Az angol fiatalok felháborodott üzenetekkel töltötték meg az egyik közösségi portált, mert szerintük a nyugdíjasok döntöttek az ő sorsukról, olyan emberek, akik birodalmi nosztalgiákat dajkálnak magukban. A vád annyiban megáll, hogy a 24 éves, vagy annál fiatalabb brit állampolgárok általában a Brexit ellen szavaztak, viszont korosztályuknak csupán 36 százaléka ment el voksolni – a nyugdíjasoknak pedig 83 százaléka. Hogy aztán ők bölcs tapasztalatból, vagy a régmúltbeli szuperhatalmi emlékektől fűtve döntöttek úgy, ahogy döntöttek? Egyelőre csak az világos, hogy a fiatal korosztály felháborodott, mert felelőtlennek tartják öregebb honfitársaikat.
Lehet, hogy nevetséges és káros az angolok birodalmi nosztalgiája, de egy szempontból érthetőbb, mint a miénk, nekik ugyanis volt egy világbirodalmuk.
A Duna-parton, a Parlament előtt horgonyoz egy kisméretű hadihajó, a valamikori magyar flottilla egy darabja, mint (sosem volt) hatalmas folyami erőnk jelképe. Más okból aligha állomásozhatna itt, mert sem szépen emelkedő orra, sem elegáns tatja, és semmiféle nemes vonalvezetése nincs, olyan, mint egy véreb. Európa-szerte híres volt a magyar főváros a bűbájos révátkelő kis hajócskáiról, az úgynevezett propellerekről. Vagy gondoljunk a nemrég barbárul elpusztított Szőke Tisza nevű utasszállítóra! Műemlékértékű vízi jármű volt, szétverték. Eszünkbe juthat egy valamikor szépséges, lapátkerekes gőzhajó, a Petőfi, amelyiknek lepusztult törzse talán lebeg még valahol a Dunán. Vagy a legrégibb magyar gőzös, az 1868-ban épült Zoltán, amelyik egy darabig a százhalombattai üzemvíz-csatornában vegetált, mint klubhelyiség, most, azt hiszem, a neszmélyi parthoz láncolva küzd a végső elmerülés ellen. Ha egy ilyen varázslatos hajót felújítanának, és azt kötnék ki az Országház elé, dísze lehetne a városnak, de mi egy zseb-hadihajóval büszkélkedünk. Hogy Szentpéterváron a Néva vizén is egy hadihajó ringatózik, az aligha lehet érv, egyrészt mert az Aurórának a hagyomány szerint jutott szerep a történelemben (bár a később Sztálin által kivégeztetett trockista parancsnok, Antonov-Ovszejenko, az októberi forradalom valódi irányítója ezt végig mesének tartotta), másrészt pedig mert ez egy impozáns tengeri cirkáló, nem kis folyami monitor, mint a miénk, amelyik így nem több, mint ábrándjaink emlékműve.
Őszintén szólva a Parlament hatalmas épülete is túlzás egy ilyen kicsi országhoz, bár mentségére szolgál, hogy amikor épült, még egy nagyobb állam országgyűlésének adott otthont. Az Országház a neogótikus, lépten-nyomon lovagtermeket idéző stílusával egy olyan korban, amelynek meghatározó irányzata a bécsi szecesszió és a párizsi art nouveau volt, komikus és múltba nézően hetvenkedő, viszont nagyon szép. Igazán fenségesen uralja a Dunát, s bár inkább tűnik egy fejedelem palotájának, mint a köztársaság otthonának, mégis impozáns és tiszteletet parancsoló. Persze: giccs, de vannak jól sikerült giccsek is, ilyen például Neuschwanstein Bajorországban. Országházunk nem realista felelősségérzetről, hanem öntúlértékelési zavarról árulkodik, de legalább gyönyörű.
És itt van nemzeti címerünk, melyről annyi vita zajlott húsz éve. Most, az indulatok lecsillapodása után, talán vethetnénk rá egy kijózanodott pillantást. A brit címeren is vannak feudális jelképek, oroszlánok és koronák (továbbá az az ófrancia nyelvű, pikáns történetet idéző jelmondat, hogy „rossz, aki rosszra gondol”), de Nagy-Britannia államformája mégiscsak királyság, a korona tehát jogos jelképe. Náluk. És bármennyire a múlté már a gyarmatbirodalom, Nagy-Britannia azért ezer éve - a mai napig - független nagyhatalom. A mi köztársaságunk egy olyan koronával dicsekedik, amelyik utoljára éppen ötszáz éve ült nemzeti uralkodó fején. Azóta a korona nem szól másról, csak önrendelkezési kudarcainkról. Egyetlen dolgot mond el nagy koronás címerünk a világnak: ezek a magyarok sokkal többnek képzelik magukat, mint amennyik és akik. (Pedig a Kossuth-címer, mint '48 és '56 jelképe, joggal beszélne a magyarság néhány valóban világtörténelmi teljesítményéről.)
És csak egy szó erejéig: a turul. Most ne azt nézzük, hogy milyen eszméket hirdettek a turulosok a két világháború között, tehát hogy igazából mit is szimbolizál ez a jelkép, hanem hogy a turulszobrok óriásiak, viszont a turul maga (a sztyeppei kerecsensólyom) egy nagyon kicsi madár. Egy türk nyelvű lovas nomád törzs totemállatának választotta valamikor, ami lehet, hogy karrier egy tízdekás állatnak, de nem saskeselyű.
Lehetne kedvesen mosolyogni és önironikus szeretettel megsimogatni saját buksi fejünket, hogy lám csak, ilyen egy nagyot álmodó nemzet vagyunk mi; hiába, a turáni vér! – de mintha ez az önbecsapó nagyot álmodás nem korlátozódna jelképeinkre. Az angol fiatalok legalább dühösek nemzetük döntése miatt (bár, ha háborgás helyett az országos átlagnak megfelelő arányban jelentek volna meg a népszavazáson, valószínűleg más eredmény született volna). Hogy nálunk mekkora a valódi támogatottsága a nemzeti önbecsapásnak: ki tudja? Amit lehet tudni, az maximum annyi, hogy nem gondoljuk úgy, ebből komoly baj származhatna.
Pont ezt gondolták az otthon maradó brit fiatalok is a népszavazásról.
