Nagy színész Boguslawski és nagy firma. Formátumos művész, és taszító, vagy éppen szerethető hóhányó. Karizmája van. Iszonyúan tud hatni, amihez még éleslátással is rendelkezik, bármennyire is igyekszik ezt olykor titkolni. Pillanatok alatt átlát helyzeteket. Tekintete átható, röntgen szeme van, másodperceken belül konstatálja, ki milyen ember. Ő maga kiismerhetetlen és kiszámíthatatlan, ebben is rejlik az ereje.
A legváratlanabb húzásokra képes. Ezért is tartják diktatúrában veszélyesnek. Egy-egy gesztussal, hangsúllyal, akár az egész rendszert képes megkérdőjelezni. Spiró György írta remekbe, Az Ikszek című regényében. Major Tamás, aki sok mindenben hasonlított Boguslawskira, kérte meg rá, hogy a regényből teremtsen számára színdarabot. A Katona József Színházban Az Imposztor ősbemutatója jókora siker lett, azóta is elő-előkerül ez a mindenkori hatalomnak fricskát mutató, szarkasztikus humorú darab.
Ott érdemes elővenni, ahol rendelkezésre áll egy jelentős színész a főszerepre. Czintos József abszolút ilyen színész, a Csíki Játékszínben méltán játszhatja Boguslawskit. Kezdetben pitiáner alaknak mutatkozik, felsrófolja a gázsiját, alkudozik, mint egy kofa, mintha csak ez érdekelné. Aztán próba közben tűzbe jön. Bár a Veress Albert által játszott direktor rendez, fafejű sematikussággal, ő veszi át mindinkább az irányítást, okos lényeglátással elemez, egyértelműen irányít, miközben mindenkit meghallgat, akinek épeszű hozzászólása van. A maga oldalára állítja, abszolút tűzbe hozza a társulat jó részét, és ezzel persze rögtön ellenségeket is szerez. A hatalom emberei még inkább tartanak tőle, érzik, hogy valami készül, hogy itt a Tartuffe esti előadása ribillió lesz.
Molière darabja azzal zárul, hogy az uralkodó követe, amikor már Tartuffe ki is lakoltatná az általa teljesen kisemmizett családot, a cselekmény szempontjából teljesen logikátlanul, és mindent túlzottan jóra fordít. Boguslawki viszont kiügyeskedi, hogy a fiatal, Vass Csaba által alakított, amúgy is ellenzéki színész, ne tudjon bejönni a jelenetére. Ezzel a kedélyek megnyugtatása helyett, a tarthatatlan állapotokra hívja fel a figyelmet, és még egy plusz monológot is beleír a darabba. Czintos magabiztos eltökéltséggel mondja a monológot. Egyértelműen lázít. Világossá teszi, hogy sanyarú a helyzet, és ebbe nem lehet belenyugodni.
Kövesdy István rendezőként hagyományos, olykor lassacskán csörgedező produkciót állított színpadra. Vannak jó, és kevésbé jó alakítások, olykor erős az előadás, máskor lanyhább, szükség lenne egy Boguslawskira, aki az egész társulatot tűzbe hozza.
A Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatában a Csehov Sirály című klasszikusát rendező Sorin Militaru ilyen személyiség. Érezhetően komoly odaadásra, kemény munkára bírta rá a társulatot. Elégikus, költői produkciót hozott létre, melyben mélyről jövően fáj a világ a szereplőknek, és akár sikeresek, akár nem, szomorúan képtelenek mit kezdeni magukkal. Sóhajtoznak és sóhajtoznak. Már mintha az előadás elején is sejthető lenne, hogy a két fiatalnak, Trepljovnak, Rózsa László és Nyinának, Sándor Anna alakításában, sem sikerül majd a kitörési kísérlet. Nem olyan elszántak, ahogy ezeket a szerepeket meg szokták formálni. Már a kezdetekben is végletesen bizonytalanok.
A két remek alakítás érzékelteti, hogy olyan közegben kénytelenek élni, amiben hamar rájönnek, hogy nincs nagyon értelmes jövő. Odáig sem nagyon juthatnak el, hogy érdemben kipróbálják, íróként, illetve színésznőként tehetségesek-e. A rendező a szinte állandósult patthelyzetet mutatja be. Azt, amikor se előre, se hátra nem nagyon lehet lépni. Amikor már csak az állóvízben lehet tapicskolni. Nincsenek egyforma erők a társulatban. Vannak igen jó, és erőtlen alakítások. Ugyancsak hullámzó a színvonal.
A nagyváradi Az eset című előadásban a színészek a nézők között játszottak
De akadt olyan produkció is, ami szinte maradéktalanul elbűvölt. A nagyváradi Szigligeti Színház Az eset című előadására gondolok. Szíjártó Tímea-Aletta darabja mozaikos szerkesztésű. Annyira rólunk szól, hogy a színészek, a miéinkhez hasonló ruhákban, közöttünk ülnek, és fokozatosan derül ki, ki színész, ki néző. Körbefogunk ugyan egy kis színpadot, de sok minden a nézőtéren zajlik, akár átkiabálnak a fejünk felett, vagy az ölünkbe hajtják a fejüket a szereplők, és még az utolsó negyedórában is kiderül valakiről, hogy ő nem néző, hanem színész. Életképek füzérét látjuk mindennapjainkból.
Nyomorúságos helyzetben hagyott öregasszonyt, veszekedő párt, végeláthatatlan családi viszályt, rákos beteget, akinek nincs sok esélye a rutinosan elembertelenedett, pénzéhes egészségügyi gépezetben. Töménytelen elkeseredés, düh, ugyanakkor szédítő tettvágy, energia, elképesztő mennyiségű munka, játékkedv és humor van ebben a produkcióban. Sardar Tagirovsky rendezőként, olyan lehet, mint az ereje teljében lévő Boguslawski. Csaknem csodát tesz. Egy egész társulatot kiforgat a medréből, és megújult formában, vissza is helyez oda. Az eset előadása úgy lesújtó, hogy erőt is ad. Úgy beszél borzalmakról, hogy azért kedvet is csinál az élethez. Ritka tünemény. Vitathatatlanul az évad egyik legjobb előadása.
