- Focisiker

Ambivalens érzéseim vannak a magyar labdarúgó válogatott szereplésével kapcsolatban. Egyfelől természetesen örülök a várakozáson felüli teljesítménynek és megemelem a kalapomat mindenki előtt, akinek ebben része van. Másrészt viszont úgy gondolom, hogy a jó szereplés kifejezetten rosszat tett az országnak. A siker sokak szemében visszamenőleg igazolta a sportra, ezen belül különösen a labdarúgásra elherdált milliárdokat, a feleslegesen megépült, és épülőben levő stadionokat. A nagy nemzeti egymásra borulásban szinte szentségtörésnek számít felemlegetni az egészségügy vagy az oktatás állapotát, a növekvő szegénységet, a fokozódó elvándorlást, minimum a nép ellensége az, aki az évtizedek óta várt siker kiélvezése helyett az említett piszlicsáré problémákkal okvetetlenkedik. Hiszen megmutattuk a világnak, hogy a magyar dicsőségnek nincsen elmúlása. Kell ennél több? Nem szeretnék most az osztrákok bőrében lenni, Bordeaux-ban sikerült elégtételt vennünk több évszázad elnyomásáért, felkeléseink leveréséért, és talán azért is, mert a második világháború után ők a naposabb oldalon kötöttek ki. Arról nem is beszélve, hogy a nem várt siker mennyire jót tett Orbán Viktor népszerűségének. Ha a belgákat is sikerült volna legyőznünk, nem kétséges, hogy Orbánt a Duna jegén kiáltották volna ki örökös miniszterelnöknek. Az egész világ rólunk beszél, a mi játékunkat méltatja. És magunk között szólva, inkább ezzel kerüljünk az újságok címlapjára, mint mondjuk az országot elborító korrupció felemlegetésével. Az ünnepeket mindig felváltják a szürke hétköznapok, előbb-utóbb mi is visszatérünk a megszokott kerékvágásba, és Ausztriában is valahogy kiheverik a válogatott okozta csalódást. És megmondom őszintén: szívesebben élnék falábú labdarúgók országában osztrák színvonalon, mint a pillanatnyi dicsőségben sütkérezve a hazai miliőben.