Sárkányok pedig nincsenek…. Vagy mégis?

Ugye emlékeznek azokra az ősrégi meséskönyvek belső borítóján található réges-régi térképekre, amelyeken ez a felírat volt látható: „Itt pedig a Sárkányok Birodalma van". Felnőtt fejjel azt gondoltam, ilyen csak a mesében van. De lehet, hogy mégse?

Vannak politikusok, akik betegesen irtóznak attól, hogy a társadalomnak véleménye legyen az egészségügyről, és vannak egészségügyben dolgozók, akiknek egyetlen vágyuk, hogy a beteg ne kérdezzen, és ha lehet, ne is létezzen, csak papíron. És mindig vannak olyanok, akik olyan ügyesen használják a morális értékeket, hogy fel sem merül az állampolgárban: ott kergeti a "sárkányokat", ahol nincsenek.

Miközben gyerekként még ki is színeztük a sárkányos történeteket, több tüzet okádó fejjel is elláttuk őket, füstfelhőbe burkolóztak, éjszakánként pedig rettenetesen féltünk tőlük.

Egymásra utalva

Kezd körvonalazódni az elképzelés, hogy a krónikus kórházi ágyakat átadják a szociális szférának. Vita nem volt, helyzetjelentés, megvalósíthatósági tanulmány még inkább nem. Nagyhangú politikus bődült be a mikrofonba: „Majd az elfekvők”! Új módi van az országban: idős szüleinket, rokonainkat nem kísérhetjük méltósággal, életük utolsó szakaszában, éreztetik velünk, hogy rátok, ha idősek vagytok, itt semmi szükség. Azt próbálja kitalálni a politika, hogyan lehet az időseket kitolni a nekik járó ellátásból. Ami sem szakmailag sem erkölcsileg nincs rendjén.

A hozzátartozók nehéz helyzetbe kerültek, gyakran erejükön felüli terheket kénytelenek felvállalni, ismeretség, kapcsolatok után szaladgálni, de akkor is számolniuk kell a költségekkel. Ha családon belül próbálják megoldani a gondozást, akkor is elkerülhetetlen, hogy legalább néhány órára segítséget vegyenek igénybe. A segítéség óradíja 1500 forintnál kezdődik, és akkor még számolni kell a gyógyszerek, a pelenka és a többi szükséges szer árával is. Az intézeti ellátás havi 200 ezer forint körüli összegnél kezdődik, miközben egyre jobban terjed e téren is a szabadpiaci verseny, ahol ellenőrizetlen a szakma, a minőség és az ár aránya.

Tisztázni kellene a fogamat is: kit tekintünk idős embernek? Aki életkoráránál fogva átlépett egy kulturálisan elfogadott kort, nem is feltétlenül beteg, csak a mindennapi életéhez szükséges tevékenységeket már nehezen, korlátozottan, vagy egyáltalán nem tudja elvégezni. Ezek az idős emberek speciális törődést érdemelnének a családtól, a család pedig szakmai támogatást az egészségügy részéről. Ezt a közösségi, vagy az otthonápolás, illetve az időskorúak rehabilitációs otthonokban történő szakápolása tudná biztosítani. Annál is inkább, mert az idős kor és a betegségek egyre gyakrabban kéz a kézben járnak.

A jelenlegi ápolási osztályokat annak idején szigorú szakmai irányelvek szerint szervezték meg, rálátásuk folytán a kórház valamennyi osztályának támogatására számíthattak. A személyzet tudását, felkészültségét az intézet vezetése ellenőrizte. Normális körülmények között szakmai, ápolási protokollok biztosították az osztályra kerülő betegek ellátását, de a személyzet hiánya már most sem tudta garantálni a gondozottak szakszerű testi, lelki segítését. E követelményeknek való megfelelést az egészségügy most alig-alig képes kiizzadni magából, de legalább hellyel-közzel az idős, betegsége után rehabilitációra szoruló ember biztonságban volt.

Az átadó osztály orvosa, az átadás közeli napokban rákérdezett állapotára, az ápolók hozták-vitték a híreket, és ha jött a „ baj”, sebtiben vitték vissza a betegüket a küldő osztályra. Az ápolók jelentették azt a kapcsot, amely garantálta, hogy betartsák az ápolási folyamat minden lépését, minden páciens számára ellátási tervet készítettek. A gyógytornász, a dietetikus más osztályok betegeit is ellátta, és a kórház főnővére egy perc alatt kerített nővért az osztályra, ha nem volt, aki az éjszakást leváltsa. Ha kifogyott az osztályon a gyógyszer, a kórház nagy kalapjából azt a keveset valahogy mindig ki lehetett gazdálkodni, s a következő rendelésig ki lehetett húzni.

Ahol hiány van valamiben, ott belép az üzlet, és máris javulnak a körülmények. Nem szokás erről nyíltan beszélni, de létezik az úgynevezett "dupla ápolás". Mivel az osztályon kevés az ápoló, a hozzátartozó fogad egy külsős–belsős ápolót, aki a "saját" ápolóként a beteg ágya körül segédkezik a kialkudott időben és árban. Természetesen a betegnek ápolását az OEP is finanszírozza, s azzal, hogy a család is belenyúl a pénztárcájába, e kettősséggel a beteg is, az ápoló is jól jár.

A korábbi rendszerben az ápolók rugalmas módon közlekedhettek az osztályok között. Volt, aki az intenzívről kérte át magát egy időre az idősek osztályára, mert iszonyatosan elfáradt. Más már nem tudott olyan gyorsan futni, ha újraéleszteni kellett a II. emeleten, a harmadik dereka megroppant az idős emberek emelgetésében, hát szépen kivárt egy asszisztensi állást, amit az ápolási igazgató megígért neki...

A geriátriák "nyomora"

Van az idősek ápolásnak egy másik vetülete is: az orvosok problémája. Egy konkrét példával szeretném ezt megvilágítani. Végre lehetőség nyílt az egyik kórházban ápolási osztály szervezésére. A kórház igazgatója és az ápolási igazgató számolni kezdett: hány orvosi státuszt kérhetnek az új részleg számára? Felvegyenek új embereket, vagy külön juttatásért, szerződéssel foglalkoztassák a belgyógyászat orvosait? A kórházi aktív osztályokon betöltött státuszát senki sem adja fel szívesen, rájuk tehát nem lehetett számítani. Noha vonzó kórházi rezidensnek lenni, de nem a geriátrián. A fiatal orvosok között megy a tülekedés a manuális szakmák felé, de nem, a rehabilitációra, az onkológiára. Snassz a szemészeten, a reumatológián dolgozni, mert ott is többnyire időskorúak a betegek. Csak hát valakinek el kell látnia a körzeteket is, a tanyát, a falut, a szakrendelőket, a nem divatos területeken is szükség van orvosokra, ott is, ahol nem lehet hálapénzt remélni.

Amíg a kórházakban úgy-ahogy gondot fordítanak a látványra is, a folyósok tisztaságára, a kórtermek felszereltségére, addig a geriátrián penészesek a falak, majd leszakad az átázott mennyezet. Tudjuk, kevés a pénz az egészségügyben, s abból a kevésből is előbb a „nagy fehér varázslók birodalma”, a klinikai osztályok részesüljenek, a maradék pedig...

Persze keserves az ébredés, amikor kiderül, hogy a „hálapénzes” beteg nem akar beleegyezni, hogy a szociális ellátásban működő lerobbant úgynevezett „szakápolási otthonba" tegyék át”, és ha már odaadta a hálapénzt, hát maradna inkább a sebészeten. Mert a beteget, vagy ha nem is őt személyesen, a hozzátartozóját biztosan érdekelni fogja: hány nővér látja el "odaát" az anyukát? Milyen képzettséggel, felelősséggel, felkészültséggel, tapasztalattal rendelkezik az orvosa? Milyen tárgyi feltételek vannak a betegszobákban, a fürdőkben? Mi történik vele vészhelyzet esetén, ha hirtelen orvosi segítség kellene? Mi lesz, ha elfogy a gyógyszer, a kötszer, az infúzió? Akkor, mondjuk az egyik ápoló, talán az, akinek éppen ebédeltetnie kellene a papát, kisétál a közeli gyógyszertárba? Miért kell a családnak fizetnie és miért nem? Ha a kórházban slendrián volt a személyzet, és felfekvés keletkezik, akkor a gyógyszerek ára a betegre terhelődik? Az infúzió és a hozzátartozó szerelék költsége is a betegé, mint ahogyan most az úgynevezett „otthonápolásban” divatos?

És akkor készül a törvény: ha nem az állam, legyen köteles a gyermek gondoskodni idős szüleiről.

A gordiuszi csomó

Lelki szemeim előtt látom az "orvos és ápolómentes egészségügy" megteremtésért harcoló "sárkányt", amely évek óta nem képes összeszámolni, hogy hány hadra fogható katonája maradt itthon az egészségügyben, és még azt sem tudta kihallani a panaszok kórusából, hogy nem csak a bérek miatt elkeseredettek az ápolók, orvosok az egészségügyben.

És látom, az "idősmentes egészségügyet" képviselő "sárkányt", amely azt vallja: az időskor számos olyan betegségtípus megjelenésével jár, amely nem igényel magas szintű orvosi, ápolási feladatokat, tehát nincs is szükség arra költeni. Pedig biztos vagyok, hogy nem ennek a szemléletnek az alapján kellene átírni az orvoslás és az ápolás tanításához szükséges tankönyveket. De lehet, hogy tévedek? Megeshet, hogy az idős betegek is felkerekednek az orvosok és ápolók után, ha életben akarnak maradni?

