Mészáros Márton;

regény;Németh Gábor;Egy mormota nyara;

2016-05-02 07:46:00

"Nem lehet kétszer ugyanabba a könyvbe lépni"

Németh Gábor József Attila-díjas író új regénye, az Egy mormota nyara az elidegenedés gondolatával játszik el, nagyon is reális problémákat felvetve. A Színház- és Filmművészeti Egyetem ötvenkilenc esztendős tanára szerint egy jó könyv mindenkinek kicsit mást jelent. Úgy véli, a jó művet nem lehet burkolatra és tartalomra szétszedni, mert a tartalma és a formája mélyen összefügg. Egy mű akkor tud igazán tartós hatást gyakorolni, ha szétszálazhatatlan, különben nem térnénk vissza hozzá időről-időre.

- A könyvfesztiválra megjelent Egy mormota nyara alig több mint kétszáz oldalas. Kisregénynek talán túl hosszú, nagyregénynek viszont rövid. Mi is akkor?

- Szerintem kihagyott egy fokozatot, a regényt. Az, hogy mi a regény, terminológiailag nagyon puha dolog. Angolszász nyelvterületen azt a prózai művet, ami elér egy kijelölt karakter- vagy szószámot, regénynek hívják. Magam számára az elbeszélést írtam műfaji meghatározásnak, ez sokáig jelen volt alcímként is. Csakhogy ezzel terminológiai szempontból baj van. Németországban minden további nélkül hívnak egy kétszáz oldalas szöveget elbeszélésnek. Ott az elbeszélés szóhoz nem társul terjedelem – írói módszer, hang viszont igen. Magyarországon a közbeszédben az elbeszélésre a novella lenne szinonima, de a novella, szigorúan véve a műfajt, poénszerű szerkezettel dolgozik. A könyvemre egyébként akár azt is lehetne mondani, hogy monológ.

- Számos olvasó a három kiadást megért Zsidó vagy? című kötetéhez hasonlította ezt a regényt, talán az idegenség motívuma miatt. Szeretett volna eltávolodni ettől a jelenségtől vagy szándékos a kapcsolódás?

- A kapcsolat elég mély, de tényleg mélyen is van! Ezt sem formai, sem stilisztikai elemeken nem lehet könnyen tetten érni, pedig magamban ikerdarabnak gondolom, éppen az idegenség mint téma miatt. Fogalmazzunk durván és leegyszerűsítve: ha a Zsidó vagy? belülről vizsgálta, milyen az idegenség tapasztalata, az Egy mormota nyara inkább kívülről foglalkozik a témakörrel.

- Egyébként számtalan olvasata lehet a könyvnek. Számomra talán maga a létezés az, amiről igazán szól. Gondolkozott azon, hogy másnak egészen mást fog jelenteni, mint önnek, aki megírta?

- Őszintén remélem! Az én eszményem a jó műről valami ilyesmi. Az, hogy egy jó könyv mindenkinek kicsit mást jelent. Elér egy olyan komplexitást, amit nehéz leegyszerűsíteni. Az oktatás során általában üzenetközpontú művészetelemzésre tanítanak. Ebben az elképzelésben a mű arra szolgál, hogy becsomagolja az üzenetet, a műelemezés pedig arra, hogy kicsomagolja. Szerintem ez tévedés. A jó művet nem lehet burkolatra és tartalomra szétszedni, mert a tartalma és a formája mélyen összefügg. Egy mű akkor tud igazán tartós hatást gyakorolni, ha szétszálazhatatlan, különben nem térnénk vissza hozzá időről-időre. Ez a hérakleitoszi helyzet: nem lehet kétszer ugyanabba a könyvbe lépni! A művet is változtatják az újabb és újabb intertextusok, és mi, olvasók is megváltozunk. Hans Castorp a húszas éveiben jár. A varázshegyet először tizennégy évesen olvastam, aztán tizennyolc, majd huszonhárom, harminchárom, negyvenöt, ötvenkét és legutóbb ötvenhét évesen. Amikor először olvastam, Castorp komoly felnőtt volt. Most a fiam lehetne. Sőt, lassan az unokám. Változatlanul áll a történet örök idejében, velem pedig eltelik egy élet.

- Lehetne orvosolni az oktatásban ezt a kijelentésszerű, egyoldalú műértelmezést?

