Tömegverekedés Trump kampányrendezvényén Chicagóban

Publikálás dátuma
2016.03.12. 10:44
Fotó: Scott Olson/Getty Images
Lemondta Chicagóban tervezett kampányrendezvényét a Republikánus Párt vezető elnökjelölt-aspiránsa, Donald Trump, mert pénteken összecsaptak a hívek és az ellenzők. 

Donald Trump több ezer híve gyűlt össze a chicagói rendezvény helyszínén - az Illinoisi Egyetemen -, ám megjelentek Trump-ellenes jelszavakat skandáló tüntetők is. Az elnökjelölt-aspiráns hívei és ellenzői nemcsak kiabáltak és táblákat emeltek a magasba, hanem össze is verekedtek. A tömegjelenet mintegy fél órája tartott, amikor megjelent a helyszínen Trump kampányának egyik munkatársa és közölte, hogy a rendezvényt biztonsági okok miatt elhalasztják. 

A Trump-ellenes tábor azonban tovább tüntetett. Ekkor a rendőrség - a komolyabb összecsapások elkerülése érdekében - közbeavatkozott és feloszlatta a tüntetést. Helyszíni beszámolók szerint a Trump ellen tüntetők - köztük szép számmal afroamerikaiak és spanyol ajkú amerikaiak - rasszizmussal és kirekesztéssel vádolták Donald Trumpot. A milliárdos üzletember sok híve pedig amiatt kesergett, hogy elnapolták a rendezvényt, ezt ugyanis úgy élték meg, mintha a tüntetők győztek volna.

A chicagói rendőrség szóvivője, Anthony Guglielmi újságírók előtt azt mondta, hogy a rendőrségre nem érkeztek jelentések sérülésekről és nem tartóztattak le senkit. Donald Trump az MSNBC televíziónak adott nyilatkozatában elítélte az erőszakot, az eset szerinte nem róla, hanem magáról a társadalomról jelez valamit. Donald Trump rendezvényein az elmúlt napokban nem egyszer tört a felszínre elégedetlenség, rasszista felhangokkal tűzdelt feszültség. Csütörtökön az egyik kampánygyűlésen letartóztattak egy Trump-párti férfit, mert belerúgott egy afroamerikai férfiba, aki Trump ellen tüntetett a nagygyűlésen.

Donald Trumpot pénteken támogatásáról biztosította korábbi vetélytársa, Ben Carson sebészprofesszor, aki szerint az amerikaiaknak módjuk lesz majd megismerni őt a kedvesebb oldaláról is.

Szerző

Férje mellett lelt örök nyugalomra a volt first lady

Publikálás dátuma
2016.03.12. 09:44
Ronald és Nancy Davis Reagan 1952-ben - Fotó: Keystone/Getty Images
A kaliforniai Simi Valleyben, a Reagan Elnöki Könyvtár melletti parkban férje, Ronald Reagan mellé eltemették pénteken Nancy Reagant. A volt first lady búcsúztatásán az amerikai politikai és közélet, s a művészvilág képviselői is megjelentek, és beszédet mondott - mások mellett - Brian Mulroney volt kanadai kormányfő is.
Fotó: David McNew/Getty Images

Fotó: David McNew/Getty Images

Mintegy ezren - rokonok, magas rangú tisztségviselők, művészek - tették tiszteletüket a végső búcsún. Jelen volt George W. Bush, az Egyesült Államok volt elnöke, James Baker - aki Reagan elnöksége alatt a Fehér Ház személyzeti vezetője, majd a Reagan-kormányzat pénzügyminisztere volt -, valamint három volt first lady, Rosalynn Carter, Hillary Clinton és Laura Bush. Személyesen búcsúzott a kongresszus demokrata párti frakciójának vezetője, Nancy Pelosi, a kaliforniai kormányzó, Jerry Brown, s jelen voltak két néhai elnök, Lyndon B. Johnson és Richard Nixon lányai is.

Ronald és Nancy Davis Reagan 1952-ben - Fotó: Keystone/Getty Images

Ronald és Nancy Davis Reagan 1952-ben - Fotó: Keystone/Getty Images

A gyászszertartáson - amely egyházi szertartás volt - beszédben búcsúzott az elhunyt volt first ladytől James Baker és Brian Mulroney is. A volt kanadai kormányfő Reagan elnök egyik leveléből olvasott fel: abból a szerelmes szavakkal tűzdelt levélből, amelyet Reagan az elnökké választása napján írt hitvesének. Beszéddel és bibliai idézetekkel búcsúzott Nancy Reagantől az amerikai média két tekintélyes személyisége, Diane Sawyer és Tom Brokaw, és természetesen beszédet mondott a néhai elnöki pár két gyermeke, Patti Davis és Ron Reagan is. A beszédet mondók mindegyike felidézett egy-egy epizódot Nancy és Ronald Reagan életéből: kedves, humoros, érdekes pillanatokat elevenítettek fel a Reagan házaspár mindennapjaiból.

