Adna egy autogramot?

A napokban jelenik meg az első hazai kötet, amely szakértő összefoglalást ad az autogramgyűjtés kulisszatitkairól. Az Autogramok könyve izgalmas, rengeteg fotóval illusztrált olvasmány, ami a kezdő gyűjtőknek sorvezető, a civileknek pedig lehetőség, hogy nem a visítozó tinilányok szintjén, de elmerülhessenek a híres emberek világában.

Főiskolás korában a nyári vizsgaidőszakban napokra kiköltözött a Vörösmarty térre a tankönyveivel és egy hátizsákkal, hogy a könyvheti dedikálásokról ne maradjon le, ezért aztán erősen meglepődött azon a szerencsére gyorsan megcáfolt ötleten, hogy a könyves seregszemle idén már nem kaphat helyet a csaknem 90 éve megszokott helyszínen. Kolozs András kamaszkora óta gyűjti az autogramokat, évek óta blogot működtet, hogy felületet teremtsen a hobbi magyarországi hódolóinak, most pedig elérkezettnek látta az időt, hogy megszülessen az első hazai könyv is a kérdésről. Az Autogramok könyve megírásában Podonyi Hedvig újságíróval, a Grafológia című folyóirat felelős szerkesztőjével működött együtt, összefoglalójuk pedig a bulvár és a tudomány határán jó érzékkel ingázó, mindvégig izgalmas olvasmány lett.

Magyarországon kevesen gyűjtenek autogramokat, de ha valakinek könyvespolcnyi kötete van otthon, azok között nagy bizonyossággal van egy dedikált példány, másoknál régi lemezeken, CD-ken gyűltek az aláírások. A fiatal közgazdász azt mondja, Európa nyugati felén és Észak-Amerikában, ahol sok pénzt tudnak áldozni erre a gyűjtők, nagy irodalma van a hobbinak, több száz oldalas kötetek jelennek meg például az Egyesült Államok elnökeinek aláírási szokásairól, de nálunk eddig nem volt összefoglalása annak, mitől lesz értékes egy autogram, hogyan lehet közel kerülni valakihez, kiből lehet komoly gyűjtő és hogyan lehet elkerülni a kudarcokat. Nem visítozó tinilányokról beszélünk – teszi helyre beszélgetésünk elején, hogy az igazi gyűjtők is megvetik, amit a magukból kivetkőzött fiatalok csinálnak, hogy közel kerülhessenek egy-egy sztárhoz. Hogy mi a gyűjtők és a kiválasztott hírességek közötti kapocs, azt úgy fogalmazzák meg a könyv elején: „Akik autogramot adnak valakinek, azok rendhagyó és figyelemreméltó életükből, melynek elismeréseként aláírásukat kéri valaki emlékbe, néhány másodpercüket odaajándékozzák az autogramkérőnek”.

1982, Sportcsarnok, Puskás Öcsi dedikál, mellette Déri János riporter FORRÁS: FORTEPAN/URBÁN TAMÁS

Kolozs András 3 ezer darabos autogram gyűjteményéből 200 aláírást választott ki, megszerzésük sokszor kalandos történetei mellett pedig ott olvashatók a grafológus íráselemzései is az adott politikusról, íróról, zenészről vagy színészről, de bekerültek a kötetbe tudósok, vagy külföldön élő, itthon kevéssé ismert magyar hírességek is. Andrásnak első „szerzeménye” még kamaszként Presser Gábor első szólólemezének dedikált példánya volt, de később már képes volt elutazni Rómába is, mert Bud Spencer személyes találkozót ígért, a legfrissebbek pedig a Saul fia alkotóinak és a Párizsból ritkán hazalátogató Kurtág György zeneszerzőnek az aláírásai. Akkor válik valakiből igazi gyűjtő, amikor katalógust készít és gondoskodik róla, hogy a többnyire fotókon vagy papírlapokon található kézjegyek állapota ne romoljon a párás levegőtől vagy a napfénytől – húzza meg az amatőr és a profi közötti határvonalat.

Az autogram gyűjtők egy része szakosodik valamilyen területre, ő azonban mindenevő, ezért sokan fordulnak hozzá szakértői véleményért is. Van, amikor azonnal látja, hogy sokkal értéktelenebb a darab, mint amiben a gyűjtő reménykedik, mert azt hiszi, a Beatles valamennyi tagjának aláírása szerepel a lemezborítón, vagy papírlapon, holott a gombafejű csapat tagjai rendszeresen írtak alá egymás helyett is. Az állam- és kormányfők postán küldött autogramjai között is gyakoriak a hamisítványok, helyettük titkáraik, vagy egyszerűen gépek írnak alá, de ezt szerinte könnyű kiszűrni. Gyűjteménye legértékesebb darabjának az első Holdra lépő amerikai asztronauta dedikált fotóját tartja, amiért 1250 dollárt fizetett. Neil Armstrong aláírásáról például azért is lehet tudni, hogy hiteles, mert az nem lóg bele a szkafanderen lévő amerikai zászlóba, ilyet az űrhajós soha nem tett volna, bár rengeteg hamis aláírásán ez látható.