- Nyilván az tud működni, ha egy tanár kellően bátor ahhoz, hogy ellentétes véleményeket ütköztessen, hogy eltérő olvasási stratégiákat egyaránt felmutasson. Ha nem csak egy szempont van, az már relativizál, felhívja arra a figyelmet, hogy számtalan olvasat létezik. A közelmúltban volt egy botrány: egy középiskolás diák azt mondta, neki március tizenötödike semmit nem jelent, kapott is érte egy karót. Holott örülni is lehetne annak, hogy más a véleménye, meg lehetne beszélni, miért nem jelent neki semmit. Azt kellene megérezni, hogy ez egy pedagógiai ziccer. Azt a gyereket, akit ezért megintesz, talán örökre elveszted.

- Persze ennek ellenpéldája is akad.

- Így van! Az én életemben is több olyan tanáregyéniség volt, akiből ez a fajta dialógus-központú szellemi izgalom áradt. Az ilyen tanárnak élete végéig hálás az ember.

- Visszatérve az Egy mormota nyarára, a Kalligram kiadó főszerkesztője, Mészáros Sándor például nagyon várta, hogy végre új kéziratot adjon le. És a család? A barátai?

- A kiadóm végtelenül türelmes volt. Időként jelezték, mi volna, ha leadnám, de semmi több. A családom semmiféle pressziót nem gyakorolt rám, mert a viszonyom ilyen szempontból is csodálatos velük. Rám bízzák, mit csinálok az írói életemben. A barátaimmal pedig inkább évődés volt. De egyébként sokáig nem tudtam pontosan, hogy honnan és hova megy a történet, inkább egyfajta rétegződésről beszélhetünk.

- Közel tíz évig írta a könyvet. Volt, hogy elbizonytalanodott?

- Hogyne! Folyamatosan bizonytalan voltam, egészen addig, míg el nem dőlt, hogy elengedem a kéziratot. Nem olyan volt, mint egy tervrajz, amit megvalósítok. Nem azért voltam gondban, mert elfogyott az Ytong tégla, hanem a rétegződés miatt. Sokadik átírásnál éreztem csak úgy, hogy érdemben már nem akarok hozzányúlni a szöveghez. Egyébként engem is meglepett, hogy ilyen hosszú ideig tartott. Elfoglaltságaim miatt nagy szünetekkel, rövid, intenzív szakaszokban írtam. Ahhoz, hogy újra belekerüljek, mindig újraírtam az egészet az elejétől, piszkálgattam, cserélgettem a szavakat, finomítgattam. Az például sokáig egyáltalán nem volt biztos, hogy ki fogja elmesélni a történetet. Kezdetben „én” mondtam, aztán kitaláltam hozzá egy narrátort.

- A műben nagyon szembetűnő Camus, különösen a Közöny hatása. Nem félt az összehasonlításoktól?

- Sőt, a könyv nagyon tudatosan rájátszik erre! A főhős megtalálja ezt a művet egy kukában, aztán van a könyvből egy francia idézet, majd megpróbálja a maga gyér francia tudásával felidézni a fordítást, végül a szöveg imitálja a könyv híres jelenetét. Máskor is használok direkt idézeteket, például Martin Eden öngyilkosságát, angolul (Jack London egyik irodalmi hőse – a szerk.). Szeretek ezzel játszani.

- Ez a könyv posztmodern kötet?

- Számomra, ha nagyon megszorítanak, azt jelenti az ötvenes évek óta használt “posztmodern” kifejezés, hogy az egész írott és íratlan kultúra egyetlen szótár, és a posztmodern mű nagyon erősen használja ezt a szótárt. Egyébként a Közönyt én ilyen módon használtam, a Nagy Szótár egyik szavaként. A posztmodernt a moderntől elsősorban az a rezignált belátás választja el, ami visszavonja azt az imperatívuszt, hogy valami újat kell kreálni. Gondoljunk csak Duchamp vécécsészéjére, Malevics Fekete négyzet fehér alapon című képére, vagy John Cage zongora performanszára. A zongorista kimegy a közönséghez, felhajtja a hangszer fedelét és négy perc harminchárom másodpercig csak ül, majd lecsukja a fedelet. Ez egy konceptuális mű, sok értelmezése lehet. Például az is, hogy a zenemű maga az a sok zaj, amit a fedél felhajtása és lehajtása között hallható a koncertteremben. Ha már idáig eljutott a művészet, innentől kezdve innovációról beszélni baromi nehéz. A ’80-as években volt Kalocsán egy Nicolas Schöffer-szeminárium, ahol a posztmodern is szóba került. Erdély Miklós – aki az egyik legfontosabb gondolkodónk volt – felállt, és azt mondta: az új kiment a divatból! Halálpontos mondat.

