Veszélyes vizek felé sodródunk

A márciusi több tízezres tanártüntetésből akár dal is születhet. Bródy János ugyanis – aki tegnap lett hetvenéves, s ez alkalomból szombaton nagy koncertet ad az Arénában – ott állt az Andrássy út szélén, s fekete ernyője alól mosolyogva nézte a hömpölygő tömeget. Talán arra gondolt, amire akkor és ott oly sokan: nincs hatalmad felettünk.

– Szokatlan interjú lesz ez. Többször beszélgettünk az évek folyamán, mindig arról, amiről akartunk. Most a menedzsered lelkemre kötötte, hogy ne politizáljunk. Ami fából vaskarika, mert te a dalaiddal is politizálsz, s ez nem keverendő össze az aktuálpolitikával.

– A dalokba sűrűsödik mindaz, amit gondolok a világról. És meglehet, a menedzsernek igaza van abban, hogy a dalokon túl teljesen fölösleges helyzetet elemezni, mert a szó mulandó, a dal azonban reményeim szerint halhatatlan. Épp ezért újra és újra elmondom mindenkinek, hálás vagyok a sorsnak, ajándéknak tekintem, hogy ebben az életkorban még alkalmam nyílt egy teljes lemezalbum elkészítésére. Akik hallották az új dalokat, azt mondták: olyan vagyok, mint a jó bor, nem öregszem, csak érettebbé válok a korral. Február közepén jelent meg a CD, és láss csodát: az új dalok ott tanyáznak mindenféle slágerlisták élén, ahol a szereplők többsége a gyerekem lehetne. Pedig a 2011-es Illés szekerén albummal lezártnak tekintettem a pályafutásomat, legalábbis így gondoltam. A mostani slágervilágban már nem érzem jól magam…

– Én sem hiszem, hogy a slágervilághoz tartozol. Különleges attitűdöt és minőséget képviselsz, ez teszi egyedivé, senki máséval össze nem téveszthetővé a dalaidat.

– Megtisztelő, amit mondasz, de nem nagyon látok műfaji határokat. A szórakoztatóipar része vagyok, és itt a siker fokmérője az, hogy hallgatják-e a dalaimat, játszanak-e a rádiók.

– Mostanában ez nem fokmérő. A közrádióban vagy a Class FM-en – tudott okokból – nem te vagy a kedvenc. Egyébként is, hiányzik neked, hogy tízperces sztárocskákkal nyomulj együtt?

– Nekem nem hiányzik, de ha másnak se, akkor akár abba is hagyhatom. Tudomásul kell venni, hogy úgy kezelik ezt a műfajt, mint ami kizárólag a fiatal generációk alkotta célcsoportnak szól, és az, hogy én már mindenféle életműdíjat megkaptam, egyben azt is jelenti: köszönjük a szép munkát, elismerjük az érdemeidet, de itt az ideje, hogy átengedd a terepet másoknak.

– Láttalak egyszer a Parkszínpadon. Lehettünk pár százan, s te az egyszál gitároddal úgy betöltötted a teret, hogy szinte izzott a levegő. De az Aréna hatalmas, ott egy koncert színes, szélesvásznú show is. Nem félsz, hogy a sok manír, a lézer, a füstköd, a vetített képek elterelik a figyelmet a lényegről vagyis a szövegről?

- Hát ez majd kiderül… És mindenesetre azt kértem, hogy a szövegek jelenjenek meg a kivetítőn. Egyébként önálló koncertem még nem volt az Arénában, bár vendégként többször is szerepeltem. Az elődjében, a régi Sportcsarnokban léptem fel több mint húsz éve, 1994-ben. A helyszíni felvételről készült lemeznek azt a címet adtam, hogy Volt egyszer egy koncert, mert úgy gondoltam, hogy ilyen nem lesz még egyszer. A mostani alkalom úgy született, hogy Mentler Krisztina, a menedzserem már két éve közölte velem, a hetvenedik születésnapomra kibérelték az Arénát. Jó, majd lemondjátok, válaszoltam. Nem tágítottak, sőt újabb ötletekkel álltak elő, hogyan kellene csinálni, s lassan én is elhittem, hogy érdemes megpróbálni. Azt szoktam mondani, hogy énekesnek tartom magam a legkevésbé, inkább zeneszerző vagyok kicsit és szövegíró nagyon. De hiába lennék a legkitűnőbb szövegíró, a közönség nem nagyon ismerne, ha nem kezdtem volna el az Illés és a Fonográf zenekari tagság után az önálló fellépéseket. A 70-es évek vége felé írtam néhány olyan dalt, amire a kollégák azt mondták, ezek annyira személyes hangvételű számok, hogy ha komolyan gondolom, akkor adjam elő én magam. Összesen 5-600 dalt írtam, és csak töredéke ennek az, amit én magam énekelek, viszont ebben a műfajban a közönség csak az előadókra figyel, a szerzőkre nem nagyon kíváncsi. Gyakran kívülről figyelem magam, és látom, hogy vigyáznom kell, mert nem áll minden jól nekem, amit szerzőként azért fontosnak tartok. Valahol az érzelmes, lírai sanzontól az ironikus társadalomkritikáig terjed az a paletta, ahol hitelesen meg tudok szólalni.