Az autogramok piacán egyébként rengeteg a hamisítvány, különösen, amióta az interneten könnyen megszerezhető címekre bárki elküldheti kérését egy hírességnek. Az igazi gyűjtők is élnek ezzel a módszerrel, de azt tartják komoly eredménynek, ha sikerül megtudniuk, hogy hol száll meg, vagy hol vacsorázik egy híresség, mikor végez a színházban, melyik konferencián vesz részt, vagy mikor száll repülőre. A személyes találkozókon ugyanakkor soha nem erőszakosak, ha a népszerű férfi vagy nő láthatóan rossz passzban van, hagyják elmenni, még akkor is, ha órákat vártak rá.

Az Autogramok könyve szerzői hisznek abban, hogy a számítógépek általánossá válása még értékesebbé teszi a kézírásos emlékeket, így az autogramokat is. Kolozs András ugyanakkor azt hangsúlyozza, túlértékelni sem szabad ezt a hobbit és nem lehet eljutni odáig, hogy valaki elválik a feleségétől, mert minden idejét az újabb és újabb skalpok vadászatával tölti. Van ilyen elvakult gyűjtő a párezres hazai csapatban, de András már csak az igazán ritka kincsekre mozdul rá.

A könyv a kezdő gyűjtőknek hasznos sorvezető, a civileknek pedig egy végig izgalmas olvasmány, tele a hírességek életének apró és máshol meg nem jelenő titkaival, a közeli és a távoli múlt tanulmányokban ritkán megjelenő részleteivel, a 200 aláírás mellett a találkozókon készült fotókkal. A bulvárlapok olvasói is bátran kézbe vehetik, hisz Giorgio Armanitól Gérard Depardieu-ig a divat és a filmvilág képviselői ugyanúgy benne szerepelnek a könyvben, mint Lewis Hamilton, vagy Schumacher és David Beckham kézjegyei. Az idősebbeket érdekelheti Szécsi Pál, vagy Ruttkai Éva sorsa és aláírása, de megvan a gyűjteményben Putyintól Hillary Clintonig, Antall Józseftől Göncz Árpádig a közelmúlt legtöbb vezető politikusának kézjegye, a világirodalom és a magyar írótársadalom színe-java Umberto Ecotól Fejtő Ferencig, Pavarottitól Simándy Józsefig a komolyzene legjelesebb előadói és még hosszan lehet sorolni a szereplőket. „Minden hírességhez, akivel valaha is kapcsolatba kerülhet a gyűjtő, kötődik valami emlékezetes történet, valami apróság, amiről csak az tudhat, aki személyesen találkozott, és legalább pár mondatot beszélt velük. Leginkább talán az ilyen feledhetetlen pillanatokért érdemes ezzel a hobbival foglalkozni – zárja a kötetet a szerzőpáros.

Csortos és a gyűjtők

Csortos Gyula (1883–1945) színésszel nemigen boldogultak az autogramgyűjtők. „Elég bajom volt ifjúkoromban a váltóaláírások miatt!” – mondogatta, ha arról kérdezték, miért nem ad autogramot. Egy tavaszi délelőttön, amikor a hajdani Nemzeti Színház kispadján üldögélt, mégiscsak odamerészkedett hozzá egy fiatalember, blokkal és töltőtollal a kezében: „Művész úr, tisztelettel kérek egy autogramot!” Mire ő sajnálkozva tárta szét a kezét: „Elfogyott…”

Boksz, boksz, boksz

Papp László (1926–2003) ökölvívó volt a világon az első, akinek három olimpiai aranyat sikerült nyernie. Az aláírás egyik szembetűnő jellegzetessége, hogy a vezetéknév kezdő P betűje úgyszólván „bokszkesztyűvé” alakult. Nem kivételes eset, hogy a hobbijuknak vagy hivatásuknak élők grafikumukban önkéntelenül is megjelenítik az adott terület valamely jelképét – például a versenypályát, a golfütőt, a futball-labdát, a varrótűt, a violinkulcsot, a gitárt, vagy a keresztény vallást szimbolizáló keresztet.

