Három indok, és a munkavállalói érvek

Dávid Ferencnek, a VOSZ főtitkárának múlt hét szombatján (2016. február 27.), a Szép Szóban megjelent írásának címével egyetértünk: „szakszervezetmentes megállapodások” születtek az idei bérekkel kapcsolatban. A Magyar Szakszervezeti Szövetség tudniillik nem hajlandó aláírni kitöltetlen ajánlást - sem most, sem a jövőben. A tárgyaló partnereink pedig csak ezt tartották elfogadhatónak.

Nem először szembesültünk azzal a ténnyel, hogy a kormány és a munkáltatói oldal ugyan kész tárgyalni, de lényegében csak a saját elképzelései tartja elfogadhatónak. Egy megállapodáshoz pedig mindenki egyetértése szükséges volna.

Jelmondatokkal, szép célkitűzésekkel már tele van a padlás. Szó szerint és átvitt értelemben egyaránt. Most másról van szó: közösen kialakított, elfogadott konkrétumokról, amelyet valamennyien vállalunk. Egy megállapodás csak erről szólhat, minden egyéb más csak óhaj, szándék, politikai nyilatkozat. Ezeknél ma már többre van szükség!

Bért kell emelni!

Meg kell szüntetni a dolgozói szegénységet. Elfogadhatatlan, hogy napi 8 órányi tisztes munkából ma Magyarországon nem lehet megélni. A minimálbéresek még most is 15-20 ezer forinttal keresnek kevesebbet, mint a hivatalosan megállapított létminimum. A bérből és fizetésből élő magyar munkavállalók zömének olyan csekély a jövedelme, amelyből nemhogy félretenni képtelenség, de a váratlan kiadásokra sem jut pénz. További probléma, hogy egyes ágazatokban rendkívül magas a minimálbéresek aránya. Ez pedig az aktív évek után a nyugdíjas élet minőségét is meghatározza.

Igen, egyértelmű a statisztikai jelzés, több ágazatból is lassan elfogynak a munkavállalók az alacsony keresetek miatt. Észre kellene venni a munkáltatói szervezeteknek, hogy saját maguk alatt vágják a fát akkor, ha az alulmotiváltság miatt nem találnak megfelelően képzett munkaerőt, megnehezítve ezzel a vállalkozásuk életét. Az alulmotiváltság egyik oka pedig az alacsony bér.

Egyértelmű, az alacsony bér megöli a kreativitást, és ezen keresztül csökken a vállalkozások versenyképessége, ami pedig az ország versenyképességének romlását hozza. Ez nem lehet érdeke egyikünknek sem, ezért nincs más út, mint bért emelni.

Egyre komolyabb problémát okoz az alacsony bérekből eredő munkaerőhiány, a dolgozni és megélni akaró ember pedig, ehelyett a külföldi munkavállalást, az elvándorlás választja. Ezzel elveszítjük annak a kreatív, vállalkozó szemléletű, aktív, piacképes tudással rendelkező, elsősorban fiatal korosztályt, amelyik a gazdasági, társadalmi felemelkedés erejét adhatná.

Na de nézzük, mit jelent mindez a számok nyelvén.

Ma 4 magyar régió is a legszegényebbek között van az EU 276 régiója között. A magyar régiók közül egyedül a Budapestet is magába foglaló Közép-Magyarország teljesít jól, itt az EU-átlag 107 százaléka az egy főre jutó GDP. Igaz, ez a mutatószám Pozsonyban 186, Prágában 173 százalék! Az osztrák GDP az EU-átlag 127 százaléka, a magyar csupán a 68. Bérek tekintetében is hatalmas a lemaradásunk. Ma már szinte az egész közgazdász szakma egyetért abban, hogy a mai magyar bérszínvonal gátja a gazdasági növekedésnek. Olyan alacsony szinten ragadt meg, hogy ma már nagyságrendileg négymillió ember él a létminimum alatt. Egyszerű belátni, hogy az alacsony keresetű ember keveset fogyaszt, a szerény fogyasztás pedig visszafogja a vállalkozások növekedési lehetőségeit. Rossz ez mindenkinek, dolgozónak, munkáltatónak, államnak egyaránt. Tehát béremelésekre, tartalmas és mindenki által vállalt megállapodásokra van szükség.

