Előfizetés

Le a boltzárral! Tóbiásék így akcióztak a népszavazásért

Publikálás dátuma
2016.04.09. 17:44
MTI Fotó: Komka Péter
Az MSZP aláírásgyűjtő akciót tartott Balassagyarmaton. A párt a vasárnapi boltzár ellen, valamint a föld állami tulajdonban tartásával és a bérplafon kérdésével kapcsolatban kezdeményez népszavazást, a három referendum kiírásához 120 nap alatt 200 ezer aláírást kell gyűjteni. Tóbiás József , az MSZP elnöke  a Nógrád megyei Szécsényben tartott sajtótájékoztatóján azt mondta: sok jogi trükköt próbál majd alkalmazni a kormányzat, hogy megakadályozza a népszavazást, de az már a szabadság korlátozása lenne.

Az MSZP elnök-frakcióvezetője hozzátette: az embereknek egyre inkább arra van igényük, hogy ne hozzanak nélkülük döntést. Olyan világot élünk, amikor erősíteni kell, hogy szükség van társadalmi felhatalmazásra, társadalmi többségre, ennek megszervezésén dolgozik a Magyar Szocialista Párt - mondta Tóbiás József. Az ellenzéki pártvezető szombaton Rétságon és Balassagyarmaton is részt vett az aláírásgyűjtéseken. 

MTI Fotó: Komka Péter

MTI Fotó: Komka Péter

Mint mondta, a Valódi Magyarország program során támogatókat gyűjtöttek ahhoz a kezdeményezéshez, hogy Magyarországon legyen végre valódi népszavazás, valódi részvételi demokrácia. Olyan, amelyben nem a hatalom hivatkozik a népre, hanem a nép mondja el, hogy miként gondolkodik az elmúlt öt évről, helyes-e az az irány, amelyen ma Magyarország halad, vagy változást akarnak - fogalmazott.

Tóbiás József a problémák sorában "cseppben a tengernek" nevezte a népszavazás három kérdését, a vasárnapi boltzár feloldását, a földügyet és a bérplafont. Elmondta, a nyugat-nógrádiak ezeregy kérdést vetettek még fel, amiről szívesen beszélnének a hatalommal, de a hatalom szerinte nem hajlandó, nem mer szembenézni ezekkel, köztük az egészségügy, az oktatás, a megélhetés gondjaival.  Ezekkel kell nekünk szembesítenünk a kormányzatot, és kiharcolni azt a jogot a választópolgárnak, hogy a hatalom velük nézzen szembe egy népszavazás keretében - tette hozzá a szocialista pártelnök.

MTI Fotó: Komka Péter

MTI Fotó: Komka Péter

 

Kosztolányiról Szabadkán

Pomogáts Béla
Publikálás dátuma
2016.04.09. 09:50

Hosszú évek óta járok Szabadkára: Kosztolányi Dezső születésének évfordulóján, hogy szerepet vállaljak az ünnepi alkalommal rendezett kulturális összejöveteleken. Előadást tartok, ünnepi beszédet mondok, a költőnek a gimnázium épülete mellett elhelyezett szobormásánál leteszem a Magyar Írószövetség vagy az Anyanyelvi konferencia koszorúját – és persze találkozom szabadkai barátaimmal, ott tevékenykedő vajdasági magyar írókkal, hogy híreket cseréljünk és szomorúan megállapítsuk: minden esztendővel kevesebben vagyunk.

Nem a nosztalgiák városa

Az ünnepi irodalmi konferenciák résztvevői és közönsége is megfogyatkozott. Egy esztendővel ezelőtt vagy százan vették körül a költő szobrát, most talán ha negyvenen lehettünk. Szabadka, ez a Kosztolányi korában még virágzó magyar város a régi Magyarország negyedik vagy ötödik legnépesebb városa volt Budapest, Debrecen, Nagyvárad, Szeged után, mára szinte elveszítette magyar jellegét. A szecessziós stílusban pompázó városháza ugyan a régi fényében ragyog, a város nagy része azonban elhanyagolt, magán viseli a jugoszláv állam összeomlásának következményeit.

