Összehasonlították például a G7-ek (Egyesült Államok, Japán, Kanada, Franciaország, Nagy-Britannia, Németország, Olaszország) II. világháború utáni teljesítményét az egy főre jutó bruttó hazai termék alapján. Ebből kiderül, hogy Nagy-Britannia polgárai az 1973-as közös piaci csatlakozásuk előtt még az utolsó helyen álltak a rangsorban, de ma már ők vezetik ezt a tekintélyes listát. Mindez a több mint 17 millió Brexit-fanatikust láthatóan nem érdekelte. Ők a brit birodalom régvolt történelmi nagyságára szavaztak, de Európa kijózanodásához talán éppen erre van szükség.
A kalandorok kora
Kétségtelenül a Brexit-nek köszönhetjük, hogy a világgazdasági pánikreakciók (a font árfolyamának összeomlása, a tőzsdék szabadesése) sokakat ráébreszthetett a populizmus valódi veszélyeire. Ma már senki nem cáfolja, hogy David Cameron kizárólag a tavalyi parlamenti választás megnyerése érdekében ígérte meg a briteknek, hogy népszavazást tarthatnak az uniós tagságról. Kevés szó esik róla, hogy az akkori kampányban még meg is zsarolta Európa vezetőit. Azzal fenyegetődzött, hogy miniszterelnökként nem támogatja Nagy-Britannia bennmaradását, ha az EU nem tesz további engedményeket a nemzetek Európája érdekében. Ennek jegyében újabb mentességeket követelt országa számára, többek között azt is, hogy a Szerződésekben rögzített cél, az „egyre szorosabb Unióra” való utalás ne vonatkozzon Nagy-Britanniára.
Hiba lenne azonban azt hinnünk, hogy az integrációs vészhelyzet kialakulásáért kizárólag egy hatalom-mániás brit politikus a felelős. Az Európai Tanács tagjai például meglehetősen gyáván viselkedtek, amikor 2016 februárjában maguk kezdték bontani Európa épületét, ami sajnos a 2008-as válság óta amúgy is düledezik. Engedtek ugyanis Cameron követeléseinek, s az Egyesült Királyság Európai Unión belüli helyzetének újraszabályozásával foglalkozó határozatukkal tulajdonképpen bátorították a brit kalandorpolitikát. Az európai jogot sértő módon ígérték meg például, hogy korlátozni fogják a Nagy-Britanniában dolgozó uniós munkavállalók jogait, ha a britek a júniusi népszavazáson a „bennmaradás” mellett döntenek.
A történelem sajnos ijesztő módon ismétli önmagát, csak ezúttal 27-en játszották el Neville Chamberlain, az egykori konzervatív brit politikus szerepét. Az ő történelmi szerepét a történelemkönyvek az elvtelen és ostoba engedmények iskolapéldájaként emlegetik, miután – brit miniszterelnökként – maga is aláírta az 1938-as müncheni egyezményt. Ez a fajta „békepolitika” már akkor is teljes kudarcot vallott, s az aláírók csak segítették Hitlert abban, hogy néhány évvel később egész Európát lángba borítsa.
A történelmi analógiák azért is fontosak, mert a hitleri fasizmus köztudottan egy világgazdasági válságból nőtt ki. Nyolcvan évvel később, a 2008-as pénzügyi összeomlás okozott mindenhol óriási veszteségeket, és a társadalmi hatások (például a középrétegek folyamatos lecsúszása) nem kevésbé pusztítóak. Mindez – érthető módon – megint csak a nacionalista jobboldal, a populista demagógok pozícióját erősíti. Donald Trump például elsősorban az Amerikában is terjedő egzisztenciális félelmek miatt válhatott a Republikánus Párt elnökjelöltjévé, s hasonló a háttere a francia Marine Le Pen, a Dán Néppárt, vagy az osztrák Szabadságpárt folyamatos erősödésének is. Ezért válhatott a kalandorok társaságának illusztris tagjává a magyar miniszterelnök, aki – főleg a néppártiak elvtelen támogatását élvezve – már Európát formáló politikusnak képzeli magát.
Az istenadta nép
A Brexit-nek köszönhető az is, hogy néhány nap alatt a népszavazás jogintézményének korlátai is nyilvánvalóvá váltak. Június 23-a óta szinte óránként hallhatunk újabb és újabb drámai tudósításokat a népszavazás előzményeiről, a várható következményekről, s főleg arról a tanácstalanságról, ami a politikusok – ideértve a győzteseket is – nyilatkozataiból kitűnik. A sajtóhírek „legjei” közül nehéz választani, de talán a Google Trends adatai vihetik el a pálmát. Az index.hu elemzője szerint ugyanis két órával az urnazárás után mintegy 250 százalékkal növekedett azoknak a briteknek a száma, akik az interneten érdeklődtek: „Mit jelent az, ha kilépünk az Európai Unióból?” A második leggyakoribb kérdés fél nappal a kilépési döntés után pedig az volt, hogy „Mi az az Európai Unió?” Ezek után már nem is meglepő, hogy 900 százalékkal nőtt azoknak a kereséseknek a száma is, amelyekben az Európai Unióról szóló Szerződés 50. cikkéről igyekeztek tájékozódni. Ez a nevezetes rendelkezés szól a kilépésről, ami a napokban – az uniós jogalkotók eredeti szándéktól elszakadva – újabb elvtelen kompromisszumokra ad lehetőséget.