Az "Újrakezdés" szellemében

A Magyar Szakszervezeti Szövetséget alkotó munkavállalók határozottan, egyértelműen kijelölték azt az utat, amelyet végig kell járnunk. Az „Újrakezdés” című programban, amely nem ismeretlen a munkáltatók számára sem, hiszen a tavalyi kongresszusunkon ők is ott voltak vendégként. Ott szögezte le szövetségünk: „Követeljük, hogy a kormány és a munkáltatók egy középtávú megállapodásra jussanak a szakszervezetekkel, amely alapján 2018-ra olyan bérpolitikai intézkedések történnek, amelyek biztosítják, hogy minden teljes munkaidőben dolgozó legalább a létminimumnak megfelelő összeget vihesse haza.”

Ebből az következett (volna), hogy a minimálbér és a garantált bérminimum kapcsán hároméves bérmegállapodás szülessen, amelyben minimum az elveket (a létminimum és a minimálbér legyen egyenlő a kormányzati ciklus végére), az első lépéseket, és a garanciákat rögzítjük. Ebben nem volt partner sem a kormány, sem a munkáltatók.

Őszintén szólva, nem is értem, ki gondolhatta azt, hogy ezek után egy olyan országos bérajánlást elfogadna a Magyar Szakszervezeti Szövetség, amely még dr. Dávid Ferenc szerint is csak „egy jó szándékú iromány”. Konkrét számokat nem tartalmaz, még elveket sem rögzít. Innentől kezdve, ez szerintem árt az ágazati bértárgyalások, a helyi béralkuk során. Azaz ne csináljunk úgy, hogy nincsen ennek jelentősége, hogy az ország három legnagyobb munkaadói szövetsége, és két szakszervezeti konföderációja milyen különalkut hozott össze.

És igen, tegyük egyértelművé, hogy jelentős érdekkülönbség van köztünk és a munkaadók között. A munkaadó a legkisebb ráfordításból akarja kihozni a legnagyobb profitot. Ő azt gondolja, csak akkor emel a béreken, ha mást már nem tud tenni, hiszen elmennek a dolgozói. Ez az óvatosan haladás elve, azaz csak az lesz, amit a piac kikényszerít. Ha nincsen "pénztáros", akkor jobban kinyitjuk a bukszát, és adunk valamit. De ez a felfogás csődöt mondott. Elég, ha megnézzük, hogy a munkaerőhiány már a versenyképesség, a gazdasági növekedés akadályává vált.

Elmaradt aláírások

Ne gondolja azt senki, hogy ha a kizsákmányolás futtatószárán egy kicsit engednek a munkaadók, és ezzel egy ideig enyhítenek a feszültségen, azzal megoldják a problémát. Nem, attól még a munkát nem fizetik meg továbbra sem, a dolgozók jogaival visszaélnek, korlátozzák a tiltakozáshoz való jogát, és kockáról-kockára építik le a mindennapi életbiztonságát jelképező falakat. Attól még senkinek sem lesz jobb, ha azzal próbálják megtörni: „ha valami nem tetszik, akkor el lehet innen menni, százan várnak az ön helyére.” Már csak azért sem, mert egyre inkább nem igaz a mondat második fele.

Tudom, nem lehet minden gondunkat egy minden nemzetgazdasági ágra kiterjedő megállapodással megoldani, hiszen valóban eltérő a különböző ágazatokban működő cégek helyzete. Ezért érdekeltek vagyunk a hazánkban kialakult három szint megtartásában. Azaz: legyen országos bérajánlás, ezért is ültünk asztalhoz, és voltunk konstruktívak egészen addig, amíg láttuk, hogy hol vannak az előttünk felhúzott falak. De ugyanilyen fontosnak tartjuk az ágazati szintet is, amely nyilvánvalóan még közelebb van az egyes munkahelyekhez, még inkább befolyással lehet a dolgozók életére. Ezen a területen inkább visszalépéseket látok, és ebben várom a munkáltatókat, harcoljuk együtt az ágazati egyeztetési rendszer szétverése ellen.

