Kolozsvári látogatás

Publikálás dátuma
2016.06.11. 09:30
Kolozsvár főtere a Mátyás-szoborral - FOTÓ: Fortepan- Piarista Levéltár/Holl Béla
Számomra Kolozsvárra megérkezni és egy jó hetet eltölteni a régi magyar gimnáziumok, a piaristák, a reformátusok, az unitáriusok kollégiumának könyvtáraiban, illetve az Erdélyi Pál (Erdélyi János, a nagyszerű 19. századi író és néprajzkutató fia) által alapított Egyetemi Könyvtárban mindenképpen felemelő élményt és gazdag tudományos tapasztalatot jelentett.

Közel fél évszázada járok Kolozsvárra: első alkalommal egy akadémiai ösztöndíjnak köszönhetően, még 1969 januárjában voltam ott. Kutattam, de a könyvtárakban gyűjtött anyagot, egy egész cipősdobozt megtöltő cédulahalmazt, hazatértemben a vonaton elkobozták a román vámügyi hatóság emberei. Ezt a későbbiekben sem kaptam vissza, hiába írt az MTA főtitkára levelet román partnerének, a megkeresésre még csak választ sem kapott. Gondolom, a nagy gonddal összegyűjtött céduláim azóta is egy bukaresti belügyi raktárban kallódnak, ha megvannak egyáltalán.

Misszió

Sok évvel ezután, a romániai forradalmat követően, a kolozsvári egyetem Magyar Irodalomtörténeti tanszékének megtisztelő felkérése nyomán vendégelőadóként töltöttem el vagy két hetet az egyetem bölcsészkarán. A transzilvanista irodalomról, azaz Kós Károly, Kuncz Aladár, Áprily Lajos, Reményik Sándor, Tamási Áron és a többiek munkásságáról, és mindenekelőtt a két világháború közötti időkben nagyra hivatott „erdélyi gondolatról” tartottam előadásokat, lelkes ifjú hallgatóság előtt, akik a rendszerváltó események reményei nyomán arra készültek, hogy Erdély (és az ottani magyar kulturális intézmények) visszakapják egykori kulturális identitásukat és az oly szükséges, kölcsönös román-magyar megértés és közös munka jegyében végezhetik munkájukat.

Nem egészen így történt, jóllehet az erdélyi magyarok - és ezen belül Kolozsvár (Cluj, Klausenburg) magyarsága - igen sok, korábban szinte ismeretlen lehetőséghez jutott, és igen jól működő intézményeket hozhatott létre. Részben magyarországi támogatással, amiért elismerés illeti a „rendszerváltást” követő évtizedek kormányait. A magyar-román megértés és együttműködés olyannyira kívánatos kibontakozása és intézményesülése (nem az erdélyi magyarok mulasztásai következtében) mindenesetre még várat magára. Ezt időnként román barátaim is szóvá teszik.

Fogyatkozás és helytállás

De lássuk a kolozsvári magyarság helyzetét. A városnak 1910-ben, azaz az utolsó magyar (ha tetszik: osztrák-magyar) népszámlálás idején nagyjából hatvanezer lakosa volt, ebből több mint ötvenezer magyar, hét és félezer román és másfél ezer német. A legutóbbi: 2011-es felmérés szerint a város háromszázezer lakosú, ebből hatvanezer volt magyar és nagyjából kétszázezer román, a németek és a többi kisebbség létszáma és százalékaránya elhanyagolható. Az utóbbi, közel egy évszázadban (amióta a város Romániához tartozik) a magyarság száma (és aránya) 1941-ben volt a legmagasabb, köszönhetően annak, hogy Kolozsvár közel fél évtizedre ismét a magyar állam része lett. Ezt erős veszteség, később fokozatos gyarapodás követte, a legtöbb magyart, nagyjából nyolcvanezret 1977-ben számláltak össze. Ezután fokozatos hanyatlás következett, a határok megnyitása után ugyanis vagy húszezer magyar (a magyarság egynegyede) költözött Magyarországra, vagy szóródott szét Nyugat-Európa és Észak-Amerika városaiban.

