Elbizonytalanodott külhoni magyarok

A szlovákiai választásokon alacsony volt a magyarok szavazási kedve, így a Magyar Közösség Pártja nem jutott be a parlamentbe, a vegyespártként emlegetett Híd-Most is rosszabb eredményt ért el, mint négy éve. A magyar kisebbség passzivitása azonban nemcsak Szlovákiára jellemző, Romániában és Szerbiában is folyamatosan csökken a részvétel. Választás közeleg mindkét országban, s még ha be is kerül a törvényhozásba a helyi magyar képviselet, akkor is szembe kell néznie az alapproblémával - az etnikai alapú politizálás leszálló ágba került. Alternatíva viszont nincs.

A rendszerváltás utáni évtizedben eredményes volt a határon túli magyar közösségek körében az etnikai alapú érdek-képviseleti modell, de ezek pártok fokozatosan ördögi körbe kerültek – minden eredményükkel önmaguk alatt vágták a fát. Kezdetben éltette ezt a két világháború között Erdélyben meghonosított és viszonylag eredményesnek bizonyult Kós Károly-i modellt a demokrácia újszerűsége, maga a tény, hogy a kisebbségi polgár a közösségéhez tartozó képviselőket küldhet az adott ország parlamentjébe. A kommunizmus idején jogfosztott magyar kisebbségek a kilencvenes-kétezres években jelentős eredményeket kezdtek elérni – újjáépültek vagy kiépültek a magyar oktatási, kulturális intézmények, az anyanyelvhasználat kérdése is rendeződött – formálisan, papíron a legmagasabb szinten, a gyakorlatban azonban mindig adódtak visszaélések, hiányosságok és jogsértések. Az új generációk szép lassan már nem is emlékeztek a közösségi jogfosztottság időszakára, s a közösségen belül pedig egyre nagyobb teret nyert a többpártrendszer iránti igény, miközben az egységes magyar képviseleteken belüli ideológiai alapú ellentétek mélyülni kezdtek.

Sőt, nem is annyira világszemléleti volt és maradt mindmáig ez a különbség, hiszen a kárpát-medencei magyarság pártjai gyakorlatilag mind az Európai Néppárt tagszervezetei, vagyis mindahányan jobboldali formációk, hanem inkább taktikai-stratégiai kérdésekben merültek fel kibékíthetetlen ellentétek. Abban, hogy milyen úton, milyen eszközökkel és módszerekkel kell képviselni az adott közösséget: a többséggel együttműködve, az adott ország parlamenti, ha lehet kormányzati erejeként, úgynevezett kis lépések politikája által, tégláról-téglára építkezve, ésszerű kompromisszumokat is bevállalva, a határon túl csak anyaországként emlegetett Magyarország mindenkori kormányával jó és partneri viszonyt fenntartva, de soha nem annak alárendelten próbálni meg javítani a képviselt kisebbségi közösség érdekeit vagy inkább az asztalra csapva, kompromisszumot nem ismerve, nemzetközi színtérre kivinni a követeléseket, Budapesttől remélve a megoldást?

Sokáig egyértelmű volt a válasz, a Markó Béla vezette RMDSZ lett a kárpát-medencei minta, hiszen a romániai magyar érdekképviselet tagadhatatlan eredmények sorát tudta ésszerű politizálásával felmutatni. (Markó mindig hangsúlyozta azt is, hogy bár az RMDSZ EPP tagpárt, nem jobboldali formáció, hanem egy gyűjtőpárt, amely egyaránt képviselete a jobb-, bal, illetve liberális világnézetű magyaroknak.)

A kétezres évek eleje volt a „csúcs” a kisebbségi magyar politizálásban, utána eleinte kevésbé érzékelhetően, majd egyre nyilvánvalóbban megkezdődött a lejtmenet, kiütköztek az etnikai alapú politizálás válságát jelző tünetek. A Kárpát-medence minden magyarok által is lakott országában érezhető lett az etnikai szavazás dominanciájának csökkenése, választásról-választásra egyre kevesebb magyar szavazó járult az urnákhoz, mígnem a kilencvenes évek országos átlag fölötti részvételi aránya a fordítottjára billent át.

