Budapesti Wagner-napok

Publikálás dátuma
2016.06.07. 07:47
Odin és Brünhilde - Fotó: Ann Ronan / Getty Images (részlet)
A Nibelung gyűrűje (Ring-tetralógia) és A nürnbergi mesterdalnokok szerepel az idén 10 éves Budapesti Wagner-napok műsorán június 15. és 26. között a Müpában.

A Rajna kincse június 16-án, A walkür június 17-én, a Siegfried június 18-án, Az istenek alkonya június 19-én, A nürnbergi mesterdalnokok június 24-én és 26-án látható.

A Ring-tetralógiában Siegmund szerepében Johan Botha dél-afrikai tenor, Siegfried szerepében Daniel Brenna és Christian Franz hallható, utóbbi Loge szerepét is énekli. Wotanként Johan Reuter, Vándorként Thomas Konieczny, Hagen szerepében a Feröer-szigetekről származó Runi Brattaberg lép színpadra. Brünhildét Evelyn Herlitzius és Elisabeth Strid kelti életre, Sieglinde szerepében Anja Kampét üdvözölheti a magyar közönség.

Gerhard Siegel, Waltraud Meier és Walter Fink mellett fiatal magyar tehetségek is színpadra lépnek: Fasoltként Bretz Gábor, Alberichként Kálmán Péter, Frickaként Schöck Atala, Gutruneként pedig Pasztircsák Polina. A Nibelung gyűrűje színpadra állítására Hartmut Schörghofer rendezőt kérte fel Fischer Ádám az eseménysorozat művészeti vezetője és karmestere. Közreműködik a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara és Énekkara, valamint a Budapesti Stúdió Kórus.

Szerző

Közelkép - Salzburg Otelló csodája

Fürgének általában nem mondható a Mezzo zenei csatorna, nagyon igényesnek azonban igen. Nyolc évig, a 2008-as esztendőtől őrizte Verdi Otellójának salzburg-i előadását, viszont az operabarátokat valóságos csodával ajándékozta meg.

Egyébként is az Otelló már az idős Mester nagy ajándéka. Sznob, aki a korábbi remekeket, a Traviatát, a Rigolettót, a Trubadúrt meg a többit lebecsüli, de valóságos szenzáció volt, hogy a koros komponista miként tudott megújulni, gazdag életének az egyik legnagyobb alkotását megteremteni.

Salzburgnak több csodája is volt. A bécsi szimfonikusok bámulatos játékán túl, a karmester és három olyan énekes szólista, akik feledhetetlen élményt nyújtottak. Riccardo Muti az a Maestro, aki nem vesz igénybe semmiféle látványosságot, nincs szüksége rá, viszont a muzsika lelkét adja vissza, különösen, ha Verdit tolmácsol. Minden hang, minden árnyalat a csúcson hangzott.

Érdekessége volt Salzburgnak, hogy nem a bel canto hazájából hívott meg énekeseket, különben is, az Otelló tragédiája nem az áradó melódiák hangján szól. Már befutott, fiatalabb nemzetközi sztárok mentek Ausztriába. Egy litván hőstenor, egy orosz drámai szoprán és egy spanyol basszbariton. Alexandro Antonenkónak, Otellónak igazi hősies és főként férfias a tenorja, ércesen zeng, nem hisztérikus, shakespeare-i. Marina Poplavszkaja sem idealizált Desdemona, nem kápráztató szépség, viszont olyan tökéletes, hogy az eredeti drámában színésznőként is helytállna, miközben az énekes hangja is megrázó.

A legnagyobb meglepetést mégis a spanyol Carlos Alvarez nyújtotta, aki nem természeténél gonosz, intrikus Jago volt, hanem intellektuális természetű, aki ugyan vérében hordja az ártó szándékot, mégis hiteles emberi tulajdonságokat is ábrázolt. Így állt össze ezen az estén az a Verdi remek, amelyet különböző kiváló fölvételekről ismerünk már, ez a változat azonban új és eredeti. Szemrehányhatnánk a Mezzónak a késedelmet, de inkább hála jár neki a páratlan élményért.

