyarországra érkezik, és találkozni szeretne. A lány mindenáron próbál kibúvókat találni, hiszen tudja, hogy ekkor rögvest lelepleződik a fogyatékossága. Hárunnal együtt betódulnak az előtérből azok a nézők is a színházterembe, akik eddig az ő történetét nézték. Mellbevágó az a jelenet, amikor a két fiatal meglátja egymást. Először Tünde döbben meg, hiszen kapásból észleli az európai emberétől eltérő bőrszínt, és rögvest gesztusokkal, fejelfordítással, némán, elutasítóan reagál. Ekkor még a srác azt hiheti, hogy a látványától kukult meg. De aztán a lány kifakad, kézzel-lábbal, arckifejezéssel, intenzíven belőle előtörő hangokkal magyarázza, hogy őt mennyire átverték. Persze így érzi a fiú is. És aztán ahogy csak tudnak, elkezdenek egymással kommunikálni, és kiderül, hogy az a szeretetteljes, humorral átitatott társalgás, egy húron pendülés, működik akkor is, amikor hús-vér valójukban együtt vannak.

Mélyen humánus Jeli Viktória és Tasnádi István darabja. Végtelen empátiával kezel egy fájdalmas, nyílt sebként jelenlévő, akut társadalmi problémát. Nem hallgat el, nem söpör a szőnyeg alá, esze ágában sincs gyűlöletet kelteni, ártalmas ideológiákat harsogni. Némiképp riadt, csendes megértéssel azt mondja, hogy egymáshoz fordulással, a bajok őszinte kibeszélésével és szeretettel, elképzelhető a kátyúból való kikecmergés.

Ha kevéssé is bízom benne, mégiscsak próbálom hinni, hogy nem csak az avatár térben hallják meg sokan a darab szavát.