Mindazonáltal Kolozsvárnak ma is erős és önérzetes magyar lakossága van, hála ezért mindenekelőtt a történelmi magyar intézményeknek, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem magyar tanszékeinek, a magyar folyóiratoknak (például a Korunknak) és a magyar lapoknak (például a Szabadságnak), a magyar egyesületeknek és nem utolsó sorban a magyar vallási közösségeknek, a római katolikus, a református, az evangélikus és az unitárius egyháznak. Ezek vezetői és intézményei mindig is elkötelezettek voltak a nemzeti identitás védelme és fenntartása mellett.

Az, hogy Kolozsvár ma is a magyar nemzeti kultúra „fellegvárai” közé tartozik, olyan városok sorába, mint természetesen a magyar főváros, Szeged, Debrecen, Székesfehérvár, Pécs, Miskolc, azután Pozsony, Kassa, Szabadka, Ungvár, Nagyvárad, Marosvásárhely, az mindenekelőtt ezeknek a magyar kulturális intézményeknek, vezetőiknek, munkatársaiknak köszönhető.

Műhely

Tulajdonképpen „kolozsvári műhelyről” beszélhetünk. Ez a „kolozsvári műhely”, mint természetes módon kialakult szellemi intézményrendszer és értelmiségi közösség valójában „kettős kötődésben” dolgozik. Tudós képviselői egyformán elkötelezik magukat annak a történelmi közösségnek, amelynek sorsát élik és szolgálatát vállalják, valamint azoknak a kulturális és eszmei értékeknek, amelyek általánosabb keretek között orientálják a 20. század emberét. A szűkebb hazai körben megismert igazságoknak egyetemesebb távlatot szeretnének adni, az egyetemességet pedig a nemzetiségi élet és kultúra értékeivel akarják gazdagítani. Ennek a kettős tájékozódásnak és elkötelezettségnek, úgy tetszik, termékeny eszme- és gondolatképző szerepe van, a „kolozsvári műhely” szellemi eredményei legalábbis erre vallanak.

Ezekre a szellemi eredményekre bátran támaszkodhat az új megoldásokat és távlatokat kereső egyetemes magyar szellemi élet is. A „kolozsvári műhelynek” nemcsak a történelmi város vagy Erdély (az erdélyi magyarság) kulturális életében van szerepe és jelentősége, hanem az egyetemes magyar nemzeti kultúra fenntartásában és gazdagításában, emellett a közép-európai kultúrák kapcsolatainak alakításában is. Egyszersmind tevékeny szerepet vállal a magyar-román kulturális kapcsolatok gondozásában is. Magam is jártam Kolozsvárott olyan történettudományi konferencián, amelyen budapesti és erdélyi magyar, kolozsvári és bukaresti román történészek, irodalomtudósok keresték a két közép-európai kultúra találkozásának lehetőségeit, eredményeit.

Négy nap

Az oda- és visszautazással együtt most négy napot töltöttem Erdélyben, ugyancsak elkötelezett barátommal, Kuthi Csabával, a Magyar Civil Becsületrend alapítójával, és Móricz Lászlóval, az Anyanyelvi Konferencia alelnökével, aki nemrég telepedett haza hosszúra nyúlt svédországi emigráció után, és mint Kolozsvár szülötte, igazán otthon érzi magát Erdély fővárosának lakói és intézményei között. Kolozsvári utamra a nagy múltú Erdélyi Múzeum Egyesület hívott meg, ez az egyik legnagyobb történelmi tapasztalatokra visszatekintő, 1859-ben alapított magyar tudományos egyesület. Utazásunknak kettős célja volt: a minden esztendőben ilyentájt megrendezett „Kolozsvári Napok”, a város magyar lakosságának talán legfontosabb közösségi találkozója és ünnepe keretében emlékeztem meg a nemrégiben eltávozott kolozsvári költőről: Lászlóffy Csabáról, majd másnap „Az én Erdélyem” címmel az egyetem tanári klubjában beszéltem erdélyi kötődéseimről, tapasztalataimról és munkáimról.

Az első találkozóra a Kolozsvári Akadémiai Bizottság, az MTA kolozsvári fiókintézménye székházában, a másodikra az egyetem bölcsészkarának klubtermében került sor. Igen sok régi barát vett körül, hadd említsem meg Egyed Ákosnak, a neves történettudósnak, Kántor Lajosnak, a Korunk szerkesztőbizottsága elnökének, Kozma Dezsőnek az egyetem tanárának, Egyed Emesének, ugyancsak egyetemi tanárnak és Lászlóffy Enikőnek, korán elhunyt költő-barátom feleségének a nevét. Előadásaimat élénk eszmecsere követte, jó volt érzékelni, hogy Kolozsvárott eleven magyar kulturális (irodalmi) élettel találkozhat a Budapestről érkező barát.

