Demokratikus puccs?

Jó helyen kapiskáltam, úgy látszik. Utólag is igazolni érzem magam, hogy a történtek után rábukkantam az egyik vezető napilapban az állítólag Orbán Viktortól származó idézetre, amelyben kertelés nélkül azt vallotta, igaz, talán nem teljesen hitelesen: „Jó, ha a töltény a tárban van. Hátha meg kell húzni a ravaszt”. Majd mintegy kiegészítésképpen: „A pillanatnak kell uralnia a politikát”.

Jó helyen keresgéltem, mondom, mert amikor hétfőn reggel az ország ámulva hallgatta a váratlan bejelentést, azt mormoltam magamban, a Fidesz politikai puccsot hajtott végre. A demokráciába sok minden belefér, még a meglepetés is, de bizonyos körülmények között. Pénteken reggel a miniszterelnök töprengést színlelve még azon ábrándozott, hogy visszavonulni nem lehet, az üzletek vasárnapi zárvatartási tilalma marad, csak éppen valami új módszert kellene kifundálni, majd alig telt el negyvennyolc óra, kiderült: kész, vége. Nem csupán az elhatározás született meg jól rejtve, még a szinte másodpercre kidolgozott menetrend is. Amit persze tudott ő már pénteken is.

Hozzászokhattunk, hogy a magyar parlament gyorstalpaló üzemmódban dolgozik, bármilyen törvényjavaslatot minden alaposabb előkészítés nélkül megszavazhat, beleértve az általában nélkülözhetetlen bizottsági vitát is. Tudomásom szerint ehhez hasonló törvényhozási szokás, legalábbis az Unióban, nincs még egy, a miénk ebben unikálisan egyedi. A demokrácia általában igényes műfaj, lehetőséget ad a hosszú gondolkodásra, de nálunk ez fölösleges. Nagy a gyakorlat a csak fölülről irányított döntésekben. Ezért említek demokratikus puccsot.

Nagy jelentőségük nincs a formáknak sem. Pénteken kora reggel a kormány vezetője még eljátssza, hogy őt bizony lelkiismereti válság gyötri, úgy tesz, mintha habozna, mit is cselekedjék, majd hétfőn a kora reggeli órákban viszont már a beosztottja, Rogán Antal mondja el, őt, mint rendíthetetlen katolikust, megrázza ez a hirtelen változás. A főnök, úgy tudom protestáns, de a minisztere sajgó szívvel és búbánattal végrehajtja az utasítást. Szorongunk érte, és ugyanezt tesszük a másik katolikusért, az egy esztendeje még áradozó, örömmámorban úszó barátért és szövetségesért, a KDNP-elnökért, Semjén Zsoltért, a közvetlen padszomszédért, aki mindig rajongó pillantásokkal jelzi, hogy zavartalan a közös gondolkodásuk.

Most ezúttal ennek nem lehettünk szemtanúi, két okból sem. A színhely változott, elmaradt a megszokott padközelség, nem azt a képet közvetítették, meg ki hitte volna el együgyűként, hogy Semjén úr akkor értesült első ízben az újdonságról. Volt ideje cimborájával, Harrach Péterrel arról morfondírozni, hogy mint hűséges koalíciós partner szembeforduljanak-e a nem éppen egyenrangú szövetségessel, de aztán keserű gondolatokkal vívódva inkább nem szavaztak. Kivéve persze Harrachot, aki „véletlenül” mégis nemmel voksolt, s még más váratlan követői is akadtak.

Egy elbukott népszavazás akár még a kormány bukását is előkészítheti, erre pedig Orbán még rossz álmaiban sem szeret gondolni. Pedig itt, Európában megeshet ez mással is, még a maga helyét biztonságosnak gondoló Merkelnek is számolnia kell vele, hát még a francia szocialistáknak. Hollande sem szeretne vesztes lenni, holott neki csakugyan rosszul áll a szénája, de reménykedik, hátha bejön a csoda.

Orbán és pártja szempontjából azonban a bukás lehetősége maga volna a pokol. Példaképül mindig is ott lebegett előtte Horthy negyed százada, igaz más nemzetközi környezetben, de példaként. A 21. században, Európában elvben elképzelhetetlen egy ilyen hosszú uralom, tudja jól, mégis valami ilyen álmot dédelget. Ezért is volt szokatlan és megdöbbentő számára a Kúria döntése, amely zöld utat adott egy olyan népszavazásnak, amely akár elhozhatta volna a végzetes bukást is. De a magyar miniszterelnököt nem olyan fából faragták, aki egykönnyen feladja. Ha kell módosítja a választási törvényt, ha ereje van hozzá, a maga igényei szerint farigcsálja az alaptörvényt.

Nem állítom, hogy az uniós tagállamok között rajtunk kívül egyetlen másik sincs, amely ne volna hajlandó habozás nélkül félresöpörni a demokrácia kötelező szabályait, ha az érdeke úgy kívánja. Nem kell messze mennünk, a huszonnyolcak között ott van az négy ország, amelyből a magyar miniszterelnök kovácsolt egyfajta ellenközpontot. Ők az első pillanattól erre rendezkedtek be, kivált a lengyelek, akik a varsói „illiberális” fordulat óta jó szívvel hajlanak a demokratikus jogok megnyirbálására. A nemzetközi migránsválság zűrzavarában a hatalomba kapaszkodók még jobban szabadjára engedhetik magukat, úgy érzik, nincsenek előttük korlátok. Mikor érdekelte őket, hogy a világsajtó, amely zömében megmaradt szabadnak, miként is vélekedik ezekről a lépésekről?

Pillanatnyilag itt tartunk. Kusza a kép, minden pillanat új fordulatot hozhat. A legfrissebb választási kilátások azonban egyelőre nem jeleznek érezhető változást, korai is volna még. Az ellenzék a boltok újranyitását kiharcolva egy csatát megnyert ugyan, de hogy ennek milyen hatása lehet a „háború” kimenetelére, a választói preferenciákra alakulására, hamarosan kiderülhet.

Orbánnak igaza van: valóban a pillanatnak kell uralnia a politikát.