A Szerződés szerint ugyanis saját alkotmányos követelményeivel összhangban a tagállamok bármelyike dönthet úgy, hogy kilép az Unióból. A kilépést elhatározó tagállamnak e szándékát be kell jelentenie az Európai Tanácsnak. Csak ezután kezdődhetnek a hivatalos tárgyalások a feltételekről. A gazdasági és a politikai ésszerűség egyaránt azt diktálná, hogy az átmenet – akár két évig eltartó – bizonytalansága csak a lehető legrövidebb ideig bénítsa meg Európát. A brit kormány ennek ellenére látványosan halogatja a hivatalos bejelentést, és ehhez több tagállam is asszisztál. A helyzet abszurditását, helyenként bohózatba illő fordulatait jelzi, ahogyan különböző petíciók, jogi forgatókönyvek születnek a népszavazás eredményének utólagos megváltoztatása érdekében. A lakosság józan többsége, főleg a népszavazástól távol maradók riadalma, teljesen érthető.
A megint csak hátráló európai vezetőknek látniuk kellene azonban, hogy a kilépési tárgyalások halogatásával csak növelik a bizonytalanságot, és tálcán kínálnak újabb lehetőségeket a zavarosban halászó populistáknak. Ezért is erősödhet szinte óráról órára a szélsőséges nacionalisták hangja, s a napokban már a francia, a lengyel, a cseh, a dán, a holland és az osztrák szélsőségesek is népszavazást követeltek.
Széthullás vagy költségvetési unió?
Érthető, hogy a világsajtót elborító tengernyi kommentár főként az apokaliptikus víziókról szól. A harci zaj egyelőre elnyomja azok hangját, akik szerint a brit kilépés komoly lehetőségeket is kínálhat Európának. A populista Cameron megérdemelt bukása után talán esély nyílna az integráció mélyítésére, amit a britek évtizedek óta akadályoztak. Az új lendületre már csak azért is szükség lenne, mert a 2008-as gazdasági válság után az EU-ban állandósultak a pénzügyi gondok. Miközben a tagállamok több ezer milliárd eurót költöttek bankmentésre, tavaly óta látjuk, hogy például a menekültekre egyszerűen nincs elegendő pénz. Még az is megkockáztatható, hogy a hatékony válságkezelést nem is elsősorban a politikai viták akadályozzák. A német kormány 2020-ig ugyan közel 100 milliárd eurós többletkiadással számol, de összehangolt „uniós” menekültpolitikáról továbbra sem beszélhetünk. Az Európai Bizottság köztudottan nem rendelkezik saját forrásokkal, s a 2014-2020 közötti időszakra szóló kiadási előirányzatok elfogadásakor a menekült-probléma még nem szerepelhetett a tényleges súlyának megfelelően. Így a szükséges százmilliárdokat csak rendkívüli eszközökkel (például eurókötvény kibocsátásával, „szövetségi” adóval) lehetne – legalább részben – előteremteni.
Sajnos az Európai Unió nemcsak a Brexit miatt, hanem akár pénzügyi okokból is bármikor széteshet. Költségvetése – összevetve például az Egyesült Államokéval – nem alkalmas az évtized súlyos válságainak a kezelésére. Így a brit kiválás után különösen megnő annak az esélye, hogy az euróövezet tagjai előbb-utóbb megunják az „eurószkeptikusok” értelmetlen vádaskodásait, és egy szűkebb, de hatékonyabb gazdasági közösséget hoznak létre. A német kancellár, a francia elnök és az olasz miniszterelnök máris egy új átfogó tervről beszél, ami az uniós határok védelméről, a gazdaság megerősítéséről és a fiatalok foglalkoztatási lehetőségeinek a javításáról szól. Még az sem zárható ki, hogy az integráció története újra elkezdődik. Erre utalt, hogy az egykori „alapítók” külügyminiszterei a többiek nélkül kezdtek el tárgyalni Berlinben a Brexit utáni teendőkről. A szorosabb együttműködés egyik lehetséges forgatókönyve a Szerződések kiegészítése például az ún. Frankfurti Jegyzőkönyvvel (The Protocol of Frankfurt). Jóllehet ez a dokumentum még nem hivatalos, csak szakértői kezdeményezés, de már egy európai költségvetési unió alapjait vázolja fel.
A Jegyzőkönyv elnevezése több szempontból is szimbolikus jelentéssel bír. Köztudott, hogy ma Frankfurt a székhelye az Európai Központi Banknak, amely az egyetlen, valóban föderális intézmény. A névválasztás ugyanakkor a Frankfurti Nemzetgyűlésre is utal, amely 1848-ban, az ottani Szent Pál székesegyházban deklarálta először az egységes Németország szükségességét. A költségvetési unióban persze senki számára nem kötelező a részvétel, így a lengyelek, magyarok és a többiek – a brit példát követve – akár a gonosz Brüsszeltől való elszakadást is választhatják. A Brexit-et követő pénzügyi pánik azonban talán a „szabadságharcosokat” is némi óvatosságra inti, amikor a brit nép akaratának tiszteletben tartásáról szónokolnak. A német kancellár egyébként a június 28-ai brüsszeli csúcsra készülve azt mondta a Bundestag képviselői előtt, hogy Nagy-Britannia a kilépési tárgyalások során nem „mazsolázhatja ki” az egységes piac számára kedvező elemeit. Vagyis nem lehetséges, hogy az EU-n kívül is élvezni fogja az előnyöket a kötelezettségek (például a munkaerő szabad áramlása) elfogadása nélkül.
Jó lenne elhinni, hogy Angela Merkel – az Unió jövője érdekében – végre határozott is tud lenni.