Elmondhatom, hogy Erdély valamikori fővárosa, és mai magyar szellemi központja, a jelenben is őrzi magyar kulturális hagyományait, és azt az örökséget, amelyet sok-sok évszázad munkája hagyott rá. Kolozsvárott mozgalmas magyar irodalmi élettel találkozik a Budapestről érkező vendég.

Találkozásaim, beszélgetéseim mintegy vigaszul is szolgáltak azokra az elszomorító tapasztalatokra, amelyeket idehaza szereztem a mögöttünk lévő néhány esztendő során. Baráti társaságot, szellemi megértést keresni korábban is gyakran jártam Erdélybe, sohasem csalódtam, legutóbbi utazásom alkalmával sem. Mintha Erdélyben kevésbé tombolna az az ideológiai és politikai „kultúrharc”, amely idehaza annyi csalódottságot, kedvetlenséget okoz.

Szerző

A szétzilált romantika

Publikálás dátuma
2016.06.11. 09:20
Az előadásban dúlnak az ádáz indulatok FOTÓ: EÖRI SZABÓ ZSOLT
Az erkély utolsó sora mögül, a nézőtér fölött kifeszített dróton csusszan le a színpadra Cyrano a Nemzetiben, nagy vagányul, mint valami mesebeli dzsinn. 

Ha rögtön a produkció elején ennyire felszabadultan bátor, nehéz elhinni, hogy csak a darab végén meri megmondani Roxane-nak, hogy egy életen keresztül szerelmes volt belé. Gátlásos, mert Rostand Cyrano, de Bergerac című darabja szerint csúnya, hiszen például rútul nagy az orra. Ezért sem remél viszonzást. A barátja, Christian viszont délceg, de nem rendelkezik olyan képzelőerővel, áradó költői fantáziával, mint ő, ezért helyette írja a bűvös, mágikus szóáradatú szerelmes leveleket, amiktől halálosan és folyamatosan szerelmes lesz a mindkettejük által örökkön örökké imádott nő.

Ráadásul ezúttal Cyrano nem csúnya, Fehér Tibor megszemélyesítésében van olyan délceg legény, mint Christian. Kimondottan izompacsirta, ahogy a barátja szintén. Olyan az egész, mintha két mai egyetemista vetélkedne egy nőért, játékos párviadalt vívnak, hogy melyikük mit tud tenni elcsábításáért, de annyira jóban vannak, hogy egyikük háttérbe vonul a barátja kedvéért, akinek szerelmi vallomáskor az éjszakai sötétben még folyamatosan súgja is a mézes-mázos igéző mondatokat.

Diákos elevenségben egyébként nincs hiány, a grúz rendező, David Doiasvili már a Szentivánéji álom rendezésében is, ugyancsak a Nemzetiben, telehancúroztatta a színészekkel a színpadot, alaposan meg is tornáztatva őket, olykor már-már akrobatikus teljesítményeket is elvárva tőlük. Most is nagy banzájjal kezdődik a produkció, a színészek közül nem csak a címszereplő jelenik meg a nézőtér felől, szinte letámadják a publikum tagjait, nagy garral, jókora hangerővel beszélnek hozzánk, túlüvöltve egymást. Van, akit még némi ropogtatni valóval is megkínálnak. A túlsrófolt hangerő egyébként marad, akár intim pillanatokban is, amikor esetleg csak finom érzékiséggel suttogni lehetne, ordítanak a szereplők. Hogy erre miért van szükség, az eléggé érthetetlen. Ráadásul, miközben olyanok, mint a mai internetező, szelfiző srácok és csajok, Ábrányi Emil régi, veretes, barokkosan túlburjánzó szótekervényekkel teli szövegét harsogják, ami maga a megtestesült romantika, szinte közszemlére kerül benne a nagy-nagy lélek.