Helyi szinten pedig nyilvánvalóan akkor lehetünk sikeresek, ha magas minőségű, azaz versenyképes a termelés, a szolgáltatás, és ehhez versenyképes bérek társulnak. Az érdek itt is közös, az érdekegyeztetés itt is a közös érdeket szolgálja. Ennek felismerését várjuk el helyi tárgyalópartnereinktől is.

A Magyar Szakszervezeti Szövetség nem írta alá a minimálbérről, a garantált bérminimumról és az országos bérajánlásokról szóló megállapodásokat. Az utolsó pillanatig ott voltunk a tárgyalóasztalnál. Szomorú vagyok, hogy nem sikerült megállapodásra jutnunk, és azt még jobban sajnálom, hogy az alá nem írásunk ellenére a munkaadói oldal meghatározó szereplője megállapodásnak tekint „egy jó szándékú irományt”. Ezek maximum politikai megállapodások, amelyet a kormány kötött néhány munkáltatói és munkavállalói szervezettel.

Amennyiben a kormány és a munkáltatók, egymást támogatva nem akarnak elmozdulni ebből a helyzetből, akkor nem lesz munkabéke.

Elmulasztott lehetőség

Szerintem egy jó bérajánlás ott kezdődött volna, ha rögzített feltételek mellett, elveiben, irányában, végrehajtási ütemében egyaránt megegyezés született volna. Erre a Magyar Szakszervezeti Szövetség javaslatot tett, a „4x9” elnevezésű bérfelzárkóztatási programjával. Ehhez már társulhatott volna felelősség, feladat. Már másnap ez alapján megindulhattak volna az ágazati tárgyalások, amelyek vonalvezetőnek tekintik az országos ajánlás szövegét. Az ott létrejött, még több számot tartalmazó megállapodások pedig nagyon erős orientációs erővel bírnak az egyes munkáltatók számára. Legyenek azok az állami, vagy magánkézben lévők. Egy ilyen folyamat már nem csak egy jó szándékú irományban csúcsosodott volna ki. Ez lett volna az érdekegyeztetés alfája. De ezt most is elmulasztottuk.

A 2017-es bértárgyalások előtt vagyunk. Most pótolhatjuk az elmulasztott lehetőséget. Ehhez azonban szükséges őszintének lennünk egymással. Ebbe nem fér bele az, hogy színleljük az egyezkedést. Jó kiindulópontnak tartjuk dr. Dávid Ferenc VOSZ főtitkár kijelentését, amelyet az idei tárgyalások után, az egyik interjújában megfogalmazott a minimálbér emelésének szükségességével kapcsolatban: teljesen tisztességes álláspontnak tartom a szakszervezetek részéről, hogy ezt kitűzik… ennyi szociális érzék, ennyi realitás érzés bennem is van, hogy a 21. század Európájában nem egy jópofa mondat az, hogy a minimálbér értéke nettó 20 000 forinttal alacsonyabb, mint a létminimum… És egyetértünk abban is a munkáltatókkal, hogy a jelenlegi adó és járulékkereteken változtatni kell. A kormánynak is szerepet kell vállalnia ennek a tarthatatlan helyzetnek a felszámolásában. Közös cselekvésre van szükség!

Ezt erősítette meg legutóbbi kongresszusunk is, ahol hármas követelést fogalmaztunk meg a kormánnyal és a munkáltatókkal szemben:

• Adj több bért, hogy élhessünk!

• Adj több bért, hogy dolgozhassunk!

• Adj több bért, hogy ne kelljen elhagyni a hazánkat!

----------

A szerző a Magyar Szakszervezeti Szövetség elnöke