Magyarország—Uruguay 4:2 (2:2, 1:0)
Velük dobogott az ország szíve
Szerda késő délután, a város szívében, a Rákóczi-úton. Máskor ilyenkor ezrek és ezrek hömpölyögnek a járdán. Ma szinte kihalt az utca. Budapest lélegzetfojtva szurkol tizenegy magyar fiatalember hősi küzdelmének.
Ezen az estén mérkőzéshangulat uralkodik a fővárosi színházakban is. Az Ifjúsági Színház nézőterén néma csend. Pedig Lausanne-ban Kocsis most fejeli be a harmadik gólt. Rejtett vezetékeken szikrázik a hír és egy ifjúmunkás elkiáltja magát: 3:2! Óriási ováció, viharos taps.
A Madách Színházban a színészek alig tudják visszafojtani izgalmukat. Hiába, most csak azt a súgót figyelik, aki a színfalak mögül bemondja az eredményt.
A mérkőzés utolsó percei... A Fővárosi Operettszínházban zavartalanul folyik az előadás. Ám egyszerre Latabár Kálmán előadás közben felkiált:
— Győztünk! 4:2!
Nemzeti Színház. Az emlékezetes vastapsok otthonában is ritkán hallatszott olyan tombolás, mint amilyen a 4:2-t fogadta.
A józsefkörúti Totózó előtt emberáradat. Tört mondatok, félbemaradt szavak. Nagy Lajos, a Lenin Intézet hallgatója, Tóth Joachim, a Lakóépülettervező Vállalat mérnöke, ifjabb Neuwirt Frigyes, a Fémáru- és Szerszámgépgyár vasesztergályosa, Orsovai Imre, az MTH 13. számú tanintézetének oktatója és a többiek most látják egymást először életükben, de úgy szorongatják egymás kezét, mint évtizedes barátok. Amikor megtudják, hogy a Népszava szerkesztősége ma este még beszél a magyar játékosokkal telefonon, egy pillanatra elnémul a mindent túlszárnyaló lelkendezés. Aztán Tóth Joachim nagyon csendesen megszólal:
— Üzenjük a fiúknak..: köszönjük!
A többiek csendben rábólintanak. Igen, ma valamennyien ezt üzenjük Solothurnba: köszönjük.
Népszava 1954. július 1.