Az okok sokrétűek és országonként részben változóak, de alapvetően mégis azonosak. Amint már említettük, a kisebbségi jogok fokozatos biztosításával, az etnikai alapú veszélyeztetettség csökkenésével az etnikai szolidaritás és összetartozás szükségességének nyomása is csökkent és ezzel párhuzamosan növekedett a közösségen belüli többpártrendszer, az ideológiai választás iránti igény. Merthogy ezek a kisebbségi közösségek valójában továbbra is egypártrendszerben éltek, annak ellenére, hogy a rendszerváltás meghozta a választás szabadságát. A kisebbségi pártokon belül pedig elkerülhetetlenül megjelentek az egypártrendszer „nyavalyái” - elmosódtak a politikai és civil szféra közötti választóvonalak, ezek az érdekvédelmi szervezetek rátelepedtek a teljes közéletre azáltal, hogy mind az országaikon belüli kisebbségi támogatások, mind a Magyarországról érkező támogatások elosztói vagy legalábbis „véleményezőivé” váltak. (Ugyanakkor az is tagadhatatlan, hogy maga a kisebbségi civil szférát is leginkább felülről, vagyis RMDSZ, VMSZ támogatásával hozták létre, a közösségeknek nem volt elegendő ereje az önszerveződésre és el is várták képviseleteiktől a bábáskodást.)

Legjobb példa erre Szerbia, az egyetlen szomszédos ország, ahol a vajdasági magyarság rendelkezik a máshol csak áhított-követelt kulturális autonómiával. Az itteni magyar politikában is régóta vannak a VMSZ mellett kisebb magyar pártocskák is, de azok soha nem jelentettek komolyabb fenyegetést a magyar képviseletre. A jelenlegi veszélyes megosztottság, az a tény, hogy maga a VMSZ szakadt szét a Magyar Mozgalom kiválásával, mindenekelőtt abból az általános elégedetlenségből fakad, hogy a VMSZ a Magyar Nemzeti Tanács által kezelt szerb források révén teljesen „lenyúlta” – legalábbis a vádak szerint – a vajdasági magyar kulturális intézményeket és médiát, és ugyancsak a VMSZ a lebonyolítója a budapesti kiemelt gazdaságfejlesztési támogatásnak is, ami a fenti képlet szerint azt eredményezi, hogy a VMSZ-közeli vállalkozások lesznek e program kedvezményezettjei.

Nagy vonalakban hasonló a helyzet máshol is, csak annyi a különbség hogy például Romániában és Szlovákiában léteznek magyarországi tulajdonban lévő magyar médiumok és budapesti segédlettel létrehozott, fenntartott magyar pártok is.

Vagyis a kétezres évek derekától az a helyzet állt elő a Kárpát-medencében, hogy a kisebbségi magyar pártok egyre kevésbé tudták megszólítani és mozgósítani választóikat. Felvidéken és a Vajdaságban egyre jelentősebb számú magyar szavazó adta választásról-választásra a voksát olyan pártokra, amelyek nem elsősorban etnikai identitásuk mentén határozzák meg magukat. Ezért tudott gyökeret verni Bugár Béla magyar-szlovák vegyes pártja, a Híd-Most, Szerbiában pedig egyre népszerűbbé vált a magyar képviselőket is indító Demokrata Párt és a Vajdasági Szociáldemokrata Liga. Egyik szerb párt sem vállalkozott a magyar érdekek megjelenítésére, azaz kisebbségi kérdések rendezésére, a magyar jelölteket leginkább csak a szavazat-maximalizálás érdekében indítottak, mégis tudtak magyar támogatókat szerezni.

