Szerelemre gyulladhat-e egy harminc éves, jóvágású dj egy jól karbantartott, hetven éves nő iránt? Akár meg is történhet, hisz oly színes és meglepő a világ. Ámde ha ezt filmen akarja nekünk valaki beadni, annak azért feltételei vannak. Hogy mi minden, ne soroljuk, a lényeg úgyis az, hogy el kell hitetni a nézővel. Ha ez nem sikerül, dugába dől az egész. Barbet Schroeder rendező nem képes hihetővé tenni. Egy nyilatkozatában ugyan utal arra, hogy az Amnesia című filmje hősnőjének megformálásában az édesanyja jelentette számára a modellt, a svájci-francia koprodukcióban készült mozi mesterkélt kitaláció. Nem csak romantikus sztorinak kínos, hanem morális tanmesének is velejéig hiteltelen.
Marthe Keller az Ibizán élő 70 körüli magányos nő, Martha szerepében legalább húsz évet letagadhatna, a korában tehát igazán semmi kivetnivalót nem találhatunk. Csinos, szinte üde, kellemes jelenség. Csak éppen az ég világon semmiféle vonzerő, nőies báj nem veszi körül, amitől kortól függetlenül nőies nőnek számít egy nő. Csakis az erőszakos forgatókönyv, azaz az alkotói akarat és elhatározás viszi őt és az ugyancsak a vadregényes Ibizára költöző jóképű berlini dj-t a lebegtetett romantika terepére. Amely, hiába a két rokonszenves színész, a történet és a rendező ügyetlenségei miatt tele van kátyúkkal. Max Riemelt a jóképű magányos ifjú zenész, Jo szerepében ugyanúgy semmi belső vonzerőt nem sugároz, akárcsak partnernője. Enélkül az egész film felfújt lufi.
Hogy milyen fantasztikus erőtér és szikrázás tud létrejönni két, korban távoli színész között, ha mindkettőben ott az a rendkívüli belső erő, azt egy nemrég előkerült filmrészleten megcsodálhatjuk. A YouTube-ra tette fel Sólyom András egy 1988-ban Röhrig Gézával forgatott tévéfilmjét, amelyet a lengyel Ireneusz Iredynski Armelle című novellája alapján írt, s amit ebben a formában valószínűleg soha nem mutattak be. Ebben a régi, fekete-fehérben látható film-torzóban van úgy 6-7 perc, amikor Röhrig összetalálkozik (a nála harminc évvel idősebb) Margitai Ágival. Az első pillanattól valami megmagyarázhatatlan csoda történik, két emblematikus személyiség kerül szempillantás alatt egy hullámhosszra. Különös erőtér jön létre kettőjük közt - ami azért is finom és lebegő, mert Röhrig a szerepe szerint éppen egy szép, ismeretlen leányzót keres, akibe beleszeretett -, és bár a műfordítás kínzó gyakorlatáról esik szó, valami varázsos kapcsolat jön létre kettőjük között. Margitai játékos monológja alatt Röhrig csak fel-felpillant, de ott az a bizonyos kémia a két színész között.
Ilyen varázsos pillanatnak kellett volna létrejönnie az Amnesia című filmben is, ha már Schroeder egy ilyen különleges romantikus találkozást óhajtott fedősztorinak használni egy morális mázzal befedett témához. Amit ugyanis el akar adni romantikának, az csak egy felületes máz. Pedig korábban nem volt híján az atmoszférikus hangulatteremtés képességének. A most 75 éves rendező, aki hosszú évek után jelentkezik ismét játékfilmmel, együtt indult a pályán Jean-Luc Godard-ral és Jacgues Rivette-tel a francia újhullám filmes alkotóival. Bár később átnyergelt a hollywoodi blockbusterek sikerorientált világába, egy sor kereskedelmi célú szuperprodukció után az utóbbi filmjeiben ismét visszatért Európába.
Az a baj, hogy ebben a filmben szinte semmi sem hihető. Sem az alapszituáció, sem a karakterek, sem a színesítő mozzanatok. A két főszereplő közötti kapcsolatot néhány kínos idétlenség is cifrázza, például az Amnesia nevű mulatóhelyen, ahol Martha lejti a táncot a fiú zenéjére, de ennél súlyosabb, hogy kettőjük kapcsolatát Schroeder egy morális döntés színezésére igyekszik felhasználni. Martháról ugyanis lassan kiderül, hogy nem csak az elektromosságot tiltja ki az életéből, hanem a német nyelvet is, noha maga is német. A berlini sráccal csak angolul hajlandó beszélni, elvből nem száll be a bogárhátú autójába és nem hajlandó Németországba sem betenni a lábát, noha hivatalos ügyek intézése miatt kénytelen lenne. Mindezt pedig azzal indokolja, hogy nem tudja megbocsátani a zsidók ellen elkövetett náci bűnöket. Na, ez az a színt, amit nem szabad mélységeitől megfosztva csak úgy odalökni, ahogy a film teszi. Nagy emberi dráma helyett Schroeder meghagyja bedobott csalinak. Ennél jóval árnyaltabb megfogalmazást és ábrázolást kívánna, ha már valaki nagy bátran belevág a témába. Schroeder kínosan megmarad ezen a feltűnősködő felszínen, meg sem kíséreli mélységében megnézni a súlyos döntés jelentését. Dühítően divatosra csiszolt érdekességként önti rá a romantikusnak szánt sztorira, és olyan mesterkélt érdekesség marad Martha jellemzésében, akárcsak a nő zene iránti vonzalma vagy a horgászatban kiélt kedvtelése. Az már a nevetségesség határán áll, ahogy a végén Jo mamájával a nagypapája is megérkezik Berlinből a gyönyörű tájba. Azért lép be a történetbe, hogy az évtizedekig titkolt múltból nagy hirtelen, ebéd utáni desszertnek tálalva bevallja a maga személyes bűnét. Csak úgy, ripsz-ropsz. Egy valamire való forgatókönyvírói tanfolyamról páros lábbal rúgnák ki azt, aki ilyen blőd, hazug jelenettel akarná meglepni a nagyérdeműt.
Ibiza viszont gyönyörű, csak gyorsan jöjjön az amnézia az Amnesia után.
(Amnesia *)
