A siketnéma és a menekült

Sok esetben már-már összemosódik a valóság és a virtuális tér. Ami a neten történik akár erősebb benyomást kelt, mint ami közvetlenül itt van körülöttünk. Ettől akár totálisan megzavarodhatunk. Úgy érezhetjük, megcsalnak minket az érzékszerveink. A tudatunkban összekutyulódik minden. Kicsit hasonlít ez ahhoz, mint amikor Pirandello drámáiban nehezen, vagy szinte egyáltalán nem szétszálazható álom és valóság. A tények is akár délibábként tűnnek tova, éjszakai víziók pedig nagyon is jelenvalóknak látszanak.

Vidovszky György a rendezéseiben mindig frissen reagál a kor problémáira. A Legyek urában és A Pál utcai fiúkban kemény őszinteséggel beszélt a gyerek- és fiatalkori, akár gyilkos agresszióról, és egy adott csoport félelmetes befolyásolhatóságáról. A tavasz ébredésében az ébredező szexualitás ugyancsak agresszióval és pusztítóan elfojtott vágyakkal keveredett. A Kócsag peremvárosi fiataljai nem találva a helyüket, eljutottak a legsötétebb gondolatokig és tettekig. Az East Balkán annak a szörnyű esetnek a kapcsán, hogy egy szórakozóhelyen, amikor pánik tört ki, a menekülők három lányt agyontapostak, megvizsgálta hogyan vesztik el sokan a hétvégi bulikon a mértéket, mit okoz a mohón vedelt alkohol, a túladagolt drog. A harmadik hullám a könnyen manipulálhatóságról, a fasiszta eszmék vészesen gyors terjedésének réméről regélt.

Vidovszky régóta dolgozik a Kolibriben, mióta a Bárka megszűnt ez a színház vált a törzshelyévé. Már a Delete előadásában is megjelent az internet, amennyiben egy srác öngyilkossága előtt törölte magát az elektronikus levelező listáról, ami ma már csaknem azt jelenti, hogy a világból is. A Cyber Cyrano pedig beszámolt arról, milyen lidérces károkat okozhat a krónikus netezés, mennyire összezavarhatja a tudatot, hogy mi is történt meg valójában, és mi a számítógép által generált térben. És persze a legveszélyeztetettebb korosztály az ifjúság, aminek Vidovszky drámatanárként nagy szakértője. Ahogy a Novák János által vezetett Kolibri is az. Kitartó munkával, jókora empátiával kikísérletezték, hogyan lehet akár már gyerekeknek őszintén beszélni alkoholizmusról, drogról, válásról, dühről, bűnözésről, halálról. Szerencsés a találkozásuk Vidovszkyval, abszolút összepasszolnak a törekvéseik.

De az eddigiek alapján senki ne képzeljen csak sötét víziójú, búskomor, kedélytelen produkciókat. Mindegyikben temérdek a humor, legfeljebb tragikomikummá válik, átfordul groteszkbe. És van életkedv is bőven, az más kérdés, hogy ezt lehet, hogy sikerül elvenni. De a mostani, "kettős: játék" című produkcióban éppen nem erről van szó. Ha a Cyber Cyrano a net hátrányait állította középpontba, a mostani premier inkább az előnyeit. A cím arra is utal, hogy lényegében két játékot adnak elő a színészek párhuzamosan. A bejáratnál kettéosztják a nézőket. Vannak, akik az előtérbe kerülnek, én a többséggel együtt a színházterembe megyek. A színészek „ingáznak” a két helyszín között, hogy aztán a két történet egybe fusson, és a két nézői csapat is összetalálkozzon.

A színházteremben ülők egy siketnéma lányt, Tündét ismernek meg közelebbről, aki egy sráccal levelez. Az avatár segítségével megteremtik a maguk elképzelt figuráját, és a két képzeletbeli hős, meg a két valódi is a számítógép előtt, egymásba szeret. A Bartos Ágnes által játszott lány azonban elhallgatja azt az igen fontos momentumot a fiú elől, hogy siketnéma. A fiú pedig azt, hogy felénk éppen úton lévő menekült. Ha ezeket tudnák egymásról, valószínűleg szóba sem állnának a másikkal. Furcsa módon a hazugság, az elhallgatás segít abban, hogy kialakuljon a kapcsolatuk.

