Kormányzati ciklus félidejében egyre sürgetőbb a nyugtalanító kérdés, vajon megjelennek-e a közéletünkben azok a hiteles személyek, akik a megújulás ígéretét hordozzák. S ebben a vonatkozásban nem is annyira az egymástól megkülönböztethető pártpolitikai doktrínák, mint inkább a politikus személye kerül az előtérbe. Mert nem egészen alaptalan az a feltételezés, hogy a pártpolitikai alternatívákon túl - ha nem is attól teljesen függetlenül - a személyiség egyre inkább döntő jelentőségűvé növekszik a közvélekedésben. Hiszen tagadhatatlanul sajátos személyi kontaktusba lépünk azokkal, akikre szavazatunkkal a magunk és hazánk sorsát bízni akarjuk.
Ha a régi, jól ismert politikusainkra gondolunk, marad kétség bennünk. Nem azért mintha a hazai politikai elit csupa tehetségtelen, ország-vezetésre alkalmatlan személyekből állna. Sőt, még akik korábban hibáztak és tévedéseik közismertek, azoknak az esetében sem biztos, hogy nem tanultak saját hibájukból és ne tudnának megújulni, akár a maguk hiányosságaik belátásából, akár az annál objektívebb kényszerítő szükség okán. A sikertelenségből, a kudarcból még a legostobább is tanulhat.
A magyar politikai élet gyökeres megváltoztatására törekvőknek érdeme éppen az erőfeszítésükben rejlik, szemben azokkal, akik a beletörődés passzív hívei, nem beszélve azokról, akik a változatlanság aktív haszonélvezői. De a politikai élet fordulatában reménykedő közvélemény mintha mégsem a már kiismert, a napi sajtóban folytonosan szereplő politikusaitól várná a megoldáshoz vezető kibontakozást.
A civil mozgalmak vezetőire is fel kell figyelnünk. Az újonnan feltűnt szereplők esetében is – minden elismerés ellenére – ugyancsak indokolt a hiányérzet. Egy-egy szakterület vonatkozásában pótolhatatlan értékű jelzést juttatnak el a társadalom arra fogékony rétegeihez, de az összefüggések szövevényes féltárásában már nem annyira magabiztosak, ami által a birtokolt részismeret kénytelen a fentiekben említett pártpolitikusok egyetértésére, kommunikációs tapasztalataira támaszkodni, hogy kellő súlyt kapjon azok előtt is, akik az adott probléma tekintetében legfeljebb csak közvetve érdekeltek.
Voltaképpen az sem egészen biztos, hogy a civil mozgalmak szervezői személy szerint akarnak-e egyáltalán és tartósan belekapcsolódni politikai életünk nehéz küzdelmeibe, avagy inkább a saját szakmájukon belül maradva kívánnak-e a továbbiakban tevékenykedni? Hiszen őket csak a saját szakmájukat megalázó helyzete késztette a közéleti szerepvállalásra.
Politikai életünk régi és új szereplőit számba véve valójában a már nem, és a még nem határán találjuk magunkat: a gyökeres megújulás igényét tekintve a régiek már nem, az újonnan jelentkezők pedig a még nem eléggé meggyőzőek kategóriájába tartoznak.
Itt eszünkbe juthat egy bibliai történet. És miért is ne juthatna eszünkbe, világnézeti hovatartozástól függetlenül, hiszen életbölcseletet a nem-hívő is találhat a könyvek könyvében. Annál is inkább, mert ehhez a János evangéliumban olvasható történethez, amely a Bethesda-fürdőben játszódik, a közelmúlt régészeti feltárásai is kapcsolódnak: az evangéliumban Juh-kapu néven említett helyszín közelében feltárták az ötoszlopos fürdő nyomait.
De miről is szól ez a mai közéletünkre is tanulságul szolgáló történet?
Itt egy gyógyvíz volt, amely csak akkor hatott, amikor – ahogy a János evangéliumban olvasható – az Úr angyala felkavarta a vizet és „aki a felkavarás után először lépett a vízbe, az meggyógyult”. De volt egy bénultságban szenvedő beteg, aki már harmincnyolc esztendeje várakozott, mert nem volt embere, aki bevinné a tóba, amikor felkavarodik a víz. „Nincs emberem” - mondja lemondóan a béna, hogy a néhány száz lépésre lévő gyógyuláshoz segítse.
Nincs emberem – mondhatja ma is a politika gyökeres megváltoztatásában reménykedő ember. Nincs, aki a magyar társadalom meggyógyulásához, megújulásához vezető utat mutatná. Aki kisegíthetné a bénultság tehetetlenségében vergődő közéletet. Mert minden kritikai megnyilvánulás mögött ott van ez a tehetetlenség, cselekvésképtelenség, amelyben régi és új közéleti szerepelők – különböző és egymással össze nem hasonlítható mértékű felelősségben, de egyaránt – osztoznak. És az a furcsa helyzet áll elő, hogy világnézeti hovatartozástól függetlenül, immár mindenki a csodára vár. Hazai közéletünk gyökeres megváltoztatásának, megújulásának csodájára. Mert mi egyébnek tulajdoníthatjuk azokat az önhitt nyilatkozatokat, amelyek szinte befejezett tényként próbálják elhitetni a választópolgárral, hogy a megújulás a következő választásokkal bizton elkezdődik, holott ennek jeleit nem igen tapasztalhatja a realitásokra fogékony ember.
Pedig közéletünk gyógyulása ezúttal is csak néhány lépésnyire van. De ez napjainkban még beláthatatlan messzeségnek tűnik. Mert nincs ember, nincs karizmatikus személy, aki segítségünkre sietne.
És ez így lesz mindaddig, amíg mi mindannyian a partról bénultan nézzük, hogy a bőség vízében – amit már nem az angyal, de az önzés és az önhittség démona kavart föl – miként fürdenek önfeledten a rajtunk élősködők.