Tom Selleck/Getty Images

Tom Selleck/Getty Images

A hollywoodi művészvilágból megjelent mások mellett Tom Selleck, Anjelica Houston, Tina Sinatra, John Stamos és Bo Derek. Nancy Reagan 94 esztendősen, szívelégtelenségben hunyt el a kaliforniai Los Angelesben múlt vasárnap. Az amerikai média részben úgy emlékezett rá, mint Reagan elnök legbefolyásosabb tanácsadójára, részben pedig mint a XX. századi amerikai történelem egyik legnagyobb szerelmi történetének főszereplőjére.

A volt first lady Anne Frances Robbins néven látta meg a napvilágot, 1921. júliusában, New York városában. Szülei még születése előtt elváltak, nevelőapja - egy sebészorvos - nevét vette fel, így lett Davis, majd hollywoodi színésznőként Nancy Davis művésznéven szerepelt. 1949 és 1956 között 11 filmben játszott. 1952-ben férjhez ment Ronald Reaganhez. Amikor 1967-ben Reagant Kalifornia állam kormányzójává választották, felhagyott színésznői karrierjével. Ronald Reagan 1981 és 1989 között volt az Egyesült Államok elnöke.

Szerző

Az én Kossuth-címerem

Publikálás dátuma
2016.03.12. 08:05
A debreceni fiúk a jelképes, fehér simléderes diáksapkában.
Az én Kossuth-címerem változatos - inkább szomorú, mint dicsőséges - útja az 1956-os forradalomig nyúlik vissza. Abban az időben a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyedem (KLTE) hallgatója voltam, kortársaimhoz hasonlóan sorsom, gondolkodásom kitörölhetetlenül az 1956-os forradalom eszméihez kötődik.

Debrecenben a hazafias érzület nyilvánvalóan elsősorban az 1848-49-es forradalomhoz és szabadságharchoz kötődik. A város büszkeségének forrása, hogy 1849 januárjától fél évig Debrecen volt az ország fővárosa, innen irányították a győzedelmes tavaszi hadjáratot, s a debreceni református kollégiumban ülésező országgyűlés dolgozta ki a Függetlenségi Nyilatkozatot, azt a kivételes, számunkra rendkívül becses dokumentumot, ami bátor válaszadás volt az osztrák udvar arrogáns olmützi kiáltványára, ami Magyarországot és Erdélyt a Habsburg Birodalomba való teljes beolvasztással kívánta megszégyeníteni. A detronizáció a hazai jelképrendszerben is lényegi változást hozott; a magyar történelemben a koronás címer(ek)ről először került le a korona. Kossuth Lajos kormányzó elnökké választásával egy időben született meg a mindmáig nevét viselő nemzeti szimbólum, a Kossuth-címer.

A szabadságharc bukásával a kérész életű Kossuth-címert 100 évre újra a koronás címerek váltják fel, és csak rövid időre, 1946-48 között válik a köztársaság jelképévé, hogy aztán az 1956-ban kitört forradalomig a szovjet címert lemásoló Rákosi-címer kerüljön minden hivatalosság zászlajára, pecsétjére.

Kossuth-címer, Kossuth-szakáll

Kevesen tudják, hogy az 1956. október 23-án kitört forradalom lángja a vidéki városok közül először Debrecenben lobbant fel. Az egyetemi ifjúság már délelőtt gyülekezett, hogy aztán ’48-as nótákat énekelve, spontán jelszavakat skandálva végigvonuljon a városon a Vagongyárig, megszerezve útközben a középiskolák diákságának, az utcai járókelőknek és persze a felkeresett munkásságnak a támogatását. Mindez mindennemű hivatalos engedély nélkül. Visszafelé jövet több helyen voltak hangos politikai demonstrációk, leglátványosabbak a középületekről, az Alföldi Nyomdáról (én itt voltam) a vörös csillag és a gyűlölt Rákosi-címer leverése. A sajtótermékeken, s minden röpiraton azonnal megjelent a Kossuth-címer.

