A kalasnyikovos ember haragja

Futkároz a hideg hátamon, amikor arról olvasok, hogy valahol a világ végén egy örült fog egy gépfegyvert vagy valami más gyilkoló szerszámot, beront egy iskolába, és halomra lő mindenkit, aki az útjába kerül. És ehhez nem kell semmi különösebb indok, elég, ha csúnyán nézett rá valamelyik tanár, vagy nem akar többet randevúzni vele a csaja. Azon már fel sem akadnék, ha egy szomszédvita kapcsán lángszóróval akarna érvényt szerezni valaki az igazának.

Erre most itt van ez a kiskunhalasi János, aki vesz a szerb határon 70 ezer forintért egy automata sorozatlövőt és besétál vele az ügyészség épületébe, hogy számon kérje az igazságszolgáltatás – szerinte igazságtalan – emberén, hogy nem úgy foglalkozik az ügyével, ahogyan neki tetszene. Aztán ott van Ica néni, az anyuka, aki elmeséli ország-világnak, hogy ha már az ő Jánoskájának nem sikerült dűlőre vinnie a dolgot az ügyésszel, akkor majd ő megteszi.

Merre tartunk? Mi lenne, ha mindenki, akinek az ügyében felháborítóan igazságtalan ítélet születik (Herényiéktől Szilvásy Györgyön át Császy Zsoltig vannak elegen), a szerb határon vett Kalasnyikovval próbálna elégtétel szerezni? És ebben nem csak az amerikai ámokfutókról szóló tudósítások a ludasak, könnyen értelmezhetik úgy az egyik hazai politikus (hadd ne nevezzem nevén) harcias kijelentéseit a kiskunhalasi Jánosok, hogy szerezz magad érvényt az akaratodnak. Ne fogadj el más szabályokat, mint a neked tetszőket. Ne fogadj el más igazságot, mint ami szerinted az igazság…

A „nyakas magyarokat” könnyű a gyűlöletre rávenni, legyen szó akár csak egy ügyészi döntésről.