A nemtudás bűne

Divatba jött a politika speciális területeinek titkosítása. A kormányzat manipulál, kommunikációja megnehezíti a közélet ügyeiben való tájékozódást. A „műfaj” sajátosságának tekinthető, hogy csak a beavatottak számára biztosítja a széles nyilvánosság elől elrejtett háttér-információkhoz való hozzáférést. A politikai döntések mozgatórugója sokszor fontosabbnak látszik, mint a döntések következményei. Így aztán még a jól értesültek figyelmét is annyira lekötik a belső ügyek, hogy megfeledkeznek a mindennapok valóságáról. Amint az például Miskolcon az emberi erőforrások miniszterével is megesett: a nyilvánosság előtt csodálkozott rá saját döntéseinek következményeire. Az ismétlődő pedagógus-demonstrációk, a KLIK körüli viták nem tették számára nyilvánvalóvá, hogy a magyar közoktatás állapota kívánnivalókat hagy maga után?

Ha egy miniszter megengedheti magának, hogy ennyire tájékozatlan legyen, akkor még elnézőbbnek kell lennünk az állampolgári tudatlanság iránt. A maga korában már Szent Ágoston is észrevette, hogy az igazsághoz való viszonyunkat nemcsak tudásunk eredendő fogyatékossága, hanem etikai fölfogásunk is befolyásolja. Ennek szellemében jegyzi meg Ancsel Éva, hogy „ha mi, emberek nem vagyunk képesek tudni a tudhatót, ennek nem csupán - és sohasem elsősorban - az ész korlátaiban kell keresnünk a magyarázatát, hanem etikai akadályokban”. És levonja a következtetést: „a tudható nemtudása: bűn”.

A közfelfogásban gyakran tapasztalható, hogy még azok a megcáfolhatatlan tények sem tudatosulnak, amelyek egyértelmű bizonyítékai a hatalomviselők káros magatartásának, és felháborodásra okot adó tevékenységének. Az ugyan nem tudható, hogy a kormányzat és holdudvarának tagjai közül kik azok, akik valóban szántó-vető eredetűek vagy csak a termőföld tulajdonlásának igénye készteti őket paraszti származásuk hangoztatására, de van azért bőven, amiről van cáfolhatatlan ismeretünk.

Ha egy magát keresztény-nemzetinek hirdető kormányzat olyan személyiségeket vonultat fel és hoz minden mértéket meghaladóan előnyös helyzetbe, mint Vajna András, Habony Árpád vagy a Fidesz-rendszer legendás személyisége, Mészáros Lőrinc, akkor azért a legelkötelezettebbekben is felmerülhet a kérdés, hogy az elképesztő sikertörténetek haszonélvezői vajon mit tettek a nemzetért s mennyiben tekinthetőek egy keresztény ország példaadó személyiségeinek? Ha ők - márpedig nekik kell lenniük! - egy keresztény-nemzetinek hirdetett eszmeiség reprezentánsai, akkor életútjukban, magatartásukban vajon fellelhetők-e ezeknek a magasztos eszméknek a karakterisztikus vonásai?

Nem vagyunk, nem lehetünk tétlen szemlélői az eseményeknek. Magunk is vétkesek vagyunk, ha egyszer nem akarunk tudni arról, amit tudhatnánk, sőt, amit erkölcsi kötelességünk szerint tudnunk kellene. Ha másért nem, a kisemmizettek növekvő nyomora miatt. Az egykor a nemzet napszámosainak nevezett pedagógusok helyzetére tekintettel. A földtulajdon nélkül maradó, napszámos-sorsra juttatottak érdekében.

Hiszen itt már nem az állítólag Nokiás-dobozban adott-vett pénzekről van szó. Jóval többről.