Ballagunk a piacon. Az árakat szemléljük. Mi kell a paprikás krumplihoz? Két kiló újkrumpli, ha lehet, hámozva. 5-6 fej hagyma, 2 pár virsli, 1 szál olcsóbb kolbász, hogy átjárja az íze. És utána valami gyümölcs. Eper illenék, de a táblácskákon látható ár elriaszt. A cseresznyéé ugyancsak. Eszünkbe jut Pistike házi feladata: „Segíts édesanyádnak ebédvásárláskor! Írd fel az árakat!” Lelkünk mozivásznán megjelenik Pistike tanácstalan arca: „Azt mondta a tanító néni, lehetőleg olcsó legyen az ebéd.” Hát ez a paprikás krumpli minden, csak nem olcsó. De akkor mi az? Mitől élünk jobban? Talán rakott krumpli. Mégsem. Tojás van benne.
A kicsi olcsóbb, de abból több kell. Nincs benne virsli, de van kolbász. Főzhető régi krumpliból is, de kétszer annyit kell venni belőle, a fele már rohadt. "Kicsit lépjen arrább, asszonyom, felvenném ezt a kelkáposztalevelet. Még használható" - lép mellém egy idősebb asszony. Azt mondja csarnoklevest főz belőle. Fél órával zárás előtt össze söpri a zöldségesek körüli hulladékot, és megfőzi, sózza, borsozza, kicsi liszttel behabarja. Olyan leves lesz belőle, hogy még! Nem tudom, mit szólna valamelyik politikusunk gyereke a csarnokleveshez? Nem, ezt talán mégse! Különben is találóbb volna nyugdíjas-levesnek nevezni. Nekik annyit emeltek, hogy majd futja kissöprűre is.