Az erdélyi magyarság körében kissé másképpen alakultak a dolgok, itt kisebb a román pártokra való átszavazási hajlandóság, vegyes párt sem tudott megjelenni bár a regionális tudat az erdélyi románság körében is nagyon erős, és értelmiségi szinten évtizedek óta megfogalmazódik a regionális erdélyi párt szükségessége. Itt kezdetben a Fidesz által létrehozott magyar zsebpártok keltettek bizonytalanságot, majd a magyar-magyar szembenállás miatt kiábrándulást és apátiát a magyar választók körében. De hogy ezen túlmenően is baj van, hogy maga a kisebbségi egypártrendszer modell van válságban, hogy a kisebbségi magyar szavazó egyre kényszeredettebben adja a voksát ugyanarra a formációra pusztán azért, mert „magyarként kutya kötelessége magyar pártra szavazni”, azt legnyilvánvalóbban a 2014 őszi román elnökválasztás bizonyította. A Victor Ponta-Klaus Johannis megmérettetésben az erdélyi magyarság is aktívan, még a közösségi háló szintjén is részt vett, élvezte, hogy voksa ezúttal nem arról dönt, hogy 5 vagy 6 százalékot ér el majd támogatottja, hanem a tényleges győztesről. (Az más kérdés, hogy azóta már sokan kiábrándultak Johannisból, akit nyilván elsősorban erdélyi és kisebbségi származása miatt támogattak.)

Szlovákiában a magyar etnikai képviselet elvérzett három egymást követő szavazáson. Romániában az őszi választáson nagyon rezeg a léc az RMDSZ számára, mint ahogy a VMSZ-nek sincs sok esélye az áprilisi választáson belgrádi parlamenti erővé válni, s tartományi-regionális szinten is veszíteni fog pozícióiból. És sehol sem körvonalazódik semmiféle alternatíva, a Bugárékén kívül, ami maga is gyengült. Pedig szükség lenne rá. Igaz ugyan, hogy pillanatnyilag a szélsőséges többségi formációk indulatait kanalizálja például Szlovákiában az MKP által is képviselt migránsellenesség, hogy Szerbiában sem a magyar közösség a szerb nacionalizmus elsődleges célpontja, de mint láthatjuk, az indulatok könnyen terelhetők, s tény, hogy léteznek. Romániában nincs ugyan szélsőséges párt a parlamentben, de az általános európai tendenciák alapján előbb-utóbb lesz. És itt viszont a közel 1,3 milliós magyarság a román nacionalizmus vörös posztója. Az RMDSZ azzal, hogy látványosan feladva a markói vonalat, a román belpolitikában a sérelmi politizálás eszköztárához nyúlt vissza, a román pártok között kezd ideológiai alapon „válogatni”, és belefeledkezik a Székelyföld-központú, Budapestre kacsingató politizálásba, elveszítette korábbi pozícióit, s szélsőséges párt hiányában is újra magyarellenes hangulat uralkodik.

A kisebbségi magyar szavazók pedig egyre bizonytalanabbak és elvesztődni látszanak a valóság és a magyar politikai "nemzetegyesítéssel" létrehozott virtuális valóság között.

Vajdasági, erdélyi perspektívák

Szerbia:

magyarok száma 253 ezer (3,53 százalék)

2014-es választás: 75 ezren voksoltak a VMSZ-re.

2016 április: vélhetően kevesebb voksot kap a VMSZ a magyarságon belüli megosztottság, valamint a külföldre vándorlás magas aránya miatt

Románia

magyarok száma 2011-es népszámlálás szerint: 1 237 746 (6,5 százalék)

2004. évi parlamenti választások:

szenátus 7,02 százalék, 10 mandátum

képviselőház 7,08 százalék, 22 képviselő

2012. évi parlamenti választások:

leadott szavazatok száma: 388.528 (szenátus) illetve 380.656 (képviselőház)

szenátus 5,23 százalék, 8 mandátum

képviselőház 5,13 százalék, 18 mandátum