Szerző

Az élethazugság háza

Publikálás dátuma
2016.06.07. 07:45
A feleség és a férj nincs közös nevezőn (Kerekes Éva, Gálffi László)
Úgy meg lehet halni, hogy azt szinte észre se veszik, és megtörténhet, hogy nem hiányzunk senkinek, miközben nyomasztó örökséget hagyunk. Erről is beszél Az ügynök halála előadása, Mácsai Pál rendezésében, az Örkény Színházban.

Gálffi László nem végzetesen elgyengült embert játszik Az ügynök halála címszereplőjeként, az Örkény Színházban, nem olyat, mint amilyen Tímár József volt Arthur Miller darabjának magyarországi ősbemutatóján, a Nemzetiben. A produkcióról készült az első, teljes színházi előadást megörökítő magyar tévéfelvétel, de ennél ismertebb Keleti Éva híres fotója, ami a drámakötet címlapján is látható.

Érződik rajta, hogy a nagy színészt, aki már halálos betegen játszotta a szerepet, szinte a földre húzza az utazó ügynök szakmájának jelképe, két hatalmas bőrönd. Holott Keleti azt mondja, takarásban fotózta, amint próbálgatja, melyik bőröndöt bírja még egyáltalán el, soha nem játszott két bőrönddel. Ugyanakkor Párkányi Raab Péter, aki a Nemzeti Színház kertjébe szobrot készített Tímárról, állítja, két bőrönddel látott róla felvételt.

Lényegében mindegy is hogy volt, sokunkban az a romantikus kép rögzült Willy Lomanról, hogy formátumos, de erejét vesztett hős, aki elindul a halálba. Mácsai Pál rendezőként abszolút ellene megy ennek az elképzelésnek, amit rögtön már Kálmán Eszter díszlete is mutat, ami az üresség megtestesülése. Sok-sok ajtó, vagy akár csak azoknak a helye, perspektivikusan egymás mögött, tölti be a színpadot. Aminek elején van csak néhány szék, nincsenek bútorok, kellékek se nagyon, a bántó üresség, a katasztrofális űr tátong mindenütt.

Ugyanakkor a falak mégis leszűkítik a játékteret, szinte közvetlenül a színpad legelejére, egy elég keskeny sávba szorítva a színészeket, akik így meglehetősen közel vannak hozzánk, a szokásosnál jobban fókuszba kerülnek, amit segít Hamvai Kornél nagyon mai hangulatú fordítása. Az azonban érződik, hogy nem csupán a tér, hanem a darab szereplőinek lehetőségei is beszűkültek. Itt nincs perspektíva. Az sem véletlen, hogy a Loman családjához tartozókon a leggyakrabban háziköntös van. Nem nagyon lehet szabadulni attól, ami ebben a házban történt és történik. Ez az élethazugság háza.

Gálffi azt játssza, hogy a ház ura végig hazudta az életét. Kergette, és még a halála napján is kergetni próbálja a nagy álmot, amit a fiaiba is beletáplált, hogy viheti valamire, kiemelkedhet a többiek közül, elismert és gazdag lehet, és kényelmes megbecsültségben élhet. De nem és nem, ő csak a robotos ügynök, aki kényszerűen gürizik látástól vakulásig, kétségbeesetten próbálja törleszteni az adósságait, és amikor már nem is annyira a teste, mint inkább a lelke reménytelenül elfárad, még ki is rúgja az a fiatal főnök, akit gyerekkora óta ismer.

Mácsai rendezése nem érzeleg, nem akarja, hogy meghatódjunk. Azt akarja, hogy mi se tudjunk sírni, ahogy ez Loman feleségének sem sikerül férje temetésén. Azt akarja, hogy tisztán lássuk, ilyen kegyetlen farkastörvényekkel működik a világ. Mégis meg kellene valahogy megkapaszkodni. Szembenézni magunkkal és másokkal, nem hamis önképet építeni, hanem észrevenni, hogy a körülöttünk lévők mit gondolnak rólunk. Belenézni a tükörbe. Ebből következik egy okosan racionális játékmód, ami vaslogikával vezet el a tragédiáig. Ez némi szikársággal, szárazsággal, viszonylag kis érzelmi amplitúdóval is jár. Ez pedig a monotómia veszélyével. Pontosan látom, mi történik, de érzelmileg nem mindig érint meg.