Kosztolányiról mégis jóleső érzés volt megemlékezni, hiszen egyike volt a magyar irodalmi modernizáció leginkább rokonszenves képviselőinek. A költő, aki ebben a városban látta meg a napvilágot, még nem volt huszonöt esztendős, midőn szülővárosát - legalábbis a hivatalos iratok tanúsága szerint -, elveszítette. Az a város, amelyben felmenői éltek, ahol született, amely ifjúságának otthona volt, ahová Budapestről, Bécsből, Párizsból, Rómából is mindig visszatért, számára és minden sorstársa számára (és ebben mi, csonka-magyarországiak is sorstársai vagyunk) az állami rend és a térkép tanúsága szerint végérvényesen elveszett.

Valami nem is kevés, valami, ami talán a legfontosabb, mégis megmaradt. Kosztolányi Szabadkája tovább élt az ő költészetében, regényeiben, elbeszéléseiben, emlékező esszéiben, újságcikkeiben. És ez a Szabadka nem pusztán a nosztalgiák titkos birodalmának költői városa, hanem személyes realitás, igazi valóság, nem egyszer valóságosabb, mint az, amely naponta megszemlélhető, bejárható, kézzel fogható.

Kosztolányi Szabadkája egyszerre volt az álmok, az emlékek, a költészet otthona és a költőnek minden házban, kapuban, utcasarkon jelenlévő és megtalálható szülőföldje. Egy város, egy kicsiny társadalom, egy mikrovilág, amely minden történelmi átalakulás, minden politikai kényszerűség ellenére is az ifjúság otthona maradt. Kosztolányi regényeit, elbeszéléseit, költeményeit olvasva mi is, akik Budapestről vagy bárhonnan a nagyvilágból ide érkeztünk, ezzel a Szabadkával: Kosztolányi Dezső emlékeivel, szellemalakjával találkozunk.

Szellemi rokonok kerestettek

Nem először beszéltem Kosztolányi Dezső emberi egyéniségének és irodalmi műveinek szabadkai hívei előtt arról a mély és mindig morális erőt mutató lelki közösségről, amely a költőt és szülővárosát egybekötötte. A magyar irodalomban mindig világképet, személyes erkölcsi tartást és írói vállalkozásokat formáló, sőt meghatározó tényezőnek bizonyultak ezek a kapcsolatok. Csak jelzésszerűen utalok arra, hogy milyen maradandó nyomot hagytak nagy íróink munkásságában azok a városok, falvak, tájak, amelyek életük, születésük vagy ifjúságuk otthonai voltak. Vörösmarty Mihály Kápolnásnyékének, Petőfi Sándor Kiskőrösének, Arany János Szalontájának, Ady Endre Érmindszentjének, Babits Mihály Szekszárdjának, Móricz Zsigmond szatmári szülőföldjének és Krúdy Gyula nyíregyházi szülővárosának, majd ifjúsága szepességi otthonának nem csupán a térképen van nyoma. Ezek a városok vagy falvak nem pusztán, mint egykor (vagy éppen ma is) a magyar geográfia pontjai, hanem irodalmunkban és a vele párhuzamosan alakuló, belőle táplálkozó nemzeti mitológiánkban is meghatározó és legendás tényezők.

Ezek az íróink ugyanakkor otthonosak voltak az európai kultúra nagyvárosaiban, az európai irodalmakban is: Ady Endre Párizsban és a francia irodalomban, Babits Mihály az angolban és az olaszban, Kosztolányi Dezső szinte minden nagy európai irodalomban, ahogy egy nemzedékkel később Illyés Gyula a franciában, Németh László a kelet-európai kultúrákban, Vas István az angolban, Weöres Sándor az ázsiai irodalmakban. A kicsiny és szinte rokontalan nemzeteknek mindig a világirodalomban, az európai irodalmakban kellett szellemi rokonokra találniok. Azok az írók, akiket az imént említettem, talán így mondanám, egy hármas kulturális hagyományban keresték identitásukat: a közvetlen szülőföldön (főként a régi Magyarország városaiban), a magyar nemzeti irodalomban és a nagyvilág kultúrájában. Talán ennek a három felé ágazó érdeklődésnek, ennek a hármas kulturális elkötelezettségnek tulajdonítható az, hogy mindig az európai szellemiség körében helyezkedtek el.

