Keith Jarrett a zene megtestesítője

Publikálás dátuma
2016.07.06 07:45
Keith Jarrett az egész hangversenyen improvizált, azt érezhettük, hogy ott születik előttünk a zene FOTÓ: RICHARD TERMINI
A világhírű amerikai Keith Jarrett időnként elfelejtkezik arról, hogy hol van. Nincs tudomása közönségről, hangversenyteremről, csak ő létezik meg a zongora, ami a szerelme. Csaknem szemérmetlenül, a nyílt színen egybeolvadnak. Ennek a zseniális művésznek a zongorája olyan, mintha a szeretője lenne. A Művészetek Palotájában zsúfolt ház előtt aratott tomboló sikert.

Mintha utálna bennünket, amikor bejön a Művészetek Palotája pódiumára, Keith Jarrett, akit a dzsessz történetének legnagyobb rögtönzőjeként tartanak számon. Fekete, szemeit eltakaró szemüveg van rajta, de felénk is alig fordul, odalépked a zongorához, és már csak arra figyel. Elsötétítették a nézőteret is, sőt, a pódium jelenetős részét szintén, csak a zongorát és a tiszta feketébe öltözött művészt világítja meg nem túl erős fény. Olyan, mintha szeánszon lennénk, és lényegében azon is vagyunk, ez nem hagyományos koncert a megszokott külsőségekkel, itt minden azért van, hogy csak a zenére összpontosítsunk.

Még mielőtt Jarrett bejön, kiáll Petrányi Judit, a Müpa háziasszonya, és elmondja, hogy hangfelvétel készül, ezért legyünk szívesek nem köhögni. Ez kelt némi derültséget. Aztán arról is beszél, ezt egyébként a hangversenyterembe vezető ajtóknál külön ki is írták, a művész nyomatékos kérése, hogy nem csak a játéka alatt, de előtte, utána, a meghajlásakor se fotózzák. Faksznis, bogaras öregúr, gondolja az ember, és lehet, hogy az is.

De amikor játszani kezd, hamar érzékelhetővé válik, hogy ez milyen hihetetlen idegmunka és koncentráció, hiszen ezúttal, mint gyakran, csak rögtönöz, így mindent magából kell felszínre hoznia, rezdül valamennyi idegszála, mozog valamennyi agysejtje, az egész ember egy jókora megfeszülés, de közben oldódás is, mire mindabból amit csinál, éteri zene válik.

Szakcsi Lakatos Béláról már leírtam, hogy jóformán szeretkezik a zongorával, ez Jarrettre hatványozottan igaz, bűvöli, előjátékot folytat vele, ráhangolódik, majd csaknem eggyé olvad. Ehhez akár hétrét görnyedve feláll, és úgy játszik, vagy a fejét csaknem ráhajtja a billentyűkre, képletesen hozzájuk simul, és ilyenkor biztosan nincs más, csak ő és a zongora. Valószínűleg időről időre elfelejtkezik arról, hol van, nincs tudomása közönségről, hangversenyteremről, csak ő létezik meg a szerelme, és szemérmetlenül, nyílt színen, egyesülnek. Hol tomboló őrjöngéssel, máskor harmonikusan egymást simogatva, dédelgetve, becézgetve, megint máskor perlekedve, összeveszve, ádázul vitatkozva, aztán a fellegekben járva, hogy ismét lezuhanjanak a mélybe, ott dekkolva a pokol fenekén, azt sem remélve, hogy onnan egyáltalán van visszaút.

De végül csak van, küzdenek keményen, szenvednek, fáj minden csontjuk és az egész nagy lelkük, végletekig depressziósak, reménytelenül letargikusak, de aztán csak jönnek fel és fel, verekedik ki magukat a feneketlen mélységű gödörből, és magukkal együtt hoznak minket is fel és egyre feljebb. És esetleg míg az előbb öngyilkos hangulatban voltunk, most a fellegekben járunk, már képzeletben kint vagyunk a Müpán kívül, körberepüljük és körbeöleljük a világot.

Hát ebbe tényleg nem lehet beleköhögni! Sok nagy koncerten voltam, de ilyen odaadó publikumot alig láttam. A feszült, akár hosszú, pisszenés, nyikorgás nélküli őrületes csendek is a zene részei, ezek a viszonyítási pontok, és ezekből most valószínűtlen mennyiségű volt. Ez az, amikor azt mondják, hogy tapintani lehet a csendet. És ezek tartalmas csendek. Olyanok, amikor nagyon belemélyedünk abba, amit hallunk, vagy éppen elmerülünk magunkban.

