Báró Splényi Lajos, a hasis áldozata

A romantika regényírói - Dumas és Jókai - mellett, a 19. század derekán a magyar orvosok is "felfedezik" a kannabiszt, elsősorban hasis - a kender növény gyantájának - formájában. A hasis megismeréséhez azonban nagyban hozzájárult az 1848/49-es szabadságharc leverése után az Oszmán Birodalomba, török földre áramló magyar emigráció.

Szilágyi Dániel és Vámbéry Ármin, Isztambul, 1852, egyikük kezében vízipipa (Magyar Földrajzi Múzeum – Érd, gyűjtő:Csaba Zoltán)

Sorozatunk előző részeiből kiderült, Magyarországon a nagyközönség a romantika regényíróinak műveiből értesült a hasisról, annak „mámorító” hatásáról. Mint Kiss László írja, A paradicsom kulcsa - A hasis kultúrtörténetének magyar vonatkozásai című munkájában: "A hasis gyógyhatása azonban már ismert lehetett korábban is, legalábbis a szakemberek, az orvosok előtt. 1845-ben egy Galíciából származó, a pesti orvosi karon tanuló medikus, Nicolaus Kalitowski a legújabb gyógyszerekről írt latin nyelvű disszertációjában már említi a Cannabis indica-t. A tizenhárom új, többnyire gyógynövényalapú gyógyszer közt legbehatóbban az indiai kenderrel foglalkozik, és azt írja róla, hogy »kolerában, reumában, veszettségben, vitustáncban igen jó hatású«. A következő évben már magyar nyelven is megjelenik egy rövid hír az egyetlen magyar nyelvű orvosi lap, az Orvosi Tár hasábjain. A külföldi lapból átvett tudósítás az indiai kendert a »mákonnyal« (ópiummal) egyenértékűnek tekinti, annak mellékhatásai nélkül. E rövid cikkben már utalás történik arra is, hogy az indiai kender »lappangó lázakban nyugalmas álmot eszközöl«."

"Igen jól esett a karszéken elnyúlni"

Az első magyar orvos, aki maga is kipróbálta a kannabiszt, valószínűleg Horvát József Antal (1823?–1849) volt - derül ki Kiss László munkájából. Horvát az 1845/46-os tanévben szerzett oklevelet a pesti orvosi karon és a Schöpf-Mérei Ágoston alapította pesti gyermekkórház segédorvosaként dolgozott. Sebésznek készült, ezért főnöke támogatásával kijutott Bécsbe, ahol alkalma volt kipróbálni a hasis hatását. A hasissal szerzett tapasztalatait levélben közölte Schöpffel, aki a levelet közzétette az Orvosi Tár „Orvosi újdonságok” című rovatában. Ebből, a Bécsben 1847. április 24-én keltezett levélből idézzük Horvát doktor sorait a „Chaschisch”-sal szerzett élményeiről Kiss László munkájából: „(...) magam is mintegy két terecsre - körülbelül 1,4 gramm - menő füvet vettem magamhoz, s azt több dohánnyal vegyítve kipipáztam. A dohánnyali vegyiték összesen mintegy 1 ½ törökpipányi volt. A szár a mellyből szíttam egy rőfnyi hosszú lehetett. A kétpipányi mennyiséget egymásután mintegy 40 percz alatt szíttam ki, s a füst legnagyobb mennyiségét tüdőmbe szíva az orromon bocsátottam ki (...) a második pipa közepét szíván, egy megmagyarázhatatlan kéjérzettel járó gyenge bágyadság s elandalódás alatt igen jól esett a karszéken elnyúlni, mi csakhamar elmulván gyakrabban valék kénytelen ásítani. A pipa kiégvén, már ismét jól érzém magam, később látogatóba is mentem, s estve irdogálva s olvasgatva éjfélig minden erőltetés nélkül éber voltam.” A levélből kiderül, hogy Horvát abból a „Cannabis indica fűből” pipázott, amelyet egy bécsi sebészprofesszor, Wattmann kérésére egy konstantinápolyi orvos küldött.