- Az Egy mormota nyara különösen aktuális napjaink, menekültválság által meghatározott idejében. Befolyásolták az elmúlt évek politikai történései?

- A könyvhöz vezető alapélményem 2004-es esemény. Akkor gyilkolták meg Pim Fortuyn holland politikust és Theo van Gogh holland filmrendezőt. Ekkor indult egy nagyon komoly bevándorlóellenes hullám Európában, a holland szélsőjobb ekkor erősödött meg. A könyv lassan készült, s az ilyen események egyre gyakrabban történtek. Sokáig dilemma volt, mennyire vegyek ezekről tudomást a szövegben. Végül fontosabbnak tűnt a robbanás előtti, fojtott állapot, amit ábrázoltam. Jobban érdekelt, hogyan hat a mindennapi kapcsolatok finomszerkezetére, nem akartam politikai pamfletet írni.

- Mit gondol, az együttélési dilemma kiküszöbölhető bármilyen módon?

- Globális válaszokat nehéz adni. Éppen az a baj, hogy globális válaszokat adunk, kerítést húzunk fel. Nem akarom bagatellizálni az aggodalmakat azzal kapcsolatban, hogy egy nem szekularizálódó vallásnak milyen súlyos hatásai lehetnek Európára nézve, de naivitás azt hinni, hogy a történelemfilozófiai szintű mozgásokat alkotmányjogi módon, rendőri eszközökkel, biztonságtechnikai megoldásokkal meg lehet állítani. Ez olyan, mintha fogalmaznánk egy kérvényt a viharnak, amiben leírnánk, hogy jogtalan, hogy villámokat baszogat a dolgos emberek művelte termőföldekre. Egyébként azt hiszem, annak, aki regényeket ír, ódzkodnia kellene attól, hogy általános érvényű tanácsokat adjon.

- A könyve sem ítélkezik, de ön sem az a tipikus harcos politikai aktivista. Viszont a Városliget beépítése elleni tüntetésen megjelent, s felolvasott egy műrészletet.

- Ott Nyáry Krisztián szövegét olvastam fel. Amikor regényt írok, igyekszem elkerülni, hogy politikai állásfoglalásként legyen olvasható, de ez nem zárja ki, hogy bizonyos kérdésekben elmondjam a véleményemet. Megint Erdély Miklóst kell idéznem, méghozzá A posztneoavantgard magatartás jellemzői című írását: "1. Az ember illetékességét saját élete, sorsa tekintetében tudomásul kell vennie, ahhoz minden határon túl ragaszkodnia kell. 2. Illetékessége mindenre kiterjed, ami létét érinti, akár közvetlenül, akár közvetve. 3. Ilyen módon illetékessége mindenre kiterjed." A Liget-ügyben pedig Schneller István volt főépítésszel értek egyet, és azokkal, akik úgy gondolják, egészséges fák kivágása igazi szakmai indok nélkül bűn.

- Mindenesetre a kötetet jól fogadták, nagy érdeklődés övezi. Számomra ez – akárcsak az április végi könyvfesztiválon hömpölygő tömeg – azt bizonyítja, nem igaz, hogy Magyarországon nincs igény a kultúrára.

- Tény, hogy nagyon sokan jöttek el a könyv bemutatójára az Írók Boltjába, ez meg is hatott. Egyébként negyvenöt éve járok oda, már törzsvendég vagyok vásárlóként, rendezvényeken való részvételt illetően is. Úgy látom, egymás mellett él két jelenség. Mintha volna egy nagyon érdeklődő szűk réteg, amelynek igazán fontos a kultúra, s lenne egy éles szakadék, ami elválasztja őket azoktól, akik nem tudnak, vagy nem akarnak kultúrát fogyasztani. Az sem vicc, hogy Magyarországon körülbelül hárommillió ember a szegénységküszöbön vagy annak a környékén él. Komolyan kell venni, hogy ilyen értelemben a kultúra igenis luxuscikk. Az egyik barátom a ’80-as években Berlinbe költözött, ahol kvázi hajléktalanként tudott boldogulni. Akkoriban volt német szegénységi bizonyítvány. Herbert von Karajan és a Berlini Filharmonikusok minden évben tartottak olyan ingyenes koncertet, ahova csak szegénységi bizonyítvánnyal lehetett bejutni. Semmi mással.