2016.02.27 08:15

Papp Sándor Zsigmond: Apám gyűrűje

Publikálás dátuma
2019.01.13 17:05

Fotó: / Népszava-illusztráció
Szeretném, de nem tudom elfelejteni.
Nálunk az apám kezdett intézkedni, ha meghalt valaki a családban. Amíg mi a fájdalmunkkal, döbbenetünkkel vagy önsajnálatunkkal küzdöttünk vérmérséklet szerint, ő nekifogott a feladatoknak. A kórháznál kezdett, aztán a hivatalokat járta, bement a helyi újsághoz, hogy feladja a gyászjelentést, majd a paphoz, hogy megbeszélje a szertartás részleteit, kifizesse az egyházadót, ha kell, megrendelte a koszorúkat az egész család nevében, kihajtott a temetőhöz, hogy készítsék elő a sírt. Délre már minden kész volt, ő pedig fáradtan fújta ki magát otthon. Azt hiszem, ez volt az ő gyásza, az ügyintézés apró láncszemeinek gondos egymáshoz illesztése. Úgy tűnt, hogy őt szinte nem is érintette meg a halál, hiszen csak azzal törődött, hogy minél olajozottabb szertartással búcsúzhassunk el, hogy ne legyen semmi fennakadás. Így temettük el az apját, a nagynénjét, az anyósát és az édesanyját is. Csak egyszer láttam sírni, már kint a ravatalozóban, ahová mi érkeztünk elsőként, amikor már nem maradt több feladata, már nem volt mit intézni, minden ment a maga útján. Már csak nézői voltunk az előadásnak, és nem alakítói. Megérintette az édesanyja koporsóját, és hevesen rázkódni kezdett a válla. Talán azt hitte, egyedül van, s amikor észrevett, hátat fordított, és még gyorsan elrendezett néhány koszorút.
Aztán ő jött a sorban. Némileg váratlanul, ijesztő végérvényességgel.
Nem volt mit tenni, nekem kellett hirtelen a helyére lépni. Anyám használhatatlanná vált, senkire nem lehetett rábízni az adminisztrációt. Apám barátai, amit tudtak, megszerveztek, alig tértem magamhoz, máris egy halottszállító kocsiban száguldottunk Szatmárról Debrecenbe. Péntek volt, minden ügyintézés rémálma. Csakhamar ki is derült, hogy hiába jöttünk, Magyarországon nem úgy van, mint nálunk, hogy már aznap ki is adják a holttestet, ahhoz itt idő kell és rengeteg papír, míg a hivatal szemében is halott lesz a halott. Végül némi könyörgéssel hétfőn sikerült elintézni, hogy hazavigyük. Igyekeztem mindenre odafigyelni, ahogy ő is figyelt annak idején. Összeszedtem a holmiját a kórteremben, megkaptam a pénzét az apró kis széfből, eurót és forintot is vitt magával, pontosan tudta, kinek mennyit ad majd, ha sikerül a műtét. Átvettem a zárójelentést vagy mit, hivatalba rohantam, megkaptam a kétnyelvű (magyar és angol) EU-kompatibilis halotti bizonyítványt, s dél körül már a határnál voltunk, ahol gond nélkül engedtek át.
Fellélegeztem.
Szinte még büszke is voltam magamra, hogy csak egyszer sírtam el magam a kórház várótermében, teljesen egyedül, a többi fájdalmat elsöpörte az adminisztráció, az egyeztetés. A fene se tudta, hogy ilyenkor koporsót is kell választani, mintha csak tapétát néznénk a leendő lakásunkba. (Némi abszurdot vitt az ügybe, hogy már a temetés után, amikor anyámmal el akartuk intézni a román nyelvű halotti bizonyítványt, mert a román hivatalok csak azt fogadták el a hagyatéki eljárásban meg mindenhol, az önkormányzatnál szinte dühösen kérdezték, hogy mégis hogyan temettük el apámat megfelelő irat nélkül? Még azt is kilátásba helyezték, hogy megbüntetik a református parókiát, mert érvényes bizonyítvány nélkül végezték el a szertartást. Hát hol élünk, forgatta a szemét az ügyintéző. Hiába mutattam a kétnyelvű, szépen díszített EU-kompatibilis papírt. Azóta tudom, hogy az EU igazából smafu. Szemfényvesztés. Még egy kis abszurd: a hivatali ügyintézés miatt apám néhány napig még „élt” Romániában.)
Igazából már csak egy feladatom maradt. Meg kellett győződnöm róla, hogy valóban őt hoztuk haza. Kinyitották nekem a halottaskocsi fémkoporsóját. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy tévedés történt, ez a kissé már deformálódott anyag semmiképpen nem az apám, ő vidám volt, és szeretett csipkelődni azzal, akit kedvelt, ez a valami még távolról sem hasonlít rá. Ez a romlás maga. Igen, bólintottam végül, minden rendben: szépen feladták rá a zakót és a nadrágot, a keze is egymásra téve, békésen.
Pár nap múlva kérdezte meg tőlem az anyám, hogy hol van apám jegygyűrűje. Majdnem ötven évig hordta, csak a legritkább esetben húzta le az ujjáról.
Néztem rá pislogva. A holmija között nem volt, és a kezén se, erre tisztán emlékeztem. Nem volt mit mondanom. Ott és akkor megbuktam adminisztrációból. Bár senki sem hibáztatott, tudtam, hogy ezt nem felejthettem volna el. Még soha nem csinált ilyet, mantrázta mindenki feloldozásképpen, és én ott álltam negyvenhárom évesen megint gyerekként. Talán már átvételkor reklamálnom kellett volna a debreceni klinikán, vagy külön elkérni valakitől, fogalmam sincs. Csak azt tudtam, hogy két hét után képtelen vagyok visszamenni, felbolygatni mindent, asztalra ütni, smúzolni vagy fenyegetőzni. Apám gyűrűjét elnyelte a saját tehetetlenségem, a hivatali útvesztő. Ellopták vagy elkallódott, szinte mindegy. Azoknak csak arany volt, nekem korrigálhatatlan hiba. Ma is úgy érzem, hogy igazából én loptam meg az apámat. És még feladni sem tudtam magam (nem volt hol, nem volt kinek), így a büntetés is egyre késik.
Maradok örökre ártatlanul.
2019.01.13 17:05
Frissítve: 2019.01.13 17:05