Szabadka mitikus város és legendás tényező Kosztolányi írói világában, de mások esetében is, például a Kosztolányival rokoni kapcsolatban álló másik neves szabadkai elbeszélő: Csáth Géza, a szabadkai származású Lányi Sarolta és Milkó Izidor, a városban vendégeskedő Juhász Gyula, Móra Ferenc és Németh László, a város gimnáziumában tanuló Sinkó Ervin és persze jó néhány szabadkai származású vagy pályájának egy szakaszán ott élő délvidéki magyar író esetében is. Olyan vajdasági magyar írókra gondolok, mint Ács Károly, Duranci Béla, Dévavári Zoltán, Kolozsi Tibor, Lévay Endre, Toncs Gusztáv és Vukovics Géza, de utalhatok néhány szerb íróra, mint Danilo Kišre és Sava Babićra is (ők különben, számos magyar íróhoz hasonlóan, személyes barátaim voltak!) Valamennyien ott hagyták a város nyomát az irodalomban – ez a közös emlékezet lehet a magyar és a délvidéki szerb irodalom történelmi testvériségének nyoma és igazolása is.

Én is néző vagyok...

Kosztolányinak ezt a szabadkai otthonosságát és illetékességét idézte fel (a korábbiakhoz hasonlóan) az idei emlékünnepség is. Korábban mindig a városi könyvtárban emlékeztünk meg a költőről, a magyar irodalom számos magyarországi, szerbiai, sőt erdélyi és nyugat-európai képviselője gyűlt össze ilyenkor. Most, ahogy mondottam az imént, szomorú módon kevesen voltunk, a megemlékezés azonban így is méltó volt Kosztolányihoz.

Örömömre szolgált, hogy az ünnepségen főként diákok vettek részt, akik játékos vetélkedő keretében adtak számot arról, hogy mennyire ismerik a város nagy író-fiának műveit. A Kosztolányi Színház (ez Szabadka „kamaraszínháza”) előterében „Kosztolányi csodái” címmel kiállítást rendeztek, ezt Arany Zsuzsanna, neves Kosztolányi-kutató (az író műveinek kritikai kiadását gondozó irodalomtörténész) nyitotta meg. „Én is néző vagyok” címmel igen szellemes színielőadást állította össze az író műveiből, nekem is a színházban adtak szerepet. A szülőváros képviseletében Paskó Csaba, a vajdasági Magyar Nemzeti Tanács vezetőségének képviselője szólt az egybegyűltekhez.

Jóleső érzés volt ellátogatni Szabadkára, és tapasztalni azt, hogy a város (nem csak magyar lakossága) milyen szeretettel és büszkeséggel veszi körül Kosztolányi Dezső emlékét. Szabadka ma már nem magyar város, mégis múltjának emlékeiben, például régi épületeiben, műemlékeiben és abban a kulturális aurában, amely körülveszi, ma is a magyar történelem, irodalomtörténet kultikus helye. Ennek a karakternek a megőrzése, védelme számunkra, magyarországiak számára is megbecsülendő feladatot jelent.