De jó a termet is nézni, érezni az áhítatot, azt, hogy éppen most sikerül, ami ritkán, a publikum, Nádas Péter szép szavával, „összelélegzik.” Mi annyian mások, most legalább kis, rövid időre egyek is vagyunk, attól, hogy Jarrettet hallgatjuk, és bizony nézzük, mert bármennyire is sötét szemüveg mögé rejti az arcát, annyira vékony, olyan sebezhetően túlérzékenynek tűnik, olyan mértékig beleolvad a saját maga által létrehozott zenébe, mondhatni annak megtestesülése, hogy azt látni kell. Nyilván ezért annyira túlérzékeny.

Vagy harminc éve idegösszeomlást is kapott. Komoly depresszióból sikerült kilábalnia. Elővette fuvoláját, és azzal vonult stúdióba, ebből lett a Spirit című lemez, úgy érezte, hogy ettől teljesen kicserélődött. Több formációhoz kötődött, játszott például Charles Lloyd kvartettjében, csatlakozott Miles Davis zenekarához, Jan Garbarek kvartettjével is szerepelt. A The Köln című lemeze a dzsessz történet legnagyobb sikerű albuma, milliós példányszámban kelt el.

Azért is lehet ilyen óriási a közönségvonzása, mert behappol minden zenei stílust, klasszikust, kortársat, komolyzenét és könnyedet egyaránt, és ezeket magához édesgetve, meglehetősen egyénit kavar ki belőlük. Mivel az egész hangversenyen improvizált, azt érezhettük, hogy ott születik előttünk a zene. Nyilván vannak sztenderdjei, de szinte beleszagol a levegőbe, elkap egy-egy hangulatot, csettint vagy hunyorog hozzá, vagy csak már-már összeroskadva magába réved, és máris szólni kezdenek a megfelelő hangok, így aztán egy-egy hangverseny igencsak egyedi.

Az első rész viszonylagos zárkózottsága után megnyílik. Amit nem csupán az mutat, hogy már ki-kibeszél a közönségnek, akár fanyarul viccelődik és csipetnyit anekdotázik is, hanem boldogabban ívelnek a dallamok, olykor már vannak egészen napsugaras, vidáman játszadozó részek, de ez nála soha nincs felhők nélkül, hidegből melegbe, föntről mélybe ránt, bámulatos érzelmi amplitúdót jár be.

Igazi nagyság, sőt, ha nem lenne pejoratív mellékíze, azt is mondhatnám, hogy hatalmasság. Istenáldotta, karbantartott tehetség, gondosan megőrzött talentum. Nyár közepén zsúfolásig telt miatta a Müpa Bartók Béla Hangversenyterme. Pusztán a nevére, hiszen mivel improvizált, programot sem hirdetett. A robusztus erejű és varázslatos finomságú, halhatatlan zongoraművész, Szvjatoszlav Richter volt ilyen, elég volt akár koncertje előtt néhány nappal meghirdetni, hogy az előre közölt műsoron kívül fellép a Zeneakadémián vagy a Vigadóban és hosszú sor állt már hajnalban a pénztárnál, fél nap alatt elkeltek a jegyek. De ő mégiscsak megírt alkotásokat játszott. Jarrett viszont a műveket is ott teremteni előttünk. Amik frissek, elevenek, de többségük egyáltalán nem tűnik hevenyészettnek. Boszorkányság. Vagy „csak” zsenialitás, amiből a mi nagy szerencsénkre, Jarrettnek jutott bőven.