Szeretném legalább valamennyire kedvelni Lomant, átélni borzasztó kiszolgáltatottságát, de ugyanakkor elhessegetem magamtól a gondolatot, hogy én is lehetek ilyen elviselhetetlen szörnyeteg. Miközben nagyon jónak gondolom Gálffit, nehezen tudok azonosulni az általa játszott figurával, akiben alig fedezhető fel valami, ami elfogadható. Tordy Géza a Vígben formátumosabb embert, már-már hőst játszott. Koltai Róbert Veszprémben, Bodrogi Gyula a Tháliában, némiképp szánható kisembert. Jordán Tamás Szombathelyen inkább egy olyan kiszolgáltatottat, akin ridegen keresztülgázolnak. Gálffi pedig olyan férjet, apát, aki hozzátorzult az elfajzott világhoz, menthetetlenül deformálódott. És ez fölöttébb autentikus, érzelmileg mégis nehezen átélhető. Sokkal jobban, sőt remekül ment nekem az átélés az Örkény előző bemutatója, a Mesél a bécsi erdő esetében, amelyikben szintén szépen formálódó sárkányfogveteményeket láthatunk, de több bennük az esendősség, tetteik rémesek, mégis nevettetőek, groteszkbe fordulnak.

Miller darabjában több a reális, hiszen miközben formai szempontból a görög drámára is hajaz, modernkori tragédia. Ezért azt hiszem, hogy némiképp elavult szemlélettel, mégiscsak szeretnék megrendülni. És mivel az előadás tele van sikerült jelenetekkel, kiváló alakításokkal, valamelyest el kell fogadnom, hogy ezúttal ez tán nem is cél.

A feleség és a férj nincs közös nevezőn (Kerekes Éva, Gálffi László)

A feleség és a férj nincs közös nevezőn (Kerekes Éva, Gálffi László)

Kerekes Éva Loman feleségeként az örök alkalmazkodót, ha úgy tetszik, a megrögzött megalkuvót adja remekül. Ficza István Happy, az a fiú, aki mindhalálig megroppant apja mentalitásától, elnyomásától. Molnár Áron Biffként végül csak elhagyja a szülői házat, és ezzel némi esélyt ad magának. Csuja Imre Ben bácsiként a mindenben sikeres embert karikírozza, operett figurát teremt belőle, és ezzel azt jelzi, hogy ilyen nincs is. Epres Attila Loman barátjaként megtestesíti a jó szándékú tehetetlenséget. Patkós Márton Bernardja tökéletesen megfelel a kor elvárásainak, ő az, aki mindabba szinte magától értetődően belesimul, amibe a többieknek nem sikerül. Kerekes Viktória szeretője inkább pénzt akar, mint szerelmet. Szóval az érzések sok tekintetben redukálva.

A végén, ha nem is kolosszálisan, de valamennyire mégis megrendülök. Loman, hogy öngyilkossága előtt azért nyomot hagyjon, magokat ültet a kertben. Ez általában a színfalak mögött szokott történni. Mácsai földet hozat a színpad elejére, ebbe szórja a kirúgott ügynök a magokat, és riadtan összekapaszkodva, ezen tapos óvatosan egyengetve az ágyást, a feleségével és Happyval. Átgázol az ágyáson és csaknem rajtuk, Biff, egyértelműen jelezve, hogy ő már nem vállal közösséget velük. Loman ezután megy ki és csukja be maga után csendesen az ajtót. Kisétál az életből. Nincs kocsi csattanás, hogy halljuk, így pusztítja el magát. Észrevétlenül semmisül meg. Fel sem tűnik a halála. Egyszer csak nincs, és nem hiányzik senkinek. És ez, szép, új korunkban, mégiscsak tipikusabb, mint amikor még beleroppantunk a hős halálába.

Szerző