Kosztolányi Dezső: Ha volna egy kevés remény
Ha volna egy kevés remény,
a lelketek megmenteném,
ti drága-drága szentek,
kik ültök otthon tétován
az elhagyott szobák során,
s este sétálni mentek.
De nincs remény, de nincs remény,
az élet az kemény, kemény,
én száz mérföldre estem.
Mi segítsen az életen,
varázsszer ott fönn sem terem
a bűvös Budapesten.
Jaj, barna, csúnya bútorok...
gipsz-szobrok... sírva bódorog
itt az a régi gyermek.
Mi volt valaha tiszta rend,
énnekem fáj, és bárha szent,
hiszem most őrületnek.
Hogy éltek itten, kedvesek?
Sopánkodtok: "Megint esett...",
de a nap is süt, untig.
Az örömötök annyi csak,
hogy egy kismacska néhanap
az öletekbe ugrik.
Becéztek minden kicsikét,
aranyhalat, kutyát, csibét,
mi gyönge és szegényke.
Szóltok: "Képzeld csak, édesem,
múltkor meggyszósz volt, édesen,
mint valaha, hat éve."
Az esemény... Mi esemény?
Az, hogy kisült a sütemény,
s megáll egy úri, ringó
kocsi a házatok előtt,
és hogy jó a barackbefőtt,
és hogy megért a ringló.
Olykor mulatság, Anna-bál,
a kis tó tündérfényben áll,
ladik hasítja rengve.
Ha látom is, nem látom én,
odaviszem az átkom én,
és fáj a zaja-csendje.
A városházán ragyogó
piros-fehér-zöld lobogó,
és ha feketét láttok:
"Ki halhatott meg?" kérditek,
a szívetek nem érti meg,
és elfagy tőle szátok.
Most már az este lehajolt,
a park felett sétál a hold,
s a Kossuth-utcán porzó,
zöld ködbe jár az úri nép,
hallgatja a cigányzenét,
és áll az esti korzó.
A holdat látom égni még,
s a régi még, a régi még,
a régi-égi hold még.
Apám, anyám, öreganyám,
kishúgom, bár - mint hajdanán -
én is a régi volnék.
Mert vén Szabadka, áldalak,
mint hosszú, bús évek alatt
hittem sorsnak, hazának,
te álom voltál és regény,
poros hársfája "A szegény
kisgyermek panaszá"-nak.
Ti meg, jó lelkek, éljetek,
már nem lehetek véletek,
s nem látom soha többé,
hogy vési a szobrász idő
a búsító, a békítő
arcotok csúnya tömbbé.
Csak azt tudom, hogy hat felé
kimentek majd a gyors elé,
nem vágytok semmi másra,
és nézitek, a pesti gyors
hogy vágtat el, mint messzi sors,
új és új állomásra.



„Tövisek közt sajlódott gyenge liliom…”

Kerecsényi Zoltán
Publikálás dátuma
2016.04.09. 09:30
Fotó: MTI
„A nemzet szelleme az irodalomban lakik… Politikusunk említésre méltó csak olyan volt, aki értette kora költészetének szavát...” – állapította meg Illyés Gyula. Bárcsak lennének manapság is olyan „közszolgáink”, akik ezen illyési tényt megértenék, akik nem tartózkodnának az irodalomtól, a népműveléstől, s magától a „szellemtől”. Azonban sajnos „konvenciók, bevett szokások hideg vaspántjai szorítják lüktető, eleven húsig lenyúzott szívünket” – idézhetjük múlt századunk kiemelkedő költőnőjének, a kilencven esztendeje született Rab Zsuzsa szavait.

Annak a jeles, magyar irodalmár-nemzedéknek volt a tagja, amely szívből értette és tette mindazt, amit nemzetért, szűkebb közösségért, szellemért saját korában tennie kellett. Annak az értelmiségi generációnak a részeseként, amely az idén 485 éve humánus-haladó-patrióta fundamentumokra alapított – Petőfit és Jókait is „kireptető” – Pápai Református Kollégium falai között tekintélyes létszámban érlelődött.

A "skóla" szellemisége

Az ugyancsak kilencven esztendeje született, néhai pápai diák, lelkész-író, Kövy Zsolt írja: "Szellemiségnek nevezhetjük azt az értékrendet, amelyet egy eszme, annak megértése és vállalása, az idő s a megvalósulás tart egybe. A szellemiség egy mindenkori belső önvizsgálat is, hiszen mindenkor visszatérhet az eredeti forrásokhoz, s mindig beletekinthet abba a tükörbe, amiben az idők változásai közben is megszületésének és ebből következő célkitűzéseinek valódiságát, értékállandóságát ellenőrizheti…” Igen sokaknak a híres pápai „skóla” szellemisége, értékrendje, léte mindig is megtartó erő volt a múltbéli viharokban, s magával az egészséges patriotizmussal is egyet jelentett. A dunántúli kisváros szívében, kétbástyás ormával ma is ott magasodik ez az intézmény. Pedig mennyi, de mennyi kín és vér is kellett ahhoz, hogy szabadon nyíljék ez a „virág”.

Rab Zsuzsa hasonlatai a kifejezők: „Tövisek közt sajlódott gyenge liliom, kisarjadtál tövedről, látom és tudom. Fekete szél tépett bár, liliomszirom, máig fénylesz előttünk…” A nagy sajlódás, szenvedés történelmi idejének leghűbb képei Moldova György "Negyven prédiákátorából" hűen ismerhetők; az ellenreformáció Kocsi Csergő Bálint kollégiumigazgatót gályarabságra hurcolta, a szabad vallásgyakorlat csorbult, s ezzel egy időben az iskola – három évtizedre – egy piciny falucskába, Adásztevelre száműződik. De a legkeményebb Habsburg-elnyomás sem tudta megfojtani a szabad szellemet, a legnyomorúságosabb időkben is akadt valaki, aki nem volt hajlandó elnémulni, aki tovább merte vinni a „lángot”.

