Könnyed nyomor fájdalmas felhangokkal

A nyomorultak, Alain Boublil és Claude-Michel Schönberg musicalje, aminek 1985-ben volt az ősbemutatója Londonban, azóta is siker. Most a Madách Színházban fogadja ováció a Szirtes Tamás által második alkalommal rendezett darabot.

Mind nehezebben viselem a nyomor show-t, azt, amikor emberek szenvedéséből látványosan szórakoztató revüt csinálnak. Tudtam, hogy a Madách Színház, tavaly már a Szegedi Szabadtéri Játékokon bemutatott, de a teátrumban csak most műsorra tűzött, A nyomorultak előadásával is lesz bajom. És rögtön az első jelenetben ott is van, amitől féltem, megfáradt, agyongyötört, végletesen elnyűtt munkásasszonyok szökdécselnek lazán, körbe-körbe a kietlen gyárudvaron, viszonylagosan könnyed zenére, persze, hogy gondosan kisminkelve, kikozmetikázva, ráncok sehol, az elnyűttséget csak mímelik. Kiválik közülük a hamarosan meghaló Fantine, Vágó Bernadett megszemélyesítésében, jókora dekoltázzsal, vastagon kirúzsozva, szépen ápolt, kívánatos arcbőrrel, és amúgy gyönyörűen énekel az ő rémesen sanyarú helyzetéről. Nem a színésznőt akarom bántani, ő igazán belead apait-anyait, a gyakran a musical műfajából eredő abszurditást akarom lefesteni, azt, hogy az esetek többségében, néhány jeles kivételtől eltekintve, ha nagyon mélynek akarja mutatni magát, sokszor inkább csak a felszínt karistolja, olykor egyenesen hazugságba keveredik. És ettől még lehet vérprofi a maga nemében, ahogy egyébként a Madách Színház Szirtes Tamás által rendezett produkciója kimondottan az.

Hamarosan élvezni is kezdem. Ebben jókora szerepe van a Jean Valjeant alakító Miller Zoltánnak, aki szerencsére nem műfegyenc, nem olyan, mint az éppen csak oda-odasuhintó fegyőrök, akiknek az arcán fikarcnyi kegyetlenség sem tükröződik. Millerről tényleg hihető, hogy vad, nyers, zabolázhatatlanul kiszámíthatatlan a szerepben, kis kenyérlopásért, igaztalanul csukták le rútul hosszú időre, de bent megedződött, kiképződött, tán még emberölésre is képes, mindjárt szétfeszíti az indulat. És ez nem mímelt, nagyon is valódi, nem szeretnék éppen az útjába kerülni.

De a Csengeri Attila által alakított püspök az útjába kerül, és úgy megszelídíti sebtiben, mint Kisherceg a rókát. Befogadja, és amikor lop tőle, még az őt elkapó rendőröknél is kidumálja, az elcsenteken kívül újabb ezüstneművel, és a jóravalósághoz szükséges lelkiekkel is megajándékozza. Mondhatnánk, hogy ez a túlhabzó romantika, és persze az is benne van. De közben Csengeri is remekül játszik, látszik a tekintetén az eltökéltség, hogy ő a lehetetlent is megpróbálja, elhiteti a mesebeli jóságot. És ott van ellenpólusnak a sajnos nem csupán mesében létező gonosz, Javert, aki minden porcikájában, tántoríthatatlanul az. A mereven értelmezett törvény nevében az. Debreczeny Csaba adja, akit régóta nem láttam ennyire erőteljesnek. Megjelenít egy csökönyös embergyűlölőt. Jó, jó, kicsit sematikus ez a figura, persze még feketében is van, hogy messziről lássuk rajta, őt kell utálni. Ezzel olyan nagyon ő se tud mit csinálni, de árad a hangja, dől ki a gaz szó a száján, tényleg olyan, mint a megtestesült sátán.

Na, most, ettől kezdve mi baj lehet? És tényleg nincs is, a Rock Színház magyarországi ősbemutatója, Szinetár Miklós intenciói szerint, sőt, Szirtes egykori rendezése, azért fajsúlyosabb volt, de most is formálódik egy jó előadás.

Nem csak a hang, Claude-Michel Schönberg zenéje is árad, Zádori László karmesteri pálcája nyomán, dallamos, fölöttébb érzelmes, giccshatáron jár, vigyázni kell, hogy ne csapjon át giccsbe, ne váljon nyúlóssá, csöpögőssé. Kentaur, igazán nem először, telibe találja a látványt. Tud például a gyárudvar köré olyan kerítést tervezni, ami börtönrácsnak hat. Ormótlan, színtelen falakkal, nyomasztó város benyomását kelti, de kisvárosi meghittséget ugyanilyen magától értetődő természetességgel teremt. Csaknem filmszerű áttűnésekre képesek, nem éppen varázslatos színpadtechnika mellett is, sok helyszínt megjelenítő díszletei.

Azt azért nem állítom, hogy időnként nem lógnak be a képbe a díszletmunkások, de kevésszer fordul ez elő, és hát mit lehet tenni, amit Bécsben már régóta számítógép vezérel, az nálunk még mindig izzadtságos kézi munkával történik, így kell tökéletes illúzióra törekedni. Rományi Nóra jelmezei is magukon viselik a gondos kézi munkát, mutatósak, korfestőek, a szürke téglafalak között üdítően színesek. Ugyancsak színesíti az előadást Nagy Sándor és Sáfár Mónika komikuskettőse, zsugori, csencselő, lopkodó, sunyi kocsmárosként és feleségeként. A színészek nevettetően el vannak maszkírozva, csúfítva, láthatóan igencsak élvezik, hogy nagyzoló, hazudozó, pitiáner senkiháziakat domboríthatnak, meglehetősen kikarikírozva őket. Tobzódik a játékkedvük.

Foki Veronika illúziókeltő Cosette, Tóth Andrea Eponine-ként szintúgy. Hihető, hogy lángolva lehet szeretni őket. Sándor Péter Enjolras-ként és Borbély Richárd Mariusként a lelkesen „lángolók”. A gyerekszereplők, naná, hogy valamennyien tüneményesek, Halász Dávid, Bánsági Petronella, Hajdu Luca egyaránt. A tánckar buzgón ropja Tihanyi Ákos koreográfiáját, az énekkar odaadással fújja, amit kell. Mindez Szirtes Tamás által szinte hibátlanul összehangolva. A szereplők jól érzik magukat a deszkákon, a közönség roppant lelkes a nézőtéren. Nekem egészében a témához képest túl könnyed a produkció, de ettől még, vagy tán éppen ezért, fene nagy siker lesz.