Hát megszólalt Szijjártó Péter is: Brüsszelt meg kell állítani, véget kell vetni az erőszakos, az európaiak akaratával ellentétes bevándorlási politikának, amely már az Unió egységét is veszélyezteti – mondta. Az, hogy ezt a külügyminiszter Lázár János kancelláriaminiszter és Kovács Zoltán kormányszóvivő után tette, igazsággá formálta gyanúnkat: tévedett laptársunk, amikor azt írta, Lázár és Kovács Orbán Viktor „felhatalmazásával” vállalta nyíltan a „magánvéleményét”, elhagyná az Uniót, ha szavazni kellene róla. Nem a kormányfő „felhatalmazásával”, hanem kifejezett utasítására mondták, amit mondtak. Aminek Lázár jelét is adta jegyzetfüzetének lobogtatásával: múlt csütörtöki sajtószeánszára közvetlenül a kormányfő direktíváival érkezett.
Nem egyszerű „coming out” szemtanúi vagyunk tehát, ami amúgy is ellentmondana a kormányfő brüsszeli kijelentésének, „Magyarországon biztosan nem lesz népszavazás az EU-tagságról”, hanem a magyar tagság tudatos lebegtetését látjuk. Igaza van Szijjártónak, a brit népszavazás „sokkolta a kontinenst". De nem azért – mint mondja -, hogy "az európai intézmények felébredjenek, és végre világosan lássák, hogy az a politika, amit eddig folytattak - leginkább a bevándorlással kapcsolatban - nem tartható fenn". Ő attól fél, amivel az Uniót egyedül meg lehetne menteni: ha ezt a sokkhatást az EU arra használná ki, hogy erős átszervezéssel még inkább elmélyítse a nemzetállamok feletti politikai-gazdasági-pénzügyi integrációt, amellyel Európát önálló entitásként megerősítené a világban.
Ennek tagadását próbálja a magyar kormány „Brüsszel hibás menekültpolitikájával” leplezni. Amikor Szijjártó az Unió egységét a menekültpolitikától félti, valójában a magyar tagság feltételéről beszél. Ultimátumról, mégpedig a visegrádiak ultimátumáról. Azt mondja: ha a Brexit sokkja után az Unió nem a nemzetállami önállóság alapján újul meg, a kelet-közép-európai tömb sem marad az Unióban.
Bármi történjék is a következő nyolcvan évben, a Brexit az évszázad önátverése volt. Nem jött be David Cameron terve, az épphogy átcsúszó EU-tagság, ami megnövelte volna a Brüsszellel szembeni zsarolási potenciálját. Másfelől viszont a nemet mondó britek megerősítették a kelet-közép-európai populista jobboldali kormányok nemzetállami felfogását, amelyet az egész európai közösségre rá akarnak kényszeríteni. Mert hiába mondja feltűnő makacssággal Orbán Viktor, hogy nincs eleve Brüsszel ellen, s bármennyire is népbarát, nem lesz magyar uniós népszavazás, ha egyszer csak olyan Unióban képzeli el Magyarország jövőjét, amely az ő politikai elképzeléseit tükrözi. Ebben pedig a menekültpolitika-ellenesség csak szlogen, amely mozgósít a magyar kormánynak erős felhatalmazást adó kvótaellenes népszavazásra. Amely – itt a trükk: elkerülve a britek nemzeti harakirijét – nem közvetlenül lesz érvényes az uniós tagságra. Viszont közvetve hivatkozási alapul szolgálhat a kilépésre, ha Brüsszel nem a magyar felfogás szerint fordít a politikáján. Ami valójában döntő, az a további uniós integráció megfúrásának sikere. Mutatja ezt, hogy a magyar politika szerint az EU-t illegitim nyugati elitek, és nemzetek feletti intézmények vezetik, akikre/amelyekre nem szabad ráhagyni az irányítást. A többi tag – főként az alapító hatok, amelyek továbbra is hajlamosak az integráció elmélyítésére - meg magára vessen, ha figyelmen kívül hagyja a kelet-közép-európai aggályokat.
Van azonban az egésznek egy globális olvasata is. A The Wall Street Journalban az amerikai biztonságpolitikai szakértő, Robert D. Kaplan azt írja: olyan geopolitikai káosz fenyeget, amely sok tekintetben emlékeztet az 1930-as évekre. Ha az Egyesült Államok nem lép közbe a diplomácia és a katonai erő belengetésének okos párosításával, akkor oda lehet a hidegháborúban aratott győzelem. Az USA megvédheti a szövetséges demokráciákat, hogy ezzel fenntartsa az eurázsiai hatalmi egyensúlyt. Meg kell védeni a földrész középső és keleti részét az orosz felforgatástól és nyílt agressziótól.
Ha Kaplan már csak a NATO-tól vár stabilizálást, akkor vele kell látnunk, hogy a Brexittel és a V4-ek fellépésével politikailag meggyengült Európa, s amíg meg nem leli a kiutat, addig a NATO stabilizáló szerepe valóban megnövekszik. De, milyen politikai stabilitást várhatunk egy olyan Európától, amely kizárólag a transzatlanti katonai erőn nyugszik?
Vlagyimir Putyint meglehetősen idegesíti, hogy a NATO azt teszi, amit Kaplan is elvár: a politikai vákuumot érezve terjeszkedik. A Baltikumban, Lengyelországban, Romániában, Finnországban, a Balti- és a Fekete-tengeren. Oroszország pedig válaszlépéseket emleget, és kivár. Mert Putyin azt is mondja: nemcsak nem ellenzi, hogy egységes gazdasági és humanitárius térséget alakítson ki az Unióval az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig, de azt a legreményteljesebbnek tartja az eurázsiai kontinens hosszú távú, fenntartható fejlődése szempontjából. Ez az ajánlat - megtámasztva az orosz-kínai gazdasági együttműködéssel - azonban valójában nem a mai Európának szól. Hanem az Unió utódjának. Vagy inkább utódjainak. Ha kettészakadna Európa, akkor lehetőségként a föderális mag-országok szövetségének és az uniós pénz pótlásának ígéretével, biztos jövőként a visegrádi tömbnek. Akkor pedig Európa és Ázsia politikai határa az oroszországi Urálból ismét az Odera-Neisse mellé húzódna vissza.
A kenyér morzsáiból próbáltuk meglátni magát a kenyeret. Meglehet sikertelenül, de amit látunk, nagyon nem tetszik.