Megosztó tekintet – Groteszk totemek és sokszemű állatok Verebics Ágnes tárlatán

Publikálás dátuma
2019.04.24 12:20

Fotó: A szerző felvétele
A művész már egy tavalyi kiállításán is utalt arra, hogy az élet minden területét behálózó virtuális tér miként formálja át a látásmódunkat.
Sokszemű emberek és állatok figyelnek a falakról Verebics Ágnes legújabb Hybrid/Totem című kiállításán. A Horánszky utca 5. szám alatt található A.P.A. Galériába betérve a látogató úgy érezheti, a fura lények állandóan kukkolják, lesik minden mozdulatát. Persze visszanézni sem egyszerű rájuk: pláne, hogy nem kettő, hanem öt, hat vagy annál több szemük van. A hatás persze szándékolt, Verebics Ágnes reflektálni kíván jelen világunk figyelemzavarára, arra az állapotra, amelyet akkor érzünk, amikor megnyitjuk az internetet, és képtelenek vagyunk egy dologra koncentrálni. – A netről ránk zúduló fotó- és videólavinát képtelenség feldolgozni – mondja a művész, aki már egy tavalyi kiállításán is utalt arra, hogy az élet minden területét behálózó virtuális tér miként formálja át a látásmódunkat. Verebics Ágnes indulásakor inkább realista képeket festett, de már az egyetem óta vonzódott a szürreálisba hajló ábrázoláshoz. David Lynch korai, fekete-fehér filmjei, Francis Bacon kitekert, torz testű férfialakjai és a Jenny Saville felnagyított, szétfolyó nőarcai is nagy hatással voltak rá. Jelenlegi kiállításának ötlete egy többszemű szarvas képének megfestésével kezdődött, melyet idővel a művésznő egyre inkább megkedvelt. – A szarvas után sorra érkezett a többi jószág, lett később vaddisznóm, párducom és baglyom – mondja a művész, aki egyre élvezte, hogy a műtermébe betérő vendégeket összezavarhatja a sokszemű lényekkel. A szem és az arc mint téma már egy évtizede foglalkoztatja az alkotót. Verebics Ágnes számos képet gyűjt, fotóz vagy fest emberi és állati szemekről, vagy éppen sajátjáról. Épp ezért a jelen kiállítás sem előzmény nélküli: már 2011-ben volt egy Szemfényvesztés című képsorozata, amelyen ugyancsak a látás kapott hangsúlyt, igaz, akkor nem megsokszorozta, hanem kitakarta saját tekintetét. Hat nagyméretű portrét állított ki magáról, ezeken különböző megoldásokkal, hol kendővel, hol maszkkal, hol úszószemüveggel vagy kamerával takarta ki a szemét mintegy elrejtve saját identitását. A 2015-ben bemutatott Hairy Gang (Hajas csapat) kiállításon pedig meztelen nőalakokat fotózott le, akiknek elburjánzó frizurájuk szőrként fedte be arcukat és testük túlnyomó részét. A mostani tárlaton azonban nemcsak sokszemű lények, de más, több állat testrészéből összekapcsolt totemek is helyet kapnak, úgymint kardhalra applikált piranha, vagy a „magyar unikornis”, egy lókoponya, melyre az alkotó egy szürkemarha szarvat ragasztott. – A koponyát még pár éve Szabó Ági festőtársammal vittük el egy nyolcadik kerületi lomtalanításról – meséli. A kiállításon szereplő lények részeit azonban még számos helyről szerezte be: egy kamerára szerkesztett cápafogsort egy adományboltból, míg az említett kardhalat egy gyűjtőjének a nagyapja vadászta Mombasszában. – Mostanában vaddisznót is ígérget valaki – mondja Verebics Ágnes –, de még kitömött jegesmedvéről is volt szó.

Infó:

Hybrid/Totem A.P.A. Galéria Nyitva: május 10-ig

Frissítve: 2019.04.24 12:20

A nagy Fővárosi Rapcirkusz

Publikálás dátuma
2019.04.24 11:15

Fotó: BUDAPEST PARK
A Budapest Park idei szezonnyitó rendezvénye sajátos összefoglalását adja az amerikai gyökerű műfaj több mint negyedszázados magyarországi történetének.
A rap az 1970-es évek legvégén jelent meg New York-ban – elsősorban az afro-amerikai közösség körében, illetve lemezlovasok produkcióiban. Állandóan ismétlődő, monoton ritmus adja az alapot, amelyre gyors, jól rímelő, előre megírt vagy improvizált dalszöveget kántál a rapper. Emellett igen gyakori a városi szleng használata. Dósa Richárd, a rap egyik hazai úttörője, az Animal Cannibals vezetője szerint az elmúlt évtizedek alatt „a műfaj sokat változott, de a legfontosabb stílusjegyek megmaradtak. Továbbra is az MC-k a főszereplők, akik kiállnak és mondják a magukét. A rap minden más zenei műfajjal keverhető, így teljesen meghódította a könnyűzenét. Mindemellett folyamatosan fejlődik, szinte felsorolhatatlanul sok stílusirányzat született az elmúlt negyven év alatt: alternatív hip hop, boom bap, crunk, freestyle rap, g-funk, gangsta rap, hard core, horror core, new jack swing, ragga, rock rap, mumble rap, new core, trap, underground.” Busa István, az Irie Maffia énekese és rappere szerint „a mostani trend a trap irányába vitte a rapzenét, