Miért éppen Kleist?

Izgalmas kiállítás a klasszicizmus és romantika korszakának kiemelkedő alakját, Heinrich von Kleistet bemutató tárlat a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A kétszázöt éve elhunyt alkotó a világirodalom kitörölhetetlen szerzője, de kevés hátrahagyott személyes tárgya maradt. A közelmúltban nyílt tárlat ezért elsősorban az alkotó szövegeire és arra összpontosít, milyen Kleist magyarországi recepciója.

Miért éppen Kleist? – teszi fel már a tárlat címével azt a kérdést a Petőfi Irodalmi Múzeum, amely vélhetően a legtöbb múzeumlátogató fejében szöget üt. Ha az „utca emberét”, vagy csak egy átlagos irodalmi műveltségű személyt kérdeznénk meg arról, hogy hallotta-e Kleist nevét, nem fogadnék rá nagy összegben, hogy tisztában lenne azzal, kiről kérdezzük. Ha már a szerző műveit kellene felsorolni, talán csak a brandenburgi lócsiszár bosszújáról szóló klasszikus, a Kohlhaas Mihály címe ugrana be, de az is vélhetőleg inkább Volker Schlöndorff híres hatvanas évekbeli filmje (netán a Mads Mikkelsen főszereplésével készült új változat) vagy egy színházi adaptáció révén. Mindenesetre, a fővárosi tárlat nem is szándékozik különösebben rendet tenni az 1811-ig, mindössze harmincnégy évig élt művész életrajzi tényeit illetően. Az egész tárlat koncepciója érdekes, ugyanis amint belépünk a kiállítótérbe, a múzeum alkalmazottja átvezet minket az egyik belső terembe, mondván onnan érdemes kezdeni a befogadást. Ott azonban egyből a mély vízben találjuk magunkat, Kleist drezdai, svájci, berlini barátairól készült képeivel körülvéve, majd az egyik művét ihlető rézkarc másolatát, egykori – drezdai és berlini, illetve az Aare folyóra épült – lakhelyeinek ábrázolása tárul elénk. Jó látni, hogy ki van állítva egy olyan alkotónak néhány relikviája, akinek jórészt alig maradt hátrahagyott személyes tárgya. Filológiai és grafológiai orientáltságúaknak kifejezetten érdekes (tegyük hozzá: más számára is) a Heilbronni Katica című „történelmi lovagjátékának” első, 1810-es kiadásának eredetije – a vörös táblás, szép kötésű és jó állapotban megmaradt mű alaposan szemügyre vehető. Csakúgy jó elmélyedni Kleist mai szemmel már nagyon egységesnek, precíznek tűnő autográfjában, amelyet újévi – új évszázadi – köszöntőként, 1800-ban írt mostohanővérének. (Egyébként, a Kleist-levelek és kéziratok viszonylag ritkák.) Sajnos a felsorolt emlékekkel szemben az író által működtetett folyóirat címlapmetszete nem eredeti, a beszkennelt változata helyett jobb lenne a valóságos példányt látni.

Csak a második teremben kapunk igazán némi adatot Kleist életéről, aki 1777-ben született porosz gyökerű nemesi családban egy magas rangú katona és annak második felesége házasságából. Korán kialakult az érdeklődése a klasszikus írók és a felvilágosodás eszméjének gondolkodói iránt, családi nyomásra mégis belépett a porosz hadseregbe, de a katonai szolgálatot elviselhetetlennek tartotta. Életét az irodalomnak szentelte, a klasszicizmus és romantika korában hamar kiváló szerzővé formálta magát. Az említett Heilbronni Katica mellett a Kohlhaas Mihály, az Amphitryon és Az eltört korsó című műveivel megkerülhetetlenné vált, de munkásságát életében nem igazán fogadták be. A kedélybeteg, intenzív depressziós korszakokon áteső, tartózkodási helyét gyakorta változtató alkotó valódi jelentőségét csak halála után ismerték fel, azóta viszont a 19. század első felének harmadik legragyogóbb drámaírójának tekintik Goethe és Schiller mellett. Különösen nagy teljesítmény életműve, ugyanis Kleist huszonnégy éves volt, amikor úgy döntött, végérvényesen leteszi a garast az írás mellett. Tíz évvel később, elszegényedve és csalódásoktól sebzetten páros öngyilkosságot követett el egy gyógyíthatatlan rákos beteg hölggyel együtt. (Kettejük megkapóan szép, költői levelezésének az utolsó terem állít emléket, ahol Jeles András Kossuth-díjas rendező által színpadra állított Kleist meghal című opera előadásból látható részletek is megtekinthetőek.) Tehát egy évtized alatt alkotta meg azokat a műveket, amelyek kétszáz évvel később is hatással bírnak a befogadóra. A kiállítás elsősorban azzal foglalkozik, hazánkban milyen fogadtatásban részesültek a Kleist-drámák, miként tekintettek kései írótársai és napjaink szerzői.

Műveinek hazai recepcióját vizsgálva tucatnyi magyar szerző véleményét olvashatjuk, talán Forgách András író határozott véleménye marad meg a legjobban abban a személyben, aki az idézeteket egybegyűjtő nagyméretű tábla előtt áll. Forgách nem teketóriázik, hanem kimondja – vagyis leírta –, hogy Kleist egy nagy vesztes volt, s valószínűleg ő éppen azért is szereti ennyire, mert egy igazi lúzer volt. Schein Gábor író-költő szerint „Kleist olvasója a tükörben és az ajtó mögött is önmagát pillantja meg: a testét, a vágyait, mindazt, amit az élet fenntarthatósága érdekében bezárt”. Márton László drámaíró szerint Kleist művészete azért páratlan, mert a sorok között abszolút elveszik az a kétszáz év, amely elválasztja a szerzőt a kortárs olvasótól. A magyarországi Kleist-reneszánszról árulkodik az is, hogy a német író műveit sokszor játsszák a hazai teátrumok, a szintén gyakori színpadi műnek számító Egy lócsiszár virágvasárnapja című Sütő András által írt dráma pedig a Kolhaas Mihály alapján készült. A magyar szerzők érzelmeiről leginkább Tandori Dezső Kossuth-díjas költő rajza árulkodik, ugyanis a visszahúzódó, évek óta a nyilvánosságot teljesen kerülő szerző – aki több Kleist-művet fordított – Az eltört korsó című regény témájához rajzot készített, amely felkerült a falra.

A Petőfi Irodalmi Múzeum időszaki kiállításának legérdekesebb része mégis az a szoba marad, ahova legelőször terelik be a látogatót. „A Paradicsomot retesz és lakat zárja…Körbe kell utaznunk a világot, hogy megnézzük, nem maradt-e esetleg nyitva egy hátsó ajtó” – áll a terem bejáratára helyezett felirat. Jó ide visszatérni. Jórészt élete utolsó öt-hét évében írt leveleinek részletei sokkal átfogóbb képet adnak a szerzők elismerő sorainál, a kihelyezett színlapoknál, kötetborítóknál. Ezekből a szívbe markoló mondatokból derül ki igazán, ki is volt Kleist – nem a könnyen kikereshető életrajzi adatokból. Ameddig csak él, csak szomorújátékokat fog írni, közli egy helyütt. Más levélben megjegyzi, folyton nehézségbe ütközik, amikor műveit próbálja eladni, mert kéziratait hol azért nehéz értékesíteni, mert azok túl aktuálisak, hol azért, mert azoknak közegét idejét múltnak tekintik a kiadók. Megrázóan szép a féltestvérének, Ulrike von Kleistnek írt levél, amiben arról elmélkedik, miért ütközik állandóan falakba az emberekkel való kommunikáció során. „Ha valaki előtt fel kell tárnom legbensőmet, mindig az iszonyathoz hasonló érzés fog el; nem azért, mert a bensőm fél a csupaszságtól, hanem mert az illetőnek nem tudok mindent megmutatni, nem tudom és ezért tartanom kell tőle, hogy a töredékekből tévesen ítél meg” – olvasható ott. A kiállítás kurátorainak köszönhetően éppen ezek a fragmentáltságukban is pontos szövegrészletek alkotnak egységes képet a normákkal, jogtiprással szembe menő Heinrich von Kleistről. Ha valamivel igazán kedvet lehet csinálni ahhoz, hogy begyűjtsük a Jelenkor Kiadó gondozásában már jó néhány éve megjelent Kleist-összkiadást, akkor a tárlat szövegrészletei azok.