Horvát - Wattmannal és más orvostársaival együtt - a hasis altató hatását kutatta, a ne sokkal korábban alkalmazni kezdett éter kiváltására. Ám a hasis nem vált be altatószerként. Kiss idézi Schuschny Henriket (1857–1929), a prágai gyökerű pesti orvost, aki negyven évvel később, 1887-ben az Orvosi Hetilap hasábjain összegezte ebbéli tapasztalatait: „(...) ma elég narcoticus szerrel rendelkezünk, nem esik tehát nehezünkre, nélkülözni olyan szert, mely nem állandó hatása következtében oly megbízhatatlan, mint a cannabis indica bármely készítménye.”

"Tompították honvágyuk okozta fájdalmukat"

Bár altatószerként nem vált be, a 19. század derekán az indiai kender, illetve gyantája, a hasis megkezdte hódítását Magyarországon is rekreációs szerként. A hasis megismeréséhez - mint már jeleztük - nagyban hozzájárult az 1848/49-es szabadságharc leverése után az Oszmán Birodalomba, török földre áramló magyar emigráció. Kiss László írása szerint "gyakran a hasissal tompították honvágyuk okozta fájdalmukat. Így lett a hasis egyik első magyar áldozata az egykori honvéd ezredes, Splényi Lajos báró, aki Konstantinápolyban mohamedán dervisként és a »hasis rabjaként« hunyt el 1860-ban. »Nem tudom, mi bírhatta e rendkívül tehetséges és művelt embert arra, hogy a hasis élvezetének adja magát?« - emlékezik Splényire nagy Kelet-utazónk, Vámbéry Ármin."

Vámbérytől úgy tudjuk, hogy Splényi sógora, Guyon Richárd (1812–1856) egykori honvéd altábornagy is "a hasis áldozata lett", amiből annyi igaz, hogy valószínűleg Guyon is kipróbálta a hasist, sok más emigránshoz hasonlóan. Vámbéry szerint - idézi Kiss -: „A szerencsésebbek közül való volt a székely Berzenczey. Ő is mélyen belemerült már ebbe a szenvedélybe. Emlékszem reá - írja Vámbéry -, hogy egyszer, meglepve tanulmányaim közt, erre a szemrehányásra fakadt ellenem: – Mit babrálsz ezek közt a könyvek közt? Egy porció hasist vegyél és rögtön a fejedben lesz a világ minden tudománya.” Zsakó István orvostörténész és elmegyógyász 1966-ban a "magyar kiválóságok" elmebajainak történetével foglalkozó munkájában így ír Berzenczeyről (1820–1884): „Török környezetében a hasis kábítószer rabja lett, de három év múlva kigyógyult ebből.” Berzenczey élete utolsó évtizedét a lipótmezei őrültek házában töltötte - a kórtörténetét feldolgozó Zsakó nem utal a korábbi hasisélvezet és a kései „elmebaj” közti esetleges összefüggésre (ugyancsak Kiss László munkája szerint).

Mindannyiuk közül Splényi története a legismertebb, lévén Guyon sógora és a szabadságharc alatt Kossuth turini (torinói) nagykövete. Guyon Richárd a dél-angliai Bathban született 1813. március 31-én. Kalandvágyó természete Portugáliába vitte, s onnét Triesztbe, ahol a Monarchia katonai szolgálatába állt. 1838-ban találkozott magyar ezredparancsnoka leányával, Splényi Máriával, akibe szerelmes lett, összeházasodtak. 1848 őszén beállt a honvédseregbe, és a szabadságharc egyik fontos hadvezére lett. 1849 augusztus 18-án lépett török földre, családjával együtt. Guyon - másokkal együtt - áttért az iszlám hitre, és belépett a török hadseregbe. Guyon brit alattvalóként viszonylag szabadon mozoghatott török földön, szemben a többi magyar emigránssal. Jó ideig Damaszkuszban élt, feleségével és két gyermekével együtt, innen vezényelték át 1853 nyarán Anatóliába. Feleségét ekkor egy libanoni keresztény kolostorban helyezte el, Splényi Mária 1854 nyarán innét költözött Isztambulba. Guyon támogatta anyagilag Splényi bárót, aki ekkor már szintén az Oszmán Birodalomban élt. Emigrációbeli életükről elsődleges forrás Guyon segédtisztjének és gyermekei nevelőjének, Papp Jánosnak élete végén tollba mondott emlékirata. Guyon Richárd 44 éves korában, 1856. októberében váratlanul elhunyt. Nem tudni pontosan, mi volt halálának oka, az isztambuli magyarok között az a hír járta, hogy ellenfelei megmérgezték - innen a legenda, hogy a hasis ölte meg.

"Kéjérzéseket is támaszt az emberben"

A Papp János följegyzései nyomán Szalczer Sándor által írott A magyar emigránsok Törökországban 1849–1861. című Pécsett, 1893-ban kiadott mű egy jelentős része Splényi Lajos történetével foglalkozik. Ugyancsak elsődleges forrás Splényi emigrációbeli életéről és szenvedélyéről Veress Sándor A magyar emigratio a keleten című (Budapest 1878.) munkája. Mindkét mű megtalálható a terebess.hu-n, innen idézzük a részleteket.

Veress 1828-ban született Sarkadon. Debrecenben tanult, de jogi tanulmányait még nem fejezte be, mikor 1848-ban honvédnek állt. Bem seregében harcolt, innen került török emigrációba. 1859-ig szabóinas volt Várnában és borkereskedő Konstantinápolyban, a krími háborúban (1853-56) markotányos. Kossuthot követve Londonba is eljutott, ahol mérnöki diplomát szerzett. Végül Bukarestben telepedett le, 1884-ben halt meg. A magyar emigratio a keleten című művének egyik fejezete Mákony és hasis címet viseli. Itt szól részletesen Splényi báróról is.

"Úgy látszik, hogy az embereknek okvetlen szüksége van oly ingerlő szerekre, melyek az élet bágyadtságát és keserveit feledtetik vele; kávé, thea és dohány a három legártatlanabb ilyen szer a már veszedelmesebb és mégis általánosabb pálinka, bor és sör után. Mindezek annyira szükségesek, hogy ahol hiányzanak, mint pl. Szibériában, ott az emberek mérges gombát rágcsálnak, benn Ázsia déli részein pedig a mákony és hasis lettek otthonosak." - írja Veress, hozzátéve: "A kínaiakon kívül általánosan a mohamedán népeknél van különösen elterjedve e veszedelmes két kábítószer használata, még pedig részint a bor tilalma, részint a hárem-rendszer miatt. A mákony és hasis nem csak bódít, de kéjérzéseket is támaszt az emberben és azon szegény mohamedán, kinek vagyoni állapota soha meg nem engedheti, hogy megnősüljön, ki arra van kárhoztatva a nők elzárva tartása miatt, hogy soha nem is remélve, pokoli kínnal epekedjék a házas élet kéjei után: ellenállhatatlan vágyat érez élvezni azon bódító szert, mely őt pillanatra a paradicsom örömeibe ragadja, nem törődve azzal, hogy az ébredés annál leverőbb, annál keservesebb."

Veress kitér a kávé és dohány fogyasztásának szokására is, itt ismerteti a vízipipázást is: "Van a pipázásnak egy előttünk teljesen ismeretlen neme is, t. i. a nárgilé vagy szörty-pipa, ez egy vizes palackkal ellátott pipa, melyből a füst előbb hideg vízbe, innen hajlékony két öles hosszú bőr csőbe vezettetik, hogy egészen hidegen jusson a szájba; fő kelléke a külön e végre termelt dohányon kívül, hogy az ember egészen a tüdőjébe szívja le; nem mondhatnám, hogy valami egészséges mulatság volna!"

Az ópiumról (a mákból kivont gyantáról) pedig így ír: "Az opium vagy mákony igen kevéssé van használatban Törökországban, leginkább csak Indiát bejárt vén dervisek élnek vele, ameddig élnek, mert ez hamar megöli az embert, előbb sápadt reszketeggé és féleszűvé, azután aszkórossá és testi-lelki nyomorékká teszi." Majd áttér a hasisra: "Majdnem hasonló eredménye van a hasisnak is, mely indiai kender virágaiból készül, de ennek mérge lassúbb, élvezete, mint mondják, kellemesebb, ezért számos élvezője van, kivált a dervisek között."

A "rekreációs szerek" után áttér a magyar emigráció szokásaira, s itt kerül elő Splényi báró személye: "Köztünk is akadt egy szenvedélyes kedvelője és terjesztője a boldogtalan báró Splényiben, ki előbb sógorával Guyonnal Damaszkusba ment, onnan, mint hírlik, egész Indiát bezarándokolta s ott tanulta meg ennek a méregnek élvezetét, mely őt előbb lelki nyomorékká tette, azután a sírba vitte. Splényi mindenét hasisra adta, tele volt zsebe e kábítószerrel, mindenkit megkísértett rászoktatni, sőt gyakran szivarba hintette s így önkéntelenül meghasisoztatta az embert; egyszer pláne a magyar egylet báljában a mangálba (tűztál) vetett egy csomót, hogy ablakokat kelle nyitogatni, nehogy az egész társaság megrészegüljön tőle."

Veress leírja azt is, hogyan hatott négy barátjára a hasis, akik önként vették be a szert. Leginkább jókedvüket és mai kifejezéssel "hallucinációikat" emeli ki, s azt, hogy majd' 18 órát aludtak utána. A báróval azonban nem ez volt a helyzet: "Splényin már nem az egyszeri bevétel, hanem az állandó hasissal élés eredményét lehetett látni. Igen ritkán volt egészen józan állapotban, s néha zavartan beszélt, öltözetét elhanyagolta, kóborló rongyos dervisekkel társalgott, színtelen sovány vázzá nyomorult; s az emigráció nagy része előtt nevetség, mások előtt szánakozás tárgyává lett. Egy ízben azt állította magáról, hogy ő már szellemmé változott, nem eszik és nem fáj neki semmi. Némelyek aztán - kik nem sajnálták - biztatták, hogy bizonyítsa be; mire egy nagy goromba tűt a dervisek módjára keresztül dugott a pofáján s bár vérzett és utána nagyot dagadt, zilált lelkében mégis annyi állhatatosság maradt, hogy szemhunyorítás nélkül tűrte, sőt állítá, hogy azt nem is érzi; máskor zsarát szenet vet tenyerébe, mely mély sebet égetett kezén s oly fájdalmat okozott neki, hogy fogait csikorgatta és szemeiből könnyek facsarodtak. Mégis azt állította, hogy nem fáj, sőt nem is érzi, s hogy csak is az emberek hitetlen voltán siránkozék. (...) Hiába való is lett volna neki valamit adni, mert ha egy koldust látott, levetette magáról a ruhát s odaadta neki, vagy elment a dervisekhez, és ha pénze nem volt, ruháin vásárlott tőlük hasist. (...) Valami borzasztó volt észlelni ezen emberen a végletek zavarodott találkozását, midőn e meztelen koldusban, ki az emberek legnyomorultabbjaival társalgott, élt és lakott, fel-felébredt annak tudata, hogy ő magyar mágnás, magyar követ! és bámult rajta, hogy neki nem adják meg az illő tiszteletet!"

Veress ha nem is volt szemtanúja Splényi báró halálának, de közvetlen forrásokból számolt be róla: "Lassanként aztán még nyomorultabb lett, mint eddig is volt, utoljára úgy nézett ki, mint egy színetlen bőrrel bevont csontváz; került minden emberi társaságot, kivévén a magához hasonló derviseket, s közülünk senki se tudja, mikor és ki által vitetett végre a kaszköji-i kórházba, hol aztán meghalt. Csak a halottak házában ismerte fel a kórház egyik osztályának menekült orvosa, Dempwolf s az ő híradása folytán gyűlt össze néhány menekült, csináltatott neki egy egyszerű koporsót s eltemetteté oda, hol többi kiszenvedett társaink is nyugosznak. Követte nem sokára a sírba egykori volt szolgája is, kit Splényi rá szoktatott szintén a hasis evésre, ki gazdájától abban különbözött, hogy míg amannak még eltompulásán is keresztül csillogott egykori nevelésének, szellemének fénye, addig e szegény székely fiú egy buta, szánakozásra méltó idiótává süllyedt, teljesen hasonlóan azon borzasztó kinézésű ázsiai dervisekhez, kik félmeztelenül nagy bottal és kókusdióhéj tállal hu-ühü rémes kiáltásaikkal ijesztik a gyermekeket a zárdák körül."

(A következő Szép Szóban Splényi báró életének további részleteivel folytatjuk sorozatunkat)