Mándi Márton István erős hittel élő, bátor pedagógusként a legáldatlanabb körülmények között is újra az ország egyik legjelentősebb iskolájává tudja emelni a pápai protestánsok kollégiumát. Amikor olyannyira megszaporodott a létszám, hogy alig fértek el, a szabad ég alatt, egy eperfa körül volt kénytelen a diáksereget oktatni. Így vált az eperfa szimbólummá a „Szabadon tenyészik” jelmondattal, melyet évszázadokon át, napjainkban is jelvényükként viselnek a kései utódok. A türelmi rendelet után aztán végre szárba szökkent a „liliom”, visszatérve, újra Pápán, „komoly múzsatemplomként várva a tudásra szomjas ifjú lelkeket”, hovatartozástól függetlenül, nem téve különbséget társadalmi osztály, vallási felekezet (katolikus, kálvinista, lutheránus, izraelita) között, s a legszegényebbeket is felkarolva, a tehetségeket pedig külön képzőtársulatban csiszolva.

A kor irodalmának szavát jól értő, a politikát sem megvető, „mellékfoglalkozásként” verselő, népszerű pedagógusgárda aktív közvetítője volt a harcos szabadságeszményeknek, kiváltképp tudós Tarczy Lajos és Bocsor István professzorok. Nekik köszönhetően 1848-ig egy egész hosszú sor irodalmár-politikus emelkedett ki az ősi falak közül: Petőfi Sándor (aki ekkortájt, itt nevezi át magát Petrovicsból Petőfivé), Jókai Mór, Orlai Petrich Soma, Kerkapoly Károly, Roboz István... Izzó hazaszeretetről tanúskodó versek, elbeszélések garmada született a forradalom előestéjén ezeknek a nebulóknak köszönhetően: Nem véletlen, hogy a volt pápai diákokból pesti márciusi ifjakká válók a forradalom első számú követői lettek, s a pápai kollégiumból diákok-tanárok tömege indult el karddal a kézben nemzetőrként, honvédként a csataterekre.

De az újabb tövisek sem hagyhattak maradandó sebet, az „eperfa” feltartóztathatatlanul tovább terbélyesedett, újabb és újabb gyümölcsöket termett: előbb jogakadémiát, tanítóképezdét, nőnevelőt és kereskedelmi középiskolát. Ugyancsak Kövy Zsolt írja: „A kollégiumot szabad iskolának rendelte a sors. Szabadságáért, létéért, megmaradásáért harcolt, s történelmi próbákon edződve tanulta meg a másság tisztelését, az egység igaz szolgálatát, s mindenekfelett a haza szeretetét… S az elvérzett forradalom megdicsőült szabadságharccá vált a hazafiúi lelkekben. Talán először az egész országban, 1852-ben már megünnepelték a református templomban március 15-ét a pápai református diákok. A Helytartótanács fenyegetését is állta tanár és diák a pápai skólában. A kiegyezés után a színházban ünnepeltek. 1900-tól pedig már kint az utcán…”

Kokárda 1944-ben

Magyarország német megszállásának másnapján, 1944. március 20-án Rab István igazgató nemzeti színű kokárda viselésére szólította fel a tanulókat. Bátor tett volt! A kollégiumot – az igazságtalan államosításig – egyik utolsóként vezető, idén 130 éve született bátor, egyenes jellemű pápai igazgató „hatalmas, átfogó, globális tudásával állandóan éreztetni tudta, hogy mind a kis emberi, mind pedig a nagy események megítélésében mértéket kell tartanunk, és hogy helyesen ítélhessünk, mindig bizonyos távolságból kell szemlélnünk a dolgokat, mert ha túl közel megyünk, nem láthatjuk a nagy összefüggéseket. Ez a mérték volt egyben a kifejezője a görög ideálnak: a szép legfőbb formái a rend, az arányosság és a pontos határoltság. Az erény a szélsőségek közötti egyensúly” – emlékezett vissza Rosta Endre hajdani kulturális vezető.