Az egészségügy vezetőinek nyilatkozataiból ma még nem derül ki egyértelműen, hogy mit kezdenek majd a szociális ellátásba átkerülő gerontológia ellátási rendszer szakmai irányításával, az ápolók felelősségével? Mi lesz a szerepe az országos főápolónak, a szakápolási otthonok vezető ápolóinak, és az osztályokat vezető főnővéreknek?

Az eddig megjelent hírekből csupán szemezgetve lehet összerakni az elképzeléseket. Ezek szerint a szakápolási otthonok vezetői diplomás ápolók lesznek. Vajon a teljes magyarországi rendszerben dolgozó 3500 diplomás ápoló elég lesz ehhez? Hogyan veszik ki őket az egészségügy jelenleg is szakember hiánnyal működő rendszeréből? És átgondolta valaki: mi lesz, ha ők úgy döntenek, nem mennek át a szociális ellátásba?

Azt is gondolhatjuk, hogy a kormány majd gordiuszi csomóként megoldja az ápolói létszámhiány problémáját: a kórházból a kiszervezett osztályokat megszüntetik, ezzel máris lecsökken a szakképzett ápolók iránti igény, s nem kell rájuk pénzt költeni az új rendszerben. Nem kell több ember, sőt, még kevesebb ápoló is elég lesz betölteni a szociális ellátórendszerben jelentkező szakember szükségletet.

Azokban az országokban, ahol megpróbálták a szakképzett személyzetet lecserélni, sokkal több ember halála lett a „hozadék”. A jelenleg jól felkészült csapat helyett gyorstalpalón kiképzett ápolók nem ismerik, hogyan kell kezelni a vészhelyzeteket, nem ismerik a jeleket, amelyek idős korban oly gyakran balesetekhez vezetnek, a betegek kiszáradnak, a felfekvések elfertőződnek a sokszor a rosszabbodó körülmények között, vagy éppen a rosszul képzett ápolók tudáshiánya miatt.

A "spanyolviasz"?

Erkölcstelen egy olyan rendszert felállítani, aminek törvényi szabályozása nem a szakmai felkészültség elismerésén alapszik. Mit gondolnak, hány ápoló akar ebben a rendszerben dolgozni? A le nem írt, ki nem mondott felelősséggel? Az éjszakai infúzió bekötésének jogát, az intravénás gyógyszer beadását, milyen felkészültségű ápolóra gondolták bízni? Mert a Rácz Jenő – Hegedűs Zsuzsa projektben, és az új szakképzésben betanítottaknak ezt a kompetenciát nem lehet odaadni. Nem gondolnak arra, hogy milyen konfliktusok várhatók a régóta a szociális rendszerben dolgozó, és a magasabb bérrel átkerülő alkalmazottak között? A szociális ágazatban jelenleg - hasonló munkakörben - átlagosan 10-15 ezer forinttal kevesebb fizetésért dolgoznak a szakemberek.

Nem lehet az anyagi források hiányára sem hivatkozni, nincs szükség a spanyolviasz felfedezésére, hiszen más országokban már működnek a közösségi ápolás rendszerei: a „ Falak nélküli kórházak”, az otthonápolás, amit bármelyik kormány régen megpályázhatott volna az európai uniós egészségügyi projektek közül.

Nincs joga az egészségügyi kormányzatnak rossz kommunikációval, nem megtervezett döntésekkel, megingatni az idős ellátás biztonságát. Nem szabad megengedni, hogy sutba dobják a szakápolói hivatás alapértékeit: a biztonságot, a felelősségtudatot, az együttérzést, a becsületességet, a kötelességtudatot, az igazmondást és szavahihetőséget, az önzetlenséget, a gondoskodást, az élet és az emberi méltóság tiszteletét. Mert ezek garantálják a szakmai, jogi és etikai kereteit a speciális jogosítványokkal rendelkező szakápolási otthonok működésének.

És akkor még nem beszéltünk a betegjogi rendszer csorbításáról, azokról az intézkedésekről, amellyel a kormányzat megfosztja a betegeket, a sérelmek orvoslásához szükséges hálózat függetlenségétől. Milyen messze lesz a betegjogokat képviselő hivatal a minisztériumban a szakápolási otthonok betegitől? A hírekből arra lehet következtetni, hogy ezt a hivatalt is eltakarítják az időskori ellátás környékéről.

Ezért is gondolok gyakrabban azokra a meséskönyvek belső borítóján található réges-régi térképekre, amelyeken ez a felírat volt látható:„Itt pedig a Sárkányok Birodalma van". Nem gondoltam, hogy egyszer engem is egy ilyen birodalomba sodor majd az élet.