Egy kis kitérővel elmondom, hogy az ’50-es évek elején is voltak vágyott divatholmik, frizurák, a fiúknál például a „csöves” nadrág, a nyersgumi talpú, gojzer varrásos cipő, a lányoknál a kuli kabát, a nylon harisnya stb. Terjedésüket leginkább az általános nyomor, a pénztelenség akadályozta. Moziba azonban mindenki járt, s volt az ’50-es évek elején egy emlékezetes szerelmes dán film, az Egy nyáron át táncolt. Ebben a filmben láthattunk először fesztelenül és meztelenül együtt fürdőző lányokat és fiúkat. A diákok fején viszont csinos, fehér simléderes diáksapkát. Nos, ezt leutánozva, 1955-ben kezdett terjedni a KLTE hallgatói körében ez a sapkadivat, s magam is hamar csináltattam egy ilyet, hogy le ne maradjak a többiektől. Hordtuk is ezt a szép fehér, Bölcsész- vagy Természettudományi Kart kifejező jelzéssel ellátott sapkát minden helyzetben. A forradalom idején ez volt a város egyik feltűnő és mindennapos jelensége.

A másik egy tisztes középkorú úr, Kossuth-szakállal és -hajzattal, és a könyvek lapjairól, az akkori magyar történelmi filmekről ismert korabeli öltözetben, csizmában járt. A politikai megmozdulásokon, gyűléseken, mindig feltűnt, olykor még fel is szólalt. „Kossuth” megjelenése a mi forradalmunkban az 1848-as szabadságharc és a mozgalmunk közötti párhuzamot jelképezte.

November 4-én hajnalban Debrecenben is ágyúzták a város központját, ismert épületeit a szovjet tankok. Az egyetem épületében felhalmozott, de ki nem adott fegyvereket a bevonulók összeszedték, a diákságot szétkergették. Én e vészes nap előtt már hazautaztam Hosszúpályiba, abban a tudatban, hogy már győztünk, és ünnepeljünk otthon családi, baráti körben. A szovjet bevonulás után csak néha merészkedtem be Debrecenbe, ahol síri csend honolt: kijárási tilalom volt hónapokig, még szilveszter sem volt ez alól kivétel, és nem csak a városokban, a kisebb településeken is.

A több mint három hónapos bizonytalanságban otthon töltött időszak után 1957. január végén érkezett a hír, hogy újra indul az egyetemi munka február 1-től. A harmadik félévi leckekönyvi bejegyzéseim üresen maradtak, alatta az alábbi kézírással zárt szöveggel: „A Kari Tanács 1956 november 6-án hozott határozata alapján az 1956/57 féléve vizsgák letétele nélkül dékáni aláírással érvényes. Debrecen 1957. január 31. K. D. dékán aláírása, pecsét." A kiesett időt valahogy pótolni kellett, az 1956/57 tanév második félévére a leckekönyv hat vizsgaköteles tantárgyat rögzített, ezekből két-két tantárgyból szigorlatot, s persze gyakorlati jegyes tantárgyakat is.

"Csak" egy kitűző volt

Figyelmünket a tanulástól azonban erősen elterelték az országos politikai események, a számunkra nagyon nehezen elfogadható forradalmi vívmányok visszavonása. Utolsónak maradt ezekből a Kossuth-címer, amelyiket 1957 májusában váltott az úgynevezett Kádár-címer, ami mondanivalójában alig tért el a Rákosi-címertől.

Márciusban vásároltam Debrecenben egy 40 milliméter átmérőjű, csontszínű köralapon, tiszta színekkel és formákkal megalkotott Kossuth-címert. Azokon a „forró” márciusi napokon, amikor szájról szájra kelt a „MUK” vagyis a "márciusban újra kezdjük" illuzórikus jelszava, a becses kitűzőt le nem vettem volna a kabátomról. Mi diákok, igen gyakran utaztunk be a városba: többnyire csoportosan, és mindig mindenkin a feltűnő diáksapka volt, hogy lássák az emberek, vagyunk. De a rendőrök, a karhatalmista járőrök is észlelték, és igencsak gyakran igazoltattak bennünket, s ha valaki a zaklatás miatt szólni mert, hát bizony annak a fejéről könnyen a sárba repült a fehér sapka.

Aztán ez is elmúlt. Lecsengett a forradalom. Említésre méltó esemény csupán az volt, hogy 1957 nyár elején bírósági tárgyalásokra jártunk, letartóztatott vezetőink miatt, de már diáksapka nélkül.

