Mindig kiveri nálam a biztosítékot, amikor arról hallok, hogyan gyűjtik hangyaszorgalommal a Nagy Testvér számítógépeibe személyes életem limlomjait. Jöttek a csipes plasztik igazolványok, meg az érintős bankkártya, a bioazonosítós útlevél, az okos telefonom ravasz alkalmazásai, amelyek - miközben hiperkényelmet kínálnak -, cserébe láthatatlanul begyűjtik adataimat egy még nagyobb testvér ellenőrizhetetlen agyába.
Már az sem nagyon tetszett, amikor elrendelték, hogy a kutyámba csipet kell ültetnem, hogy ha elveszik, azonnal tudhassák kié, az orvos leolvashassa kapott-e oltást és mikor, meg belekotorhasson a hatóság a szegény eb magánszférájába. De legyintettem, vigye kutya, mégis csak egy kutya.
Erre most olvasom, hogy megjelent a „piacon” a kutyacsip emberi változata is. Egy parányi kis adóvevő, amelyet beültetnek a bőröm alá, aztán good by lakás- és autókulcs, zárolhatom vele a telefonomat meg a számítógépemet. Még egy kis fejtörés a laborokban, és növelik a csipkapacitást. Miért ne programozhatnák „belém” az összes személyi adatomat, egészségügyi leleteimet, priuszomat, kisebb-nagyobb vétkeimet? Belém ültethetnék az útlevelet, a jogosítványt, a születési és a házassági anyakönyvet, a luxus csipekbe pedig talán a gyerekeim, unokáim fotóit is fel lehetne tölteni.
Ha a csip segítségével meg lehet találni a kutyámat, miért ne lehetne megtalálni akár engem is, ha úgy berúgok a sarki kocsmában, hogy azt sem tudom, merre van az előre? Beprogramozhatnák a kutyám csipjét is, hogy ilyenkor keresse meg az én csipemet…
Hát nem hihetetlenek a tudomány távlatai?
