Gébicsmadárból nyilatkozó és zsűritag

Én ennek a mesterségnek Robin Hoodja voltam, és - némi túlzással - azt mondhatom, a nyilaimmal jobbára célba találtam. Erről is beszélt lapunknak Vitray Tamás, amikor a tévézés "hőskoráról" mesélt. Napjainkban már egészen más a műsorvezetők és riporterek dolga, mint néhány évtizede. Az interjúban szó esett még kollégákról és tanítványokról, régi közvetítésekről és mai műsorairól, valamint arról, hogyan tudta megszerezni a nézők mellett munkatársai megbecsülését is. Vitray a Magyar Televízió örökös tagja, de úgy véli, ma már "ki van írva a listáról".

- Ma mutatják be Szegvári Katalin új könyvét, amelynek az előszavát te írtad, s amiből az is kiderül, mennyire szereted a szerzőt.

- Ez valóban így van. Szeretem nagyon régóta. Most már barátom, egykori kolléganőm, de emlékszem arra a kislányra, akit akkor ismertem meg, amikor valaki beajánlotta. Csak annyit kért, beszélgessek vele. Megjelent egy ifjú hölgy, szépen vasalt csipkés gallérral, mert részt akart venni az akkor indult Pályabelépő című - sportriportereket kereső - tehetségkutató műsorban. Kérdeztem, melyik sporthoz ért. Mondta, hogy semelyikhez, de megtanulja. Ezzel meg is vett.

- Ezzel téged meg lehet venni?

- Ezzel igen. Mert láttam, mennyire elszánt, pedig én végig lebeszéltem róla, mondtam, nem olyan jó ez a mesterség. Ráadásul nem is volt igazi díj. A végén a több mint háromezer jelentkező közül maradt 12, ők kaptak egy ugyanolyan belépőt az összes sportpályára, mint amilyen nekünk is volt és egy belépőt a televízióba. Bejárhattak, amikor ráértek, sertepertélhettek körülöttünk, kérdezhettek, amit akartak, de ennyi volt. Később aztán - az ő kérésükre - a hétfői adásszüneti napon "különórákat" is vállaltam, ebből alakult ki amit ők úgy hívtak, Vitray-stúdió. Én nem tartottam magam valamiféle orákulumnak, a tapasztalataimat mondtam el nekik. Gyulai Pista például sokkal később egy nyilatkozatában elmesélte, nagyon bántotta, ha bakizott, de megnyugodott, amikor azt mondtam, a baki nem minősít senkit, attól még nem lesz tehetségtelen. Miért mondtam? Mit tudom én, biztos a saját mentségemre, a jó isten tudja. Így alakult ez a tanulva tanítgatunk jellegű kurzus. Szegvári Kati pedig lelkes hallgatója volt.

- Azért érzek itt némi ellentmondást. Azt mondtad Katinak, hogy ez egy szörnyű mesterség, de azért okítgattad ezeket a fiatalokat erre a szörnyű mesterségre.

- Katit főleg azért akartam lebeszélni, mert abban biztos voltam, hogy egy nőt nem fogadnak el, mint sportriportert. Elképzelhetetlen lett volna, hogy egy sporteseményt egy nő közvetítsen. De Kati nem hagyta magát, igaz, más területen, de befutott.

- A könyvben több egykori tanítványod is interjút ad. Egyikük, Máté Kriszta még azt is elmondja, ha neki valami problémája van, még ma is elsőnek téged hív fel.

- Ez alighanem így is van. Majdnem húsz évet töltött mellettem, tanársegédem volt a Színház és Filmművészeti Egyetemen. Még azt is elvállaltam, hogy az esküvőjén én mondok beszédet. Aki ismer engem tudja, hogy ez nagy szó, hiszen nem szeretek ilyen eseményeken - még könyvbemutatókon sem - szerepelni. Krisztina egyébként éppen a múlt héten hívott meg az osztályába a színművészetire, ott beszéltem nekik a pályámról. El is gondolkodtam, ugyan mit fognak csinálni majd az életben, a jó isten tudja, előre sajnálom őket. De ha egyszer nagyon akarják, lelkük rajta….

- Úgy érzed, hogy telített a szakma?

- Nem, úgy érzem, a velük szemben támasztott igény teljesen más, mint amire – legalább is én - képes lettem volna. Más lett a szakma, nincs mese. Olyat keresnek, aki bármikor kicserélhető. Én meg úgy érzem, hogy ez nálam kizárt, hisz senkiből sem akartam kis Vitrayt faragni. Mindenki tudta, annyiszor mondtam - már gúnyolódtak is a hátam mögött a gyerekek -, nincs recept, én nem adok receptet.

- Azt mondod, hogy nincsenek egyéniségek, vagy nincs rájuk kereslet?

- Nincs igény, úgy van. Gondolj bele, hány embert tudsz megjegyezni a mai rendkívül gazdag televíziós kínálatban. Civil embert, ilyen magunk fajtát, aki kvázi úgy képernyős, hogy nem szerepet játszik, hanem elvileg önmaga. Hogy a pasas a családtagod és szereted a műsorait. Ilyenek nagyon kevesen vannak.

- Ez a hírműsorokra is érvényes? Arra gondolok, hogy például az RTL Klubban Erős Antónia, Szellő István és Rábai Balázs ugyanolyanok, mint amilyennek 25 éve is kellett lenni.

- Félre ne érts, ma is vannak kiváló egyéniségek bizonyos műfajokban. Egy Liptai Claudia, Ördög Nóra, vagy a fiúk közt Majka és Till Attila meggyőződésem, hogy kiemelkedő a szórakoztató show műsorokban. Hasonlóképpen kiváló Gundi - Gundel Takács - a vetélkedőkben. Akár az általad említett hírolvasók, ők is specialisták. Nagyszerűek. Ez igaz, nem vitatom. Bocsánat, ha valakit kifelejtettem volna…

- A köztévében mit nézel?

- Az M4 sportcsatornát. De azt is csak akkor, ha mozog a kép. Vagyis a közvetítéseket…

- Nincs nosztalgiád? Olyan értelemben, hogy a mai lehetőségek mennyivel nagyobbak, mint a ti időtökben.

- Ez valójában arányok kérdése. Én elégedett voltam - és visszatekintve vagyok is - a körülményeimmel, és a lehetőségeimmel. Én ennek a mesterségnek Robin Hoodja voltam, és - némi túlzással - azt mondhatom, a nyilaimmal jobbára célba találtam. Ma már persze egy egyszerű közkatona golyószóróval azonnal lepuffant. Vagyis, minden korszerűbb, minden egészen más. Akkortájt, hála a fekete-fehér tévének és az útlevél szerzés közismert gondjainak, engem a műkorcsolyázás dobott be a köztudatba és tett népszerűvé.

- Miután a futballt akkor általában úgy nézték, hogy közben a rádióban Szepesit hallgatták.

- Ahogy mondod. A műkorcsolyázást viszont úgy kezdtem el közvetíteni, hogy alig valamit tudtam róla, de a nézők még annyit sem. Megkérdezték, elvállalom-e akkor is, ha csak fele napidíjat kapok - arra futotta a deviza. Naná, hogy elvállaltam és elkezdtem járni a műjégpályára, próbáltam tanulni. Végtére is, nem lehet az olyan bonyolult dolog – gondoltam.

- Ma már tudod, hogy mi a Rittberger, meg a dupla Axel?

- Ma már tudom. Éppen most beszélgettem a Digi tévében két egykori műkorcsolyázó csillaggal, Almássy Zsuzsival és Sebestyén Júliával, s Zsuzsi nagyon megdicsért, hogy mi mindenre emlékszem a régi szabályokból, amelyek persze már mind megváltoztak. Szóval elmentem Garmisch-Partenkirchenbe, ahonnan esténként három és fél óra hosszat kellett közvetítenem, beleértve a minimum két húszperces szünetet, amikor felújították a jeget. Olyankor is dumálni kellett. Ezért mondom, hogy Robin Hood voltam, ez volt a sherwoodi erdő, kellett, hogy legyen egy jó íjad és célba kellett találni. Ezeken az estéken elmondtam én mindent a ruhákról is, meg arról, hogy ki varrta, és melyik versenyzőnek ki udvarol.

- Mindezt azért kellett valahonnan tudni.

- Amikor megérkeztem, szóltak, hogy lesz egy megbeszélés a riportereknek a közvetítésről. Ott felálltam, elmondtam, hogy újonc vagyok itt és volna egy javaslatom. Mi lenne, ha a riporterek találkoznának minden délelőtt és kicserélnék az információikat. Mindenki elmondaná a saját versenyzőjéről, amit tud. Hiszen mi nem vagyunk egymásnak versenytársai, mindenki más országba közvetít, de így mindenkinek lenne anyaga, ami nagyon megkönnyítené a közvetítést. Nem tudod elképzelni, milyen népszerű lettem egy pillanat alatt. Ott messze én voltam a legfiatalabb a 27 évemmel, s ezek az idősebb emberek ezt szégyellték volna kezdeményezni, több éves újságírói tapasztalattal. Ez 1960-ban történt és amikor '63-ban Budapesten volt az Európa Bajnokság, akkora már a hollandok kezdeményezésére megalakult a műkorcsolya kommentátorok exkluzív klubja. Egyetlen egy szabály volt az információcserén túl, hogy a házigazda kommentátor egy este elviszi mulatni az egész bandát. Így voltam életemben először a Pipacs bárban, ami az egyetlen ilyesmi volt akkoriban Budapesten. Hát ezek aztán ott félelmetes bulit csináltak. Pillanatok alatt elkergették a zenekart, beültek a helyükre. Mámorító estéjük volt. Én meg akkorára nőttem a szemükben, hogy én lettem a klub főtitkára.

- Az idén meg lesz egy futball Európa Bajnokság - 30 év után újra magyar részvétellel - és olimpia is. Te rengeteg ilyen eseményről közvetítettél. Nem irigykedsz a maiak korszerűbb körülményeire?

- Nem. Ha ma közvetítenék, akkor a tizedét sem tudnám megmutatni annak, amire képes vagyok. Egyszerűen azért, mert ha tisztességesen akarom csinálni, akkor az információim java az én közleményeimből kimarad, hisz csaknem minden rajta van a képernyőn. Ma már, aki otthon ül sokkal többet tud a meccsről, mintha kimegy és fölül a tribünre. Mint ahogyan, ha valaki ma otthon ülve, a fotelból közvetítene, könnyebben, felkészültebben - internet - dolgozhat, mintha kimenne a pályára. Ahol már a bejutás is kínlódás, a kapunál jól megmotozzák, molesztálják, kosz van, zaj van, rumli. Tetejébe a néző mindent megkap a képernyőről, vagy az internetről. Egyéniség legyen a talpán, akinek a neve, a hitele miatt néznek meg egy eseményt.

- Te ugyancsak néző leszel a nagy nyári eseményeken, de azért közben csinálod a beszélgetős műsoraidat a Digi tévében.

- Hét éve vagyok ott, nagyon-nagyon kedvesek, jól bánnak velem, bár soha senki nem bírálja, vagy értékeli a műsoraimat. Nem mondják, hogy amit csinálok jó, vagy nem egészen jó, vagy egy kicsit másképp kellene. A szakmabeliek tudják, hogy ez a lehető legjobb állapot, csak ritkán bizonytalanodom el, hogy ugyan kellenek-e egyáltalán. Reménykedem…

- Nem gondolod, hogy azért nem szólnak, mert minden rendben van? Pontosan tudják, hogy milyen színvonalú műsorokat készítesz és hogy ezeket szeretik is a nézők.

- Egy bizonyos: számos nagyon tehetséges és fiatal ember dolgozik ott, az M4 már el is szipkázott párat közülük. Valamint jó érzés vénségemre közéjük tartozni. Mármint nem azok közé, akit szipkáznak, hanem, aki ott dolgozik.

- Ha már a köztévét említed, te mégis csak a Magyar Televízió örökös tagja vagy. Igaz, mára ez már csak egy cím maradt. Ők nem próbáltak meg átcsábítani?

- Ne bolondozz, én úgy vélem, ”ki vagyok írva a listáról” . Egy pillanatig se hidd, hogy valamilyen felső rendeletre, hanem merő szervilitásból. Valakik azt hiszik, engem nem kíván látni, vagy hallani a „felsőség”. Esetleg egyesek, döntési pozícióban, úgy érzik, ez a pasi nem fekszik jól. Aztán persze vannak olyanok is, akikben rossz emlékeket kelt, hogy teljesítményemmel előttük jártam. Azt sem szabad persze elfelejtenem, hogy 84. évemben már nem „bennem gondolkodnak”.

- Az új vezetőt, Héder Barnát te vitted oda annak idején, ugye?

- Helyesebben én hívtam oda. És ezt ő maga is elmondta a sajtóban. Ez legfeljebb csak annyira érdem, hogy én másoknál előbb láttam meg tehetségét, rátermettségét. De minderre én lehetek büszke, őt semmire sem kötelezné. Amúgy meg nem is bizonyos, hogy a jelen televíziózásában szeretnék, vagy tudnék szerepelni. Egy egészen másfajta tévézésben jártam én már „oviba” is. Soha nem ülök úgy a tévé elé, hogy milyen jó lenne, ha most ott lehetnék. Azt szeretem csinálni, amire a Digi tévé ad lehetőséget. Ezt élvezem is. Csak szóljon valaki ha észreveszi, hogy szellemi képességeim megroggyantak. De tudod, ugye, hogy ilyenkor mindenki csak néz és hallgat.

- Akkor ez a pálya úgy teljes, ahogy van.

- Nézd, amikor '58-ban bekerültem a tévébe, akkor gébicsmadár voltam. Mindjárt megmagyarázom. Csupa neves operatőr dolgozott ott akkor, a szakmájukban híres emberek. Ha bejött egy újonc, sokáig nem jegyezték meg a nevét, csak annyit mondtak a kamerapróbán, hogy a gébicsmadarat ültessétek egy kicsit balra. Hozzá kellett szokni, hogy gébicsmadarak vagyunk.

- Egyszerűbb nevet nem tudtak?

- Ez volt a szokás. Megtanultuk, hogy azok vagyunk. Kezdők. Volt, aki két-három év után is kérdezgette: fiacskám, fiacskám, hogy hívnak? Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy keresztnév lett belőlem. Úgy hívtak: Tamáskám. Esetleg Tomi. Forgatásokra utaztunk kollégáinkkal, sok-sok órát dumáltunk, életünk nyitott könyv volt a számukra, de akkor is csak a keresztnevedet tudták. Jó pár esztendő elteltével, kaptál csak vezetéknevet, és lettél „a Kis”, ”a Nagy” vagy mondjuk „a Vitray”. Ekkor már tényleg menőnek számítasz, de az elismerés mellett már a sandaság, a pletyka is hallható veled kapcsolatban. Rosszat mondani a hátad mögött valamivel jobb hatást kelthet, mint az elismerés. Mert azt jobban bírja a mindenkori hallgatóság, és növeli a jól értesült terjesztő hitelét is. Legvégül eljutsz a „levezető” szakaszba, és leszel általánosan ismert nyilatkozó, és/vagy zsűritag. Mint például voltam most jóvoltodból az előbbi, én is…