A vizsgaidőszak igen soká, július 15-re fejeződött be. Épp ezen a napon délután, rendőrségi kijelentkezésemen egy karhatalmista felismert, jelentette és előállítottak. E hosszú napi élményeimet nem részletezem. Késő este engedtek el, s hazafelé utazva a kollégiumba határoztam el, hogy én valamilyen formában elmenekülök innen. Szeptember eleji beiratkozásunk után nem sokkal érkezett az ELTE TTK-ról egy kiváló lehetőség erre: szakpárosításunk felét elhagyva, az ELTE-n egy praktikus szakot vehettünk fel (térképészet) a földrajz tanári mellé. Így aztán októberben már budapesti diák voltam, néhány más egyetemről jött évfolyamtárssal együtt, azaz az ELTE TTK-n fejeztem be 1960-ban egyetemi tanulmányaimat.

Gyermek- és ifjúkoromból tárgyi emlékem alig maradt, megvannak iskolai bizonyítványaim, leckekönyveim, végzettségeim, tudományos fokozataim, diplomáim, és néhány fénykép, valamint harminc évig lapult valahol a debreceni diáksapkám, és az ominózus Kossuth-címer.

Ismét a korona?

No, ez utóbbit kerestem elő a rendszerváltozás hajnalán. Szerencsére kitűzőm szépségben, használhatóan megmaradt. Boldogan hordtam a címert a kabátomon, az emlékezetes 1989. március 15-i Szabadság téri ünnepélyen, és október 23-án is, az új Magyar Köztársaság kikiáltásának Kossuth téri demonstrációján. Többen kérdezték, hogy hol vettem a szép címeres kitűzőmet, de a válasz, hogy 1957 márciusában Debrecenben, nem villanyozta fel az érdeklődőket.

Boldogságom csak növekedett, amikor a rendszerváltozás idején a számomra igen becses, mindenképpen a hazafiságot jelképező és baloldali értékrendet sugalmazó címer az alkotmányozás folyamatában hivatalos rangján maradt. De hamar csalódnom kellett: 1990 júliusában - mily nagy és fájdalmas ellentmondás - a demokratikusan megválasztott Országgyűlés a Magyar Köztársaság jelvényévé a Szent Koronás címert tette. Azt a koronát, amelyet magyar származású királynak 1490 óta nem tettek a fejére. A Kossuth-címer elvesztette tehát nimbuszát, de legalább nem jutott az úgynevezett önkényuralmi jelképek sorsára. Én továbbra is ezt hordtam március 15-én, a kokárda mellett.

Emlékszünk még arra, ami már jó néhány éve esett meg, hogy a parlament egyik pártjának ismert politikusa az Országgyűlésben javasolta, hogy vegyék nyilvántartásba a zsidó (származású) politikusokat, magas rangú állami tisztségviselőket, nemzetbiztonsági okok miatt. Ez engem, s a velem együtt ma már 55 éve házasságban élő feleségemet annyira felháborított, hogy az első hívó szóra elhatároztuk: ott leszünk a Kossuth téri tiltakozó nagygyűlésen. S szóltunk egy régi osztálytársunknak, fél-zsidó jó barátunknak is, hogy tartson velünk. (Most február 18-án temettük el.) Metróval utaztunk az Örs vezér térről, s ha jól emlékszem a Blaha Lujza téren rontott be a kocsinkba nagy csinnadrattával egy vegyes férfi-női csapat, nem nevezem meg, hogy milyen jelképekkel. Látván ballonkabátomon a feltűnően nagy Kossuth-címeres kitűzőt, mindjárt nekem estek: gyaláztak, talán szakállas ábrázatom miatt lezsidóztak, MSZP-bérencnek neveztek. Igyekeztem kulturált formában visszaszólni, s mivel a vagonban a szimpátia láthatóan felém fordult, a társaság a Deák téren gyorsan távozott. A tévé esti adásában azonban még láthattuk az ellentüntetők csoportját.

Hát ilyen a sorsa az én szépséges, mára már ereklyeszámba menő Kossuth-címeremnek. Az utóbbi években mind gyakrabban feltűzöm. Kétszer is viseltem kabátomon a borzadály Szabadság-téri szobránál. Újabban előszeretettel megyek vele zsidó rendezvényekre, nekik nem disszonáns, nem idegen a Kossuth-címer.

Fogom most is viselni, március 15-én a hivatalos állami ünnepélyen, azzal a reménnyel, hogy „lesz még Magyar Köztársaság!”

Szerző