– Biztos vagy ebben? A koncertre készült új dalok közül több is himnusz vagy imaszerű. Szépen tudsz imádkozni ahhoz képest, hogy nem vagy hívő.

– Műszaki egyetemet végeztem, tehát alapvetően racionális szemléletű ember vagyok, de tudom, az emberi kultúra jellegzetessége, hogy a képzelet nem áll meg a tudás határain. A kreatív fantázia benépesíti az ismeretlen területeket, és gyakran érzem én is, hogy a dalokban testet tud ölteni a másképp felfoghatatlan.

– Fönt van a Youtube-on az egyik új dal kézírásos szövege. Mindjárt el is képzeltem, amint sétálsz az erdőben vagy iszod a reggeli teádat, s közben cetlikre firkantod az ötleteidet.

– Azért nem ilyen romantikus a dolog. Általában számítógépen dolgozom, és miután kopik a memóriám, az okostelefonom is tele van szövegvázlatokkal, dalkezdeményekkel. Ezeket aztán beírom a gépbe, elhevernek a komputer keltetőjében, és ha erős impulzus ér, a dalcsírák kihajtanak, szárba szökkennek. Például két éve, amikor szeretett kormányunk meghirdette az Európa elleni szabadságharcot, úgy éreztem, ez nagyon érzékenyen érint. Fölrémlett bennem, hogy volt egy nagy költőnk, aki versben üdvözölte Thomas Mannt, „fehérek közt egy európait” – és ennek hatására született a Magyarok közt európai című új dal. Amikor már a Ráadás lemezre készültem, elővettem a vázlataim Csillag Hajnalka életének folytatásáról, aki „a város szélén született, ott, ahol a vasút elköszön”. Felföldiné estéje címet kapta a történet vége. Aztán volt egy barátom, aki folyton azt hajtogatta, hogy a magyar népesség jelentős része hajlamos arra, hogy hagyja magát birkamód terelgetni mindenféle legelők felé. Szegény meghalt, mire ebből is dal lett.

– Mindig is hajlottál az iróniára, de a Birkaország nem pusztán ironikus, hanem maróan gúnyos. Nem bánod, hogy ezzel esetleg sokakat magadra haragítasz?

- A Birkaországról készült animáció fönt van a Facebook-oldalamon, és a kommentekből látszik, hogy egyesek vérig sértődtek. De ez a dal Weöres Sándor Majomország című versének parafrázisa, és ha az annak idején nem bántotta a nemzeti büszkeséget, sőt Latinovits Zoltán nem minden él nélkül szavalta, akkor talán nem kéne farizeuskodni. Amúgy meg, akinek nem inge, ne vegye magára! Különben a dal így kezdődik: Hej de messze Birkaország… Miért olyan egyértelmű mindenkinek, hogy ez Magyarországról szól? És miért érzik sokan magyar sajátosságnak, hogy „Volt egyszer egy nagy csoda, a neve: birkaiskola. Ki nem szólt, csak bégetett, az kapott dicséretet”… Attól félek, hogy kezdünk bemerevedni, valami hamis és ásatag pátosz terjeszkedik az államilag támogatott kulturális fórumokon, és a nemzeti jelző felmentést ad a tehetségtelen és színvonaltalan dilettantizmusnak is. Ez hosszú távon mindenképp az általános műveltség és kultúra hanyatlásához vezet.

– Úgy érzed, úton vagyunk efelé?

– Én nem tartom véletlennek, hogy ez a táj bővelkedik kiváló szellemi teljesítményekben, talán éppen annak köszönhetően, hogy a Kárpát-medencében a történelem folyamán nagyon sokféle kultúra keveredett. Már István király is tudta, hogy „az egynyelvű, egyszokású ország gyenge és esendő”, és a legfényesebb magyar korszakokban mindig nyitott és befogadó ország voltunk. Mégis azt látom, hogy a jelenlegi magyar társadalom hajlamos a bezárkózásra, nem szereti a sokszínűséget, és mintha félne a modern kor kihívásaitól.

– Hosszú ideje szabadságról, egyenlőségről, emberségről írsz és énekelsz. Dalaid fölmelegítik a lelket egy fagyos korban. És most mintha azt mondanád, mindez fölösleges volt.

– Nem volt fölösleges. De kár lenne tagadni, hogy illúziókba ringattam magam, amikor azt hittem, a dalokkal befolyásolhatom a társadalmi folyamatokat. Meséltem már apámról, aki matematikus-közgazdász volt, és a Kondratyev-féle hosszú távú gazdasági ciklusok elméletével foglalkozott, amik az empirikus tapasztalat szerint 40-50 évenként periodikusan hasonló jelenségeket produkálnak. Élete vége felé megosztotta velem azt a feltételezését, hogy ez a ciklikusság nagy valószínűséggel a társadalmi folyamatokban is kimutatható. Így aztán nem véletlen, hogy az én kortársaim, akik már megéltek egy ilyen Kondratyev-féle ciklust, gyakran részesülnek abban a dézsavűhöz hasonlatos élményben, hogy bizonyos jelenségek, magatartások és figurák láttán úgy érzik: igen, ezek ugyanazok.