A szélsőségektől viszolygó, sokat tapasztalt, görög-latin szakos Rab István földműves családból emelkedett ki, a híres Eötvös-kollégiumban alapozta meg műveltségét, hogy majd azt szélesen kibővítve, messziről látható magasságra emelve Pápán rendíthetetlen munkásokat, irodalmárokat tudjon nevelni nemzetének. Európai tudású professzor hírében állt, küzdött az első világháborúban, és megjárta a hadifogságot is. A második világégés alatt féltő atyaként óvta patinás intézményét, egészen az újabb „tövisekig”. Az első világégéskori „szibériai garnizon” „vendégszeretete” örök tanulság volt számára, ahol oroszul is megtanult.

Ez lánya, Zsuzsa jövőjét is igencsak befolyásolta: „…tágas házunkba nem is egy szovjet tisztet, katonát szállásoltak be. Esténkint édesapám köré gyűltek, csöndesen beszélgetett az első világháború a másodikkal. Én, miközben a kályha mellett kötögettem, hallgattam az olvatag-lágy nyelvet, és egy-két hónap múlva lassanként arra lettem figyelmes: nagyjából értem, miről folyik a szó. Mint apró mécsek a sötétben, úgy gyulladoztak ki, értelemmel telítetten, az addig ismeretlen szavak… Az egyetem orosz tanszékén Puskinról és Lermontovról folyt a szó. Kollokvium gyanánt-helyett zsenge Puskin- és Lermontov-fordításaimat nyújtottam be merészen Trócsányi professzor úrnak. Elfogadta, kitűnővel jutalmazta.

Hamarosan pedig munkatársává fogadott: Az orosz irodalom kincsesháza című terjedelmes antológiájába fordíttatott velem verseket. Innen számítható hivatalos műfordítói pályafutásom. De büszke volt rám édesapám! Első komoly műfordítói sikeremet, a kis Jeszenyin-kötet megjelenését már nem érhette meg. Csak a korrektúrát vihettem el neki az Üllői úti kórházba, élete utolsó hetében, 1957 nyarán. Felfénylett csont-bőrré fagyott arca. »Ott fenn az ég megnyitja tág karámját, S kivezet száron egy makrancos felleget… « – olvasta. „Honnan tudod te ezt, hogy száron? Nem gyeplőszáron, nem kantárszáron, csak: száron?” Nem tudom, honnan. Talán atavisztikus (a távoli ősökre rendhagyó módon visszaütő). A megjelent könyvet ősszel beleástam farkasréti sírja földjébe…”

Az egykori, kitűnő pápai tanár-igazgató lánya, apja nyomdokain, az orosz nyelv művészi művelésével az orosz irodalom és népköltészet rendkívül termékeny magyar tolmácsolójává vált, sőt, az orosz irodalom mellett más nemzetiségek népköltészetéből is fordított, valamint Andersen meséit is átültette magyarra. Mayerné Pátkai Tünde tanárnő írja a Fény felé… című versválogatást tartalmazó kis kötetben: „Rab Zsuzsa akkor fordított az orosz irodalomból, amikor egyébként divat volt a kor uralkodó irodalompolitikája miatt a szocialista-kommunista szovjet irodalmat átvenni. Ő azonban már a fordításra váró költők és művek kiválasztásával is elhatárolta magát a kommunista eszméktől. Csak olyan költőtől fordított, akinek tehetsége, tisztessége, erkölcsi feddhetetlensége garantáltan a tiszta emberséget, a humanizmust képviseli…”

Pápa utánam jött

Rab Zsuzsa jól tudta, hogy az orosz nyelv milyen ősiséget rejt, hogy az írástudás mestersége a délszlávoktól ment át a kereszténység felvétele idejében, mégpedig az egyházi könyvek, különösen a Biblia révén. Nem voltak véletlenek örmény népi énekes fordításai sem, annak a népnek a nyelvéről, amely Európában először vette fel a kereszténységet a IV. század elején.

