Nem megyünk!

Népszava, 1933. június 11.

Minket hiába csalogatnak azok a plakátok, amelyeket szombaton éjjel 12 órakor ragasztanak ki minden városban a miniszterelnök szózatával. Mi „bízunk a magyarság boldogabb jövőjében", de mégsem megyünk a nemzeti egység szervezeteibe, mert tagadjuk, hogy a kormánynak ezek a szervezetei „a magyar építő- munka műhelyei" és „a társadalmi béke őrházai". Minket nem lehet elbolondítani üres szólamokkal és nem lehet megtéveszteni a látszatokkal. Mi maradunk, akik voltunk és semmi okunk sincsen arra, hogy a kormánnyal szemben föladjuk az éles ellenzéki harcot, mert amit mi hirdetünk, az nem „nemzetközi téveszme", hanem az egyedüli lehetőség arra, hogy ez az ország megszabaduljon a szolgaságtól és a nyomortól. Mi ad jogcímet ennek a kormánynak arra, hogy nemzeti egységet hirdessen és mindenkit arra biztasson, hogy belépjen a szervezeteibe. Milyen változást hozott az a nyolc hónap, amióta az úgynevezett fiatalok minisztériuma gyakorolja a hatalmat? Többet kaptunk a jogokból, nagyobb darab lett a dolgozók kenyere? A pipázó, egyhelyben topogó politika helyett a tetterős, serény munkát hirdették, az alkotások korszakát, a boldogulás lehetőségeit. És íme: minden maradt a régiben, sőt, minden rosszabb lett! A Gömbös-kormány minden cselekedete egy maroknyi kisebbség érdekeit szolgálta.