– Egy régi interjúnkból idézek: „nem az vagyok, akinek látszom, magamat is csupán csak játszom”. Most is játszol?

– Shakespeare szerint a világ egy nagy színház. Mindenki, aki közönség előtt színpadra lép, valamilyen szerepet játszik. A hivatásos színészek abból élnek, hogy minden este másnak mutatják magukat, miközben a rockzenészek is színészkednek, csak épp folyamatosan ugyanazt a szerepet játsszák. A show biznisz figurái körül általában nagy stáb dolgozik: ők írják a szerepet, a mondanivalót, ők tervezik a megjelenést és megrendezik a fellépéseket. És vannak olyanok, köztük én is, akiknek az a szerencséjük, hogy maguk írhatják a szerepüket. Az elmúlt ötven évben persze írtam én másoknak is különféle szerepeket. Amikor Koppány vezér azt énekli: „nem kérdem én, anyád hol szült világra” a közönség nem rám gondol, hanem Vikidál Gyulát látja. Úgy képzelem, van egy nagy színházam, ahol eltérő karaktereket szolgálok ki érvényesnek tűnő mondanivalóval, s ezek közül csak egy vagyok én, afféle magányos dalnok vagy krónikás szerepkörben.

– Szívhez szóló, szép zenék voltak és lesznek is. A szövegeid viszont olyan magasra teszik a mércét, amit más nem tud megugrani – majdnem költemények vagy egészen azok.

– Az én műfajom valójában átmenet, hiszen a slágeripar a tömegkultúra része, az irodalom pedig hagyományosan a magas kultúrához tartozik. Kezdettől arra törekedtem, hogy ezt a két egymással gyakran szembeállított területet valahogy összekössem. Kényszeresen ismételgetem, hogy dalszerzőnek tartom magam, miközben persze nem bánom, hogy sokan költészetet vélnek felfedezni a szövegeimben. Ugyanakkor azt gondolom, kialakítottam egy szimbólumrendszert, egy értelmezési tartományt, amelyben az én zeném és szövegeim érvényesen tudnak szólni. És lehet, hogy ez az értelmezési tartomány lassan kimegy a divatból, a dalaim már nem elég izgalmasak – ma másfajta dalokra rezonálnak a lelkek.

– Rád cáfol, hogy az Aréna jegyek villámgyorsan elfogytak.

– Hát ez az, így működik a show biznisz, ahol egy kerek évforduló rendkívül alkalmas az érdeklődés felkeltésére. És ügyesen szerveztük a promóciót, kellő időben megjelentek a hirdetések, összekötöttük a koncertet egy izgalmasnak ígérkező lemezmegjelenéssel, és elértük azt, hogy minden médium úgy érezze, most kell velem interjút csinálnia. A mai világban gyakran nagyobb kunszt eladni a műalkotást, mint létrehozni. És ennek még mindig nincs semmi köze a művészi értékhez. Az csak egy különleges szerencse, ha a Ráadás lemez számai jobbnak bizonyulnak az átlagosnál, és az Aréna koncert nem lesz csalódás a nézőknek.

– Jó, akkor újra megkérdem, nem félsz-e attól, hogy az Arénában elvész a bensőséges viszony, ami eddig a közönséghez fűzött, hiszen mindenki úgy érezhette, az ő ki nem mondott szorongásait, fájdalmait öntöd szavakba?

– Remélem, nem így lesz, többek közt azért, mert a koncerttel egy időben kerül a boltokba egy díszdobozos bakelit gyűjtemény, amely az összes rendszerváltás utáni dalomat tartalmazza. Ezek a dalok otthon is meghallgathatóak, és aki egy órát áldoz az életéből azért, hogy egy nagylemezt végighallgasson, azt tekintem én igazi közönségnek, amelynek még érdemes dalokat írni és albumokat összeállítani. Tudom, hogy egyre kevesebben vannak, de én nagyon szeretem őket.

– A márciusi civil tüntetésen tetőtől talpig feketét viseltél. De a lelked kockás, mindig is az volt. Mit érzel, ha az országra gondolsz: szomorúságot, dühöt vagy csalódást?

– Szomorú is vagyok, dühös is, csalódott is. Történelmünk legnemesebbjei mindig arra törekedtek, hogy a nyugati civilizáció partjaihoz közelítsék kompország hazámat. Nem jó érzés látni, hogy az elmúlt század tragikus történelmi fordulatai után megkaptuk ezt az esélyt, de ahelyett, hogy kikötnénk, az utóbbi években egyre jobban távolodunk ezektől a partoktól – és ki tudja, milyen veszélyes vizek felé sodródunk.