A hazai publicisztikában 1998 táján markánssá vált az a nézet – éppen túl voltunk a franciaországi labdarúgó világbajnokságon –, hogy a foci elmúlt évtizedekben bekövetkezett professzionalizmusa miatt a nemzetek közötti küzdelmek a háttérbe szorulnak a klubcsapatok közötti versengéshez képest. Bár ebben akkor is kételkedtem, kétségkívül volt logika a gondolatmenetben. A szak- és nem szakújságírók akkor tájt arról cikkeztek, hogy Európa vezető klubcsapatainak (Barcelona, Real Madrid, Manchester United, Bayern München) szisztematikus munkája, a csapatépítésre elköltött euró (font) százmilliók jelentik a világ legnépszerűbb csoportágának a szakmai csúcsát. Ehhez mérten a nemzeti válogatottak alkalmi együttesek, ritka együttléteikkel, szórványosan előforduló mérkőzéseikkel. Odáig senki nem merészkedett, hogy az amatőr jelzővel illesse a nemzeti tizenegyeket, és velük szembe a profinak nevezze a legjelentősebb labdarúgóklubokat. Noha az ellentétet akár így is meg lehetett volna fogalmazni.
A most futó Európa-bajnokság közben levonható a tanulság, hogy a klubcsapatokkal szemben lassan két évtizede temetett nemzeti együttesek, velük együtt a két legnagyobb rendezvényük, a kontinens viadal és a világbajnokság köszönik szépen, jól vannak. Sőt! És ennek semmi köze a magyar válogatott nem várt jó szerepléséhez. Az összefüggés ennél tágabb: a nemzeti válogatottak nem értékelődtek le semmilyen vonatkozásban.
A klubfutball és a nemzeti válogatottak játéka nemcsak békésen megfér egymás mellett, hanem – és ez az elmúlt lassan két évtized egyik idevonatkozó legfontosabb tanulsága is – egyszerűen nem enged annak a kényszernek, hogy e kettőt kijátsszák egymás ellen. Mert sok minden újdonságot hozott az elmúlt húsz év a labdarúgópályákon, de úgy hiszem olyat nem, ami a futballklubok jelentőségét növelte volna egyfelől, és a válogatottakét csökkentette volna másfelől. Ennyit a jóslatokról.
De mi állhat mindennek hátterében? Mi magyarázhatja, hogy a klubfutball megjövendölt elsődlegessége vagy másként fogalmazva, hegemóniája nem következett be? A kérdés megválaszolását két irányból kísérelhetjük meg. Létezik egy szakmai, és létezik egy érzelmi magyarázat is. A kettő sok ponton felerősíti egymást.
Hiába igaz az érv, hogy tökéletesebb „végtermék” (csapat és vele játékrendszer és taktika) várható egy olyan csapattól, amely az év kilenc hónapjában együtt dolgozik, és amelynek tagjait gondos mérlegelés után egyenként igazolják le a klubok, a valóság próbáját nem feltétlenül állja ki az elgondolás. Szinte tökéletesen működik – ezt éppen ezekben a napokban láthatjuk – a német, a francia, a spanyol, az olasz, a belga válogatott. Játékkultúrában, felfogásban, taktika értettségben nem, vagy alig maradnak el a legjobb klubcsapatoktól. Miért? Mert éppen úgy kivételes játéktudással álló labdarúgókból állnak válogatottak, ahogyan a klubcsapatok. Nemcsak az igaz, hogy tehetős csapatok képesek a kiszemelt játékost megvásárolni (leigazolni), hanem az is, hogy egy-egy nemzet kellően nagy merítést biztosít a megfelelő színvonalú csapat kialakításához. Gondoljanak ilyenkor egyszerre a kicsikre és a nagyokra. A németekre, a franciákra, a belgákra, a horvátokra, az írekre és akár az izlandiakra. A jó labdarúgó olyan, mint a jó zenész. Ha másik zenekarban kell játszania, gyorsan megérti, mit és hogyan kell muzsikálnia. Legalább ilyen fontos: nem kizárólag megérti, hanem képes is a feladat végrehajtására. A klubfutballban elsajátított profizmusát viszi és kamatoztatja a válogatottban. Nincs különösebben nehéz dolga, végtére is: a játék és annak célja ugyanaz, mint a Barcelonában, a Chelsea-ben, a Dortmundban és a Juventusban.
De szemléljük ezt a kettősséget (klubcsapat és válogatott együttes) a néző felől. Ez volna a kérdéskör érzelmi oldala. A hazafiság, az egy nemzethez való tartozás megélésére remek alkalmat kínál a válogatott csapatnak való szurkolás. Egészen biztos vagyok benne, hogy a fentiek figyelembe vételével egyértelmű: emocionálisan könnyebb azonosulni egy nemzeti válogatottal, mint egy klubcsapattal. E tekintetben nincs különbség Franciaország és Szlovákia, Magyarország és Olaszország között. Az Európa- és világbajnokságokat ezért is kíséri kiemelkedően nagy érdeklődés. A focinak köszönhetően olyan érzelmek élhetőek meg ilyen módon, amelyet ez a sport más formában nem tud megadni a szurkolónak.
Idetartozó adalék: a kis nemzetek nem büszkélkedhetnek számot tévő klubcsapatokkal. A Bajnokok Ligájában és az Európa Ligában az osztrákok, a csehek, szlovákok, az albánok, a svájciak, a belgák, a románok, a horvátok nem reménykedhetnek abban, hogy hazájuk valamelyik együttese komoly szerepet játszhat ezeken a tornákon. Ilyen értelemben nincs kinek drukkolni. Egy választott klubcsapat is jelenthet érzelmi azonosulást, de ez mégis más, mint egy válogatott sikeréért szorítani.
A válogatott labdarúgás él és virul. A körúti villamos is leállt Pesten, és ehhez egy döntetlen is elég volt. Kell itt még valamit bizonygatni? Szóval, nem temetni jöttem.