De neki köszönhetően olvashatók magyarul grúz, albán, szerb, csecsen, kabar, akház költemények is. Összesen majd kétszáz kötetnyi műfordítást hagyott hátra. Mégis, műfordításai mellett legkedvesebbek azon saját lírái voltak, amelyekkel vissza tudta idézni a „felhőtlen örömök városát”, s annak nemzetét szolgáló kollégiumát. „Pápa utánam jött mindenüvé. De én is mentem utána. A háború utáni években hol vonatlépcsőn, hol teherautó tetején, többnyire éjszaka, hogy időt ne veszítsek. Haza-hazatérve akaratlanul arra vitt a lábam, ahol minden szögletben ifjúkori emlékeim villantak rám sohasem fakuló színekkel... Fővárosi lakos lettem. De sohasem igazi. A kőrengetegben kalitkába zárt madárnak éreztem magam. Nem a háború utáni szegénységem fojtogatott, azzal máról holnapra élve, az egyetem mellett munkákat vállalva, könnyedén elbántam. A tér, a levegő, a zöld világ hiánya sorvasztott; a Duna-part lépcsőin üldögélve-tanulva a Tapolca zöld vízillatát éreztem, a Bazilika déli harangszava a mi pápai harangjaink kongó szívét idézte; az utcasarkon árult virágok a Hódoska-rét kökörcsinjeinek fanyar illatát…”

A nagyszerű költő-műfordító, az ország és Európa elismert női irodalmára idős koráig küzdött a pápai kollégium újrateremtésének ügyéért. Noha egykor Hóman miniszteri rendelete bezárta a leánytanulók előtt a kollégiumba való bejutást, ő „csak” a testvériskola, a pápai „Nátusként" emlegetett nőnevelő növendéke lehetett. Igazgató édesatyja okán mindvégig rendkívüli felelősséget érzett a kollégiumért.

Évtizedeken át számos társával őrizte a pápai szellemiséget, s életben tartotta barátaival fővárosi öregdiák körüket, mígnem harmincöt esztendővel ezelőtt, 1981-ben fel nem csillant egy reménysugár: a már több, mint harminc éve „csendre” kényszerült iskola jubileumi, 450. évfordulós, közös egyházi és állami megünneplésének megszervezése. S innentől már nem volt megállás. A visszaállítás ügye mellett elsőként bátran kiálló hajdani pápai diákok - Rab Zsuzsa, Kövy Zsolt, Lőrincze Lajos nyelvtudós, Szíj Rezső irodalomtörténész, Csoóri Sándor költő, s mintegy hetven társuk – országos „mozgalmat” indítottak, alapítványt tettek az igazságtalanul államosított ősi iskola újranyitásáért.

1988 nyarán aztán a Magyar Rádió egy hétvégi adásában egy egész ország hallhatta a köztiszteletben álló szobrászművész, református világi elnök, szintén volt pápai diák, Somogyi József bátor meggyőződéssel tett tanúbizonyságát: a Pápai Református Kollégiumot vissza kell állítani! Az óriási összefogással bíró, kitartó küzdelem sikert aratott, amikor kerek huszonöt esztendővel ezelőtt, 1991 őszén újra kitárhatta kapuit a híres intézmény. Azóta is rendületlenül fogadja padjaiba a holnap Magyarországának felnövekvő, újabb és újabb irodalmárait, művészeit, vagy netán politikusait…

Rab Zsuzsa: „Tövisek közt sajlódott gyenge liliom” (Részlet)
„Indulnak mindig a holnap felé
új meg új nemzedékek.
Az országot körül-kerítenék,
hogyha összeölelkeznének.
Az egész kis hazát körülölelnék,
mint ahogy a haza öleli őket.
Mögöttük a régmúlt s a nemrég,
viszik a fáklyát tovább a jövőnek.
Az élen mai, tiszta arcú kisdiák,
mögötte az én korom nemzedéke,
hátrább Petőfi mondja bordalát,
és Jókai mesélget.
Váli, Bocsor, Tarczy professzorok
tempósan mendegélnek,
s a menet végén századok sötét
mélyeiből a szél máig sodorja
a gályarabok énekét ...
Tövisek közt sajlódott
gyenge liliom,
kisarjadtál tövedről,
látom és tudom.
Fekete szél tépett bár,
liliomszirom,
máig fénylesz előttünk,
kik tiszteletedre eljöttünk,
ékes liliom!”
(A pápai Alma Mater 30 éves adászteveli száműzetésétől való hazaszabadulása 200. évfordulójára írt verséből.)