Ilyen szöveget teli torokból kiabálni disszonáns. Valószínűleg azt akarta kifejezni vele a rendező, amit a műsorújságban adott interjúban meg is fogalmaz, hogy manapság megölik a romantikát. De így sok tekintetben ő is megöli. Bizonyos mértékben ellopja a színészektől az óriási szenvedélyű hatásos jeleneteket, melyekben olyan emlékezetes alakításokat lehet nyújtani, hogy Szabó Sándor és Komlós Juci kettőse az ötvenes évekből, a Vígszínházból, még ma is legenda.

Ebből a produkcióból nem lesz legenda, de az kétségtelen, hogy működőképes, akkor is, ha nem hatol az emberi lélek legmélyére, olykor megmarad a tetszetős hatásosság szintjén. Időnként a rendező elcseni a színészektől a show-t, totálisan belehabarodva a Nemzeti kétségtelenül impozáns, az országban a legjobb színpadtechnikájába. A színpadnak szinte valamennyi szegletét külön is mozgatja, emelkedik, süllyed különböző ritmusban és mértékben minden, és ezáltal a színészek is feljuthatnak, képletesen, a hegycsúcsra, vagy elsüllyedhetnek kudarcosan, vagy éppen rafinált bűverővel a semmiben. A színpad különböző elemei pótolják a díszletet, persze ehhez gondosan kitalált megvilágítás társul. Az már más kérdés, hogy a kétségtelenül innovatív és érdekes látvány gyakran nem a szöveget szolgálja, olykor egyenesen ellentétbe kerül vele, és önálló, attraktív elemmé válik.

A színészek pedig állnak a vártán, és nagy energiákkal meg odaadással, jókora fizikai igénybevétellel, izzadnak a deszkákon, a gyöngyöző homlok szinte alapjárat. Fehér Tibor Cyranóként és Farkas Dénes Christianként eljátszanak egy szétszakíthatatlan, igaz barátságot, melybe az önfeláldozás ugyanúgy belefér, mint egymás megtréfálása, mókás froclizása. Hogy a múlhatatlan szerelmet mennyire játsszák el, az már kérdéses. Doiasvili ugyanis azt eszelte ki, hogy egy Roxane helyett legyen öt, hiszen a más-más felvonásokban annyira különböző arcát mutatja ez a sokszínű nő, hogy megjeleníthetik akár öten. Van ebben igazság, miközben megint elrekvirálja a nagy alakítás lehetőségét, azt, hogy megcsodáljuk, egy jelentős színésznő hogyan képes bravúros átéltséggel megteremteni a szerep ívét, a fiatal szerelmestől az öregkorban még mindig szerelmesig. Cserébe a rendező vízióval szolgál, nem csupán egymás után, életkori és időrendbeli sorrendben jelennek meg a Roxane-k, hanem egyszerre akár több is van belőlük, álomszerű látomásként megsokszorozódva. Ha úgy tetszik a lélek, a vonzalom, a szerelem kivetülései, valóságos kavalkádot lehet belőlük képezni. Itt is ott is feltűnhetnek, mint a vágy sok tekintetben kielégítetlen megtestesülései. Udvaros Dorottya, Nagy-Kálózy Eszter, Söptei Andrea, Mikecz Estilla, Ács Eszter hősiesen és önfeláldozóan állják a sarat. Udvaros Roxane-ja már elgyengülve, tolókocsiban ül, és még újra felhorgad benne a vágy. A test már végzetesen elgyengült, de a vonzások és taszítások kémiája működik és működik.

Vitára ingerlő Doiasvili rendezése. Beszéltem olyannal, aki teljesen elutasította, és olyannal, aki rajongott érte. Én az Éjjeli menedékhely előadásáért rajongtam, amivel saját, tbiliszii társulatával vendégszerepelt idén a Nemzetiben. Abban tökéletes összhangba került az egészen különleges látványvilág, és a gyomorszorítóan szép, mívesen kimunkált színészi játék. Most a látvány és a játék olykor külön utakon járnak. Csak néha simulnak harmonikusan össze. Valószínűleg több próbára, alaposabb kidolgozottságra lett volna szükség. E nélkül sok minden megmaradt az érdekes, formátumos és hatásos kísérlet szintjén, aminek amúgy még sikere is van.

Szerző

Nemes egyszerűség

Publikálás dátuma
2016.06.11. 09:10
FORRÁS: BOCK BISZTRÓ
A Bock Bisztró 2004-es megnyitása óta kultuszhellyé vált. Esténként már jó ideje nem lehet csak úgy hirtelen ötletből eredően betérni, napokkal előre be kell jelentkezni. Előfordult, hogy este fél tizenegykor se fértünk be. Most is, ott jártunkkor, hétfő este dugig van. 