Giorgio Armani (1934–) olasz divatdiktátor

Sophia Loren fiának magyarországi esküvőjére érkezett Budapestre, 2004-ben. Aki türelmesen várt rá a szálloda előtt, gyönyörű autogrammal gazdagodhatott. Érdemes megfigyelni a divattervező aláírásának könnyedségét, formai játékosságát. Ha mi is játszani kezdünk ezzel az autogrammal, és 90 fokos szögben elfordítjuk, sajátságos „önarcképként” egy fajta mókás bohócprofil rajzolódik ki előttünk.

A legendás popkirály

Michael Jackson (1958–2009) váratlan halála személyének legendáját csak tovább növelte, autogramjait pedig a hamisítók kedvelt célpontjává tette. Megközelíteni őt lényegében lehetetlen volt, de akinek mégis sikerült, arról számolt be, hogy Jackson végtelenül kedves autogramosztóként viselkedett, előfordult, hogy valakinek 30 különböző képet is dedikált. A mellékelt aláírást 1996-ban írta egy képeslap hátuljára a Bethesda Gyermekkórházban, Budapesten. Jackson aláírása szinte maga is kész showműsor, mozgalmas irányváltásokkal, nagy méretingadozásokkal, szemkápráztató látványelemekkel – érezzük, hogy itt valami jelentős dolog „történik”, amire feltétlenül oda kell figyelni. Az aláíró ugyanakkor, túlzott érdeklődéstől övezett sztárként, igyekszik is önmagát óvni az őt érő, irritáló külső hatásoktól; erre szolgál és a benső egyensúly megtartásának vágyát jelképezi a szimmetrikusan elhelyezett, két hídpillérszerű elem és a név köré kanyarított óriási, buborékszerű védőburok. Sajnálatos módon ez körkörösen övezi az aláírást, azaz szimbolikusan az aláírót, aki ilyen módon nagyon egyedül marad saját, védekezésképp elkülönített világában.

Egy régi elhatározás

Paul McCartney (1942–) a Beatles legenda egyszer azt nyilatkozta, hogy még kölyökként óriási hatással volt rá, amikor autogramot kért egy helyi zenésztől, aki kérte, hogy kísérje el az autójáig és beszélgessen vele – ennek hatására eldöntötte, hogy mindig teljesíti rajongói kéréseit. Amennyire a körülötte lévő felhajtás lehetővé teszi, tartja is az elhatározását, Magyarországon ezt 2003-as koncertje idején meg is tapasztalhattuk. Bár nem könnyű megfelelő jelzőket találni arra, micsoda szédületes sikereket könyvelhet el pályáján McCartney, sztárallűröknek nyomát sem találjuk az aláírásában. A túlzott érdeklődéstől természetesen ő is igyekszik megvédeni magát, mint sok más híresség (az aláírás befejező gesztusaként, a jobb oldalon zárt alakzatot hoz létre), no és némi önhangsúlyozásként egy paráfot (aláhúzás) is megenged magának. Ugyanakkor közeli ismerősei minden bizonnyal szerény fellépésű, egyszerűségre törekvő, kifinomult, kellemes stílusú emberként ismerhetik. Érdekes, hogy autogramjában milyen nagy hangsúlyt kap, és a vezetéknevével ellentétben mennyire kiírt, megformált a személyneve (Paul). Ez például arra utalhat, hogy sosem felejtette el, honnan jött, és hogy a dedikálás idején már a magánélete játszhatott sokkal jelentősebb szerepet az életében, mint a karrierje.

Nigel Mansell (1953–) brit Forma–1-es versenyző

Az első, aki a Hungaroringen lett világbajnok. Azon kevesek közé tartozik, akik az amerikai Indycar sorozat bajnoki címét is el tudták nyerni. Visszavonulását követően hosszú ideig nem tért vissza hazánkba, annak ellenére, hogy saját elmondása szerint szereti Budapestet. A 2000-es években fiainak autóversenyzői karrierje miatt találkozhattunk vele újra. Az ő példája is mutatja, hogy az egyik legkockázatosabb dolog a könyvek dedikáltatása: annyira gyűlöli az egyik róla szóló életrajzi könyvet, hogy annak szerzője meg is említi egy újabb kiadásban: látta, amint a versenyző egyik rajongója kezéből kiverte azt, mondván: „Minek olvasod ezt a szemetet?!” Ez a mozgáshangsúlyos aláírás energikus, gyors, határozott, nagyvonalú mozdulatokkal, szinte képszerűen „rajzolja” elénk az autóversenypálya kanyarait. A jobbra hosszan kinyúló, kihegyesedő végvonal tanúsága szerint az aláíró valóban nem ugrik félre a konfliktusok elől, és szereti azokat a maga módján lezárni.