Erdélyi Eszkimó Péter: Nem a cigányok napja

Publikálás dátuma
2019.01.13 15:10

Fotó: / Szalmás Péter
– Tíz éves voltam, amikor először ülhettem a körhinta kasszájába! Én adtam ki a jegyeket, bántam a pénzzel. Ráadásul az én feladatom volt irányítani a ringlispílt, én szolgáltattam a zenét, nekem kellett beszélnem a hangszóróba, sőt, ha kellett, én végeztem el a kisebb javításokat is. Jó gazdaként figyeltem a családi körhinta forgását, szóval én lettem a főnök! Kimondhatatlanul boldog voltam – mereng el emlékeiben a mutatványos Bukovics Rudi.
A szintó cigány Rudi bácsi arról nevezetes, hogy mindenkinek büszkén mesélt apósa híres körhintájáról, amely a Fábry Zoltán rendezte Körhinta című magyar film „főszereplője volt”.
A szintók a mutatványos fogalmat tágan értelmezve e kategória alá sorolják a körhinta mellett a céllövöldét, a dodzsemet, a célbadobót, a pofozógépet, a bábszínházat, az ugrálóvárat, de a cukorka- és édességárusokat ugyanúgy, mint a szentképeket, a magnó- és videokazettákat a játékokat árulókat, vagy a büféseket. Mondhatnánk, az árusok a mutatványosok előőrsét vagy kísérő népét jelentik.
– Régen nekünk szintó romáknak ez nem csupán a munkánk, vagy a pénzszerzésünk, de maga az életünk volt. A körhinta, vagy a céllövölde szigorú rend szerint nemzedékről nemzedékre öröklődött – jegyzi meg Rudi bácsi.
A szociológia tudománya összefoglalóan ezt a szakmahalmazt etnikus foglalkozásokként értelmezi. A másik oldalról, vagyis a fogyasztókról azt állapítja meg, hogy az emberek kulturális viselkedésébe alapvetően beletartozik, hogy búcsúkor céllövöldéznek, körhintáznak és dodzsemeznek. Vagyis egyszerre szórakoznak, és rituálisan szórják a pénzt.
– Emlékszem, gyermekkoromban még rengeteg csóró cigány foglalkozott hagyományos vásári szédítő, rémítő, bódító szórakoztatással. Sok volt a mutatványos, a medvetáncoltató, a tenyérjós, a bűvész, a szerelmi zálogot, szerencsét és jövendőt áruló üveggömb-jövendőmondó, pénzért mesélő, bábos, szokatlan külsejű embereket mutogató, aztán lassan beszerezték a technikai felszereléseket és minden megváltozott, ma már mindent a műszaki berendezések uralnak – mondja keserűen Rudi bácsi.
A szintók anyanyelvüket tekintve a romani nyelv németes változatát használó cigányok. Régebben ekhós szekerekkel járták megszokott falvaikat, manapság azonban már tehergépjárműveket, lakókocsikat használnak.
– Mi, cirkuszos szintók csak a második világháború után települtünk le Magyarországon, a többség most is a német nyelvterületet járja, de néha ellátogat hazánkba is.
Nehéz a mutatványos cigányok élete, hiszen idénymunkát végeznek, nincs lehetőségük egész évben dolgozni és éppen akkor vannak elfoglalva, amikor mások pihennek, szórakoznak... Összességben tehát a mutatványosság az élet szervező elve mint foglakozás, mint gazdaság és mint életmód egyaránt.
– Hát, lényegében csak április elejétől október végéig érdekli az embereket a vurstli-hangulat, ráadásul kizárólag a hétvégi munkaszüneti napokhoz, vagy a nyári szünidőhöz kötődik, illetve ünnepi jellegű, jobbára a települések templomi védőszentjének búcsújához kapcsolódik. Szóval, ezen a néhány napon kell megkeresnünk azt a lóvét, amiből egész évben eltarthatjuk a családunkat, ebből kell megjavíttatnunk mutatványos kellékeinket, megvenni az új cuccokat. Ja, ráadásul az is sokat számít, hogy mindez a szabadban történik, vagyis nagyon függünk az időjárás szeszélyeitől – magyarázza az öreg körhintás.
Amikor ezt Rudi bácsi kimondta, leszakadt az ég. Páratlan nyári vihar kerekedett, amely percek alatt elmosta a búcsút. Az emberek fejvesztve menekültek, hogy biztonságos helyre jussanak. A mutatványosok pedig beszaladtak a lakókocsijukba. Mindössze a körhintások maradtak a ringlispíl hatalmas ernyője alatt és a céllövöldés őrizte tovább a fegyvertárát.
– Drága uraim, legalább néhányat lődözzenek, kérem, lőjenek valami szép plüssállatot a barátnőjüknek, a gyermeküknek – kérlelte a céllövöldés azt a három férfit akik jobb híján a bódéja felnyitott oldala alá húzódtak be az eső elől.
Sokáig tartott a nógatás, míg eredményre jutott a mutatványos, de öröme gyorsan elillant, mert hamar kiderült, hogy három fegyvermesterrel akadt össze, akik éppen precíziós fegyverbelövésről érkeztek és bár a sok hivatalos lődözés után fáradtak voltak, ennek ellenére szitává lőtték az intézményt.
– Uraim, a jó istenre kérem, önöknek ajándékozom a legnagyobb macimat, csak többet ne lőjenek! Teljesen tönkretesznek – kérlelte a sírás határán lévő mutatványos a fegyvermestereket, akik végül megszánták…
Bár a vihar továbbállt, egy árva ember nem maradt a búcsúban, térdig ért a sár, ráadásul sötétedni kezdett, ezért ő is bezárta a bazárját és elvonult. Csak négy szintó cigány tanakodott még a körhinta alatt.
– Te Zsiga, szólt az egyik a társához, mindig a parasztok szórakoznak a körhintánkon, mi soha nem ülünk fel, mert vagy dolgozunk, vagy már fáradtak vagyunk. Használjuk ki az alkalmat, üljünk most mi fel!
Nem kellett kétszer mondania, mind a négy cigány felpattant a körhintára és gyermeki örömmel játszott-pörgött rajta, míg rá nem ébredtek, nincs aki leállítsa a motort.
Hiába kiabáltak a szerencsétlenül járt cigányok, nem volt se közel, se távol egy lélek sem. Ha mégis arrafelé kullogott egy részeg paraszt, azt hitte, örömükben kurjongatnak. Végül az Úr megszánta és égi áldásban részesítette a félig ájult romákat. A vurstli mellett váratlanul feltűnt a tisztelendő úr, aki vendégségből tartott hazafelé és megértette, a körhintások segítségre szorulnak.
2019.01.13 15:10
Frissítve: 2019.01.13 15:10