Afrika útra kel Európába

A jégtáblák olvadása, a tengerszint emelkedése, a világóceán hőmérsékletének növekedése, a csapadék mennyiségének a csökkenése, a folyók és a tavak kiszáradása, a levegő hőmérsékletének változásai – mindez nem teljes felsorolása annak, hogy milyen következményekkel jár a globális felmelegedés.

Alekszej Noszkov, független szakértő átfogó elemzést tett közzé a „Nyezaviszimaja Gazeta” orosz honlapon. Riasztó képet fest arról a világról, amely az emberiségre vár a nem is olyan távoli jövőben. A hatalmas szárazság, az ivóvíz-készlet mennyiségének és minőségének drámai csökkenése, az árvizek, erdők és termőföldek megsemmisülése, a tengeri flóra és fauna pusztulása nemcsak élhetetlenebbé teszi a Földet, de olyan politikai változásokat eredményez, amelyekre nincsen felkészülve a világ.

A rendkívüli kihívások elsősorban a Közel-Kelet és Észak-Afrika országait sújtják. A világ vízkészleteinek mindössze 0,7 százaléka esik az arab országokra. Másfélezer köbméter víz jut itt évente egy emberre, miközben 13 ezer köbméter az átlag a világon. A problémát fokozza, hogy 2050-ig megduplázódik a térség népessége, de gondot okoz az elavult gazdasági berendezkedés következtében fokozódó légszennyeződés is. A Perzsa-öböl országai, Szaúd-Arábia, Katar, az Egyesült Arab Emirátusok és Kuvait a világ legnagyobb széndioxid-kibocsátói közé tartoznak.

A „Nyezaviszimaja Gazeta” elemzője a tudósok megállapításaira hivatkozva azt valószínűsíti, hogy a mostani tendenciák fennmaradása esetén az évszázad végére a felmelegedés elviselhetetlenné teszi az életet az Arab-félsziget jelentős részén. Ez hatalmas migrációs hullámot vált ki, ami mellett eltörpül a mostani. Mindennek Európa szenvedő alanya lesz.

A vízhiány és az ezzel összefüggő ellátási bizonytalanság már ma is nagymértékben meghatározza a térség katonapolitikáját. A 2010-évi oroszországi aszály és ugyanakkor a rossz kínai termés megmutatta, milyen egész világra kiterjedő következményekkel járhat, ha egy-egy ország váratlan éghajlati változásokkal szembesül. Alekszej Noszkov azt állítja, hogy a 2010-es gondok következtében visszaesett orosz gabonaexportnak és a növekvő világpiaci áremelkedésnek szerepe volt az egyiptomi gazdaság megrendülésében és a 2011-es forradalom kirobbanásában.

Egyiptom ugyanis a világ egyik legnagyobb gabonaimportőre éppen Oroszországból szerezte be szükségleteinek 60 százalékát. De Szíria Eufrátesz menti keleti felének gazdasági válsága sem volt független attól, hogy katasztrofális méreteket öltött a csapadék hiánya 2006 és 2010 között. 800 ezer ember süllyedt nyomorba, és félmillióan voltak kénytelenek elhagyni otthonukat. Az Oszmán birodalom összeomlása óta ez volt a legnagyobb migrációs hullám a térségben. Ezt sem lehet a 2011-ben bekövetkezett felkeléstől elkülönítve kezelni. Mint ahogy Törökország beavatkozása sem volt független attól, hogy az Eufrátesz vizéhez való jutást korlátozták. A jemeni és a szíriai polgárháború is jó példa arra, hogyan radikalizálja a régiót a vízhiány. Jemenben a kormány ellen harcolók egyik vádja éppen a vízkészlet igazságtalan elosztása volt. Az Al Kaida lakosságra gyakorolt befolyásának növelésében nagy szerepet játszott, hogy a terrorszervezet az általa megszállt területeken intenzív kútépítésbe fogott és a korábbinál igazságosabban osztotta el a vizet, amivel kivívta a legszegényebb rétegek rokonszenvét.

2011 nyarán Kenyában, Etiópiában, Szomáliában, valamint Dzsibuti, Dél-Szudán és Tanzánia néhány vidékén óriási aszály pusztított, ami kimutathatóan a globális felmelegedés következménye volt. A termés csökkenése, a marhavész és a mindezzel párosuló drágulás 12 millió embert sújtott. Csak Szomáliában 260 ezerre volt tehető az éhínség áldozatainak a száma, a felük öt éven aluli gyerek volt. A lakosság negyede menekült el otthonából. Egymillióan a hasonló gondokkal küszködő Kenyába és Etiópiába menekültek.

A forradalmak és lázongások sora vezethető vissza a globális felmelegedés következtében kialakult éhínséghez és gazdasági visszaeséshez. A „Nyezaviszimaja Gazeta” elemzése arra a megállapításra jut, hogy az elkövetkező években a vízkészlet drámaian tovább csökken, az átlaghőmérséklet pedig növekszik. A 68 millió embert vízzel ellátó Csád-tó például, amely Niger, Nigéria, Csád és Kamerun határvidékén fekszik, egykor a világ hatodik legnagyobb tava volt, mára azonban már csak az 5 százalékára zsugorodott, és a nem távoli jövőben teljesen el is tűnhet.

Az afrikai államok között korábban kötött vízügyi megállapodások, például a Nílus vizének a kihasználásáról, mára vagy érvényüket vesztették, vagy egyszerűen túlhaladt rajtuk az idő. Mindenki a maga útját járja, keresztezve mások érdekeit. Ezért aztán számolni kell a Nílusért vívandó háború lehetőségével.

A helyi háborúk és viszályok még azoknak a terveknek a megvalósítását is meghiusítják, amelyek egyáltalán megszülettek. A Szaharában még a múlt század hatvanas éveiben felfedezett vízkészletek felhasználását a líbiai polgárháború ellehetetlenítette.

Mindeközben növekszik Afrika lakossága, még több embert kellene vízhez és élelemhez juttatni. Becslések szerint 2040-re Etiópia lakossága 94 millióról 200-ra emelkedhet, Egyiptomé 85 millióról 150 millióra, Szomáliában 13 millióról 30 millióra, Kenyában 40-ről 60-ra.

Aminek ma a tanúi vagyunk, csak a jéghegy csúcsa, a java hátra van: feltartóztathatatlannak tűnik az afrikai menekültek végtelen áradata. Nem hétköznapi politikai alkuk kérdése ugyanis, hogyan alakul a globális felmelegedés következtében az emberek élete. A kiinduló lépés e folyamat feltartóztatása lenne, a globális felmelegedést előidéző okok megszüntetése. Erre azonban ma a politika képtelen.