Látunk olyan jeleneteket, amelyekben a lány a saját családjával is alig érteti meg magát, rémesen kiszolgáltatott helyzetbe kerül. Hadonászva, kapkodva jelel, artikulálatlan hangok hagyják el a száját, arcára kiül a kétségbeesés. A virtuális térben viszont teljesen egyenrangú a többiekkel. Bartos jól megmutatja az egy emberben lakó kettősséget, ha elviselhetetlen helyzetekbe kerül, akár maga is kibírhatatlanná válik, viszont amikor egyenrangú másokkal, kisimulnak a vonásai, érzékenyen empatikus, remekül tud összpontosítani.

Pintér Réka vetítéssel kiegészített díszlete megteremti azt az illúziót, hogy a szereplők a cyber térben mozognak. Behatolnak az ismeretlen, otthoninál sokkal izgalmasabb világba, és ott szuperhősökként viselkednek váratlanul kalandos szituációkban. A színészek megelevenítik a mobil applikációkat, a számítóképes funkciókat. Szundi például még be is fekszik Tünde mellé az ágyba, és szép álmot biztosít számára. Az ébresztő funkció pedig kedves ügybuzgalommal kinyitja a csipáját. A wifi jel is életre kel, és mesebeli segítőtárssá válik.

Miközben magán a színpadon valós díszlet alig van, nagy kalandozásokat, izgalmas tereket láthatunk. A színészek, Ruszina Szabolcs, Alexics Rita, Szanitter Dávid, Nyakas Edit, Bárdi Gergő, Megyes Melinda, Mészáros Tamás több figurát is alakítanak, Szabó Gergely fantáziadús, gyakran ironikus jelmezeiben. És persze megnézhetjük milyenek a két főszereplő avatár változatai, Császár Réka illetve Fehér Dániel megszemélyesítésében. Azt hiszem, igen sokan szeretik magukat a giga filmek nyomán tettre kész, minden váratlan szituációra azon nyomban remekül reagáló, erős, eszes, szuperhősöknek képzelni. Ábrándképeket vetítünk ki magunkról, és ezeket, ha akarjuk, már meg is valósíthatjuk a cyber térben.

A számunkra messzi, idegen országból menekülő srácnak, Hárunnak, akit Nizsai Dániel alakít, mi, a színházteremben ülők, sokáig csak az avatár változatát látjuk, az előtérben ülők pedig így vannak Tündével.

De a fiú egyszerre csak megírja, hogy éppen Magyarországra érkezik, és találkozni szeretne. A lány mindenáron próbál kibúvókat találni, hiszen tudja, hogy ekkor rögvest lelepleződik a fogyatékossága. Hárunnal együtt betódulnak az előtérből azok a nézők is a színházterembe, akik eddig az ő történetét nézték. Mellbevágó az a jelenet, amikor a két fiatal meglátja egymást. Először Tünde döbben meg, hiszen kapásból észleli az európai emberétől eltérő bőrszínt, és rögvest gesztusokkal, fejelfordítással, némán, elutasítóan reagál. Ekkor még a srác azt hiheti, hogy a látványától kukult meg. De aztán a lány kifakad, kézzel-lábbal, arckifejezéssel, intenzíven belőle előtörő hangokkal magyarázza, hogy őt mennyire átverték. Persze így érzi a fiú is. És aztán ahogy csak tudnak, elkezdenek egymással kommunikálni, és kiderül, hogy az a szeretetteljes, humorral átitatott társalgás, egy húron pendülés, működik akkor is, amikor hús-vér valójukban együtt vannak.

Mélyen humánus Jeli Viktória és Tasnádi István darabja. Végtelen empátiával kezel egy fájdalmas, nyílt sebként jelenlévő, akut társadalmi problémát. Nem hallgat el, nem söpör a szőnyeg alá, esze ágában sincs gyűlöletet kelteni, ártalmas ideológiákat harsogni. Némiképp riadt, csendes megértéssel azt mondja, hogy egymáshoz fordulással, a bajok őszinte kibeszélésével és szeretettel, elképzelhető a kátyúból való kikecmergés.

Ha kevéssé is bízom benne, mégiscsak próbálom hinni, hogy nem csak az avatár térben hallják meg sokan a darab szavát.