Híres a fantáziadús, olykor egyenesen vagány ételeiről, no meg a társtulajdonos séfjéről, Bíró Lajosról, aki tévében, rádióban egyaránt gyakran szerepel. De nem az a szakács, aki láttán a szakma tagjai elhúzzák a szájukat, hogy populista módon, hozzá nem értően, buzgón hinti az észt, „a Lajos” úgy sztárséf, hogy jelentős rangot vívott ki magának. Erről a típusról mondják, nagy firma. Karizmatikus egyéniség. Tele van ötlettel és történettel. Valaha a haverjaival többször végig motorozta Európát, megállt a jobb, gyakran Michelin csillagos éttermeknél, és végig ette azokat. Alapszabály nála, hogy egy az egyben semmit nem másol. Beindul az agya, és amikor ihlete támad, mint egy művésznek, továbbgondol, variál mindent.

Egyik kedvenc története – amúgy nagy anekdotázó, órákig tudja mesélni fanyar humorával az olykor gonoszkodó sztorijait -, hogy egy híres külföldi séftől megkérdezte, az egyik ételét, ami fölöttébb tetszett, megfőzheti-e itthon. A válasz az volt, hogy nyugodtan, mert az illető úgyis mindennap mást talál ki. Ez Bírónak is hitvallása lett. Régóta nem áll ott rendszeresen a tűzhely mellett, de az agya változatlanul villámgyorsan pörög. Állandóan bújja a szaklapokat. Már a Svábhegyen is van vendéglője, a Hold utcai piacon pedig kifőzdét nyitott, ahová a Bock Bisztróból gyakran rollerral „hajtat” át, ami így túl a hatvanötön, számára a világ legtermészetesebb dolga, meg aztán ebben is van valami vagányság, ahogy gyakran a különböző ételeiben ugyancsak.

Bár mostanában már nem szeret mindent „megtekerni.” Imádja, hogy a piacon rántott hússal és szalontüdővel fene nagy sikerei vannak. De azért is, hogy ezek a látszólag pofonegyszerű ételek olyanok legyenek, ahogy ő elképzelte őket, sokáig kísérletezett. Ma már kedveli a minőségi egyszerűséget. Az étlapváltáskor is ezt részesítette előnyben. Zömében visszatért a tradicionális magyar fogásokhoz, csak használja hozzájuk a korszerű konyhatechnológiát, meg persze azért azt úgysem bírja ki, hogy ne adjon hozzájuk valami pluszt. Az ízes, élvezetes borjúgulyásba, amit nem paprikáz agyon, szép, áttetsző, de tartalmas a leve, finom csipetke is van benne, és borjúfarkat is tesz bele. Amúgy is élen járt abban, hogy a lenézett testrészeket, fület, farkat, nyakat, belsőségeket, akár püspökfalatot, jól elkészítve, és netán „márkás” húsokkal párosítva, visszahozza a magyar gasztronómiába. A harsogóan friss zöldborsólevest pedig spárgával és marinált céklával bolondítja meg.

Na, jó, azért persze nem bírja ki, hogy ne játsszon kicsit, a heti ajánlatban például hirdet sertés „bacalaót”, ami egy halfajta, de ő sertésdagadóból csinálja, bár azért csak van rajra füstölt hal, szardella majonéz, amitől az egész ételnek rafinált módon hal íze lesz. Szalai Ferenc felszolgáló lelkesen magyarázza, hogy pontosan mi micsoda. Csipkés Sándor elektromos Yamaha zongorán mindenhez megadja az alaphangulatot. Nekem különben a fölöttébb lágy húsú szarvasborjú, amihez még marhanyelv meg szalonnás túrógombóc is társul, önmagában jó hangulatot csinál, ahogy a borjúcsülök salátamártással és túrókockával, szintén. A jellegzetes fagylaltok, például a dohány, a szalonna után, most a libamájas az újdonság. Az úgynevezett méteres kalácsot puncsos, csokoládés, édes morzsával meg csoki fagyival adják.

A Bock Bisztró laza, oldott hangulatú hely, izgalmas, vagy éppen tradicionális fogásokkal.

Szerző
Témák
Bock Bisztró