Bánatodban magad maradsz

A kommuna címmel a 70-es évekbe visz vissza a dánok kétszeres Európa Filmdíj-nyertes rendezője, Thomas Vinterberg. A Születésnap óta a legjobb európaiak között számon tartott egykori Dogma-alapító ezúttal egy szokványos szerelmi háromszögtörténetet mond el nem szokványos körülmények közé ágyazva.

Lényeges az idő: ez a hetvenes évek, már túl az Európát felbolydító egyetemista lázadásokon, de már egy átformálódott, fiatalosabb szellemű Európában, ahol a film finom hangsúlyai szerint az egyén és a közösség egyaránt a szabadságnak egy állandó tágas formáját szeretné megvalósítani a magánéletben. A hetvenes években vagyunk és valahol Koppenhágában, egy szép, kastélyszerű épület sorsáról dönt férj és feleség. Erik leendő építészeket tanít az egyetemen, Anna országszerte ismert hírolvasó a televízióban.

A férj el akarja adni, a feleség inkább meg akarja hívni néhány barátjukat, lakjanak együtt. Egyrészt akkor kifizethető a fenntartási költség, másrészt már – s ezt az őszinteség és a szabad egyéniség szellemében ki is mondja - unalmasan folydogálnak a mindennapjaik. Ha összejön a baráti társaság, a többiek jelenlétükkel feldobják a reggelek és esték amúgy eseménytelen hangulatát. És lőn. Beköltöznek a barátok, működni kezd a kommuna.

Thomas Vinterberg, aki a Születésnap című filmjével felforgatta az addig langyos családi dramolettek látszatvilágát, A vadászattal pedig a látszat-közösség hazug álorcáit tépte le egy kegyetlen meghurcolás történetében, most nem forgat fel semmit, nem tép le álorcákat. Egy teljesen konvencionális szerelmi háromszögtörténetet mesél szokatlan helyzetbe, egy kommuna díszletei közé helyezve. A kommuna a maga idejében társadalmi kísérletnek számított, Vinterberg most a társadalmi kísérlettel kísérletezik, hogy hogyan bírja el a konvenciókat.

A kastélyban létrejött kommuna a díszletet szolgáltatja Anna és Erik házasságának zátonyra futásához azzal, hogy fenntartás nélkül befogadja a harmadikat. Ami egy házasság ilyen-olyan magánkulisszái között szokott lezajlani, az ebben a történetben a kommuna szeme előtt, mondjuk: statisztálásával esik meg.

Hogy egy harmadik közbejöttével hogyan bomlik fel egy házasság, arról van némi fogalmunk, ha máshonnan nem, hát filmek tucatjaiból. A kommunáról viszont, ami pedig igazán érdekes lehet még így, negyven év múltán is - sőt! -, nem sok derül ki. A barátokról, akiket meghív a házaspár a kastélybeli együttlakásra, szinte semmi nem derül ki. Kedvesek meg kedvetlenek, pontos fizetők meg pontatlanok, mindez a felületen, semmi rendkívüli. Együtt reggeliznek, együtt vacsoráznak, mindig más valaki főz, mindig nagyon ízlik minden mindenkinek. Meggyászolják a kisfiút, aki váratlanul mégis meghal, noha már a legelején arról beszéltek a szülei, hogy meg fog halni, de a tényen kívül semmire nem vetül általa mélyebbre hatoló megvilágítás. Mindvégig titok marad, ki miért vállalkozik az együttélésre, mi elől menekül, megkapja-e, amit vár. A langyos szituációkban egyetlen figura kap egyéniséget, egy (minden valószínűség szerint közel-keleti) menekült, akit a líbiai születésű Fares Fares alakít. De az ő sorsáról sem derül ki semmi. Csak az derül ki, hogy a dán értelmiségi-középosztálybeli társaságból egyetlenként ő fogja fel, milyen mély sebeket ejtő drámán megy keresztül Anna attól, hogy széttört a házassága.

Legfeljebb a néző jut arra a következtetésre, hogy ez a kommuna az ég világon nem ér semmit, amikor segítsége kéne. Anna érdekes színekkel megteremtett figurája rokonszenves fajtája a feleségeknek. Ő javasolja, fogadja be a kommuna a férje szép, ifjú szerelmét. A társaság rábólint. Vinterberg szerint ennyi a szerepe a baráti körnek. Se vigasz, se védelmező együttérzés, még egy meleg baráti beszélgetés sem érkezik.

Csak a szokatlan körítést szolgálja egy házasság felbomlásának obligát mozzanatai köré Vinterberg kommunája. Hosszan kitart Anna őrületig fokozódó szenvedése, egészen az észvesztésig. Vinterberg a házasság felbomlását, egy új szerelem sarjadását, az elhagyott fél mélységes érzelmi meghasonlását a tőle megszokott kemény szélsőségekkel rajzolja meg. Az őszinteség és a fájdalom jár kézen fogva ebben az érzelmi viharban, ez tartja össze a langyon sztorit. Két nagyszerű színész feledteti a rendezői következetlenségeket és dramaturgiai repedéseket. Ulrich Thomsen komor pillantása Szász János filmjeiből ismerős. Ő volt az Ópiumban a Csáth Géza figuráját felidéző dr. Brenner, A nagy füzetben pedig egy német tisztet játszott. Erik szerepében is az átható szomorúsága üt át szinte minden jeleneten. Nem egy szép szerelmet nyert az új kapcsolatában, hanem élete fontos részét veszíti el az elhagyott feleségében.

Anna alakításában Trine Dyrholm minden szokványtól távol áll. Nem a férj visszahódításán, vagy a bosszún ügyködik, nagy érzelmi viharok közepette az erőt akarja összegyűjteni, amitől őszinte lesz a mosolya a búcsú pillanatában. Dyrholm, aki énekesként és dalszerzőként is ismert Dániában, színészként meghódította idén Berlint, ezzel a filmmel elnyerte a legjobb női alakítás díját. De benne volt a dánok nagy filmsikerében: 2011-ben a Golden Globe-ot és az idegennyelvű Oscart elnyert Haeven (A bosszú) című film női főszereplője volt, méghozzá Ulrich Thomsen partnereként. Kettőjükért érdemes most beülni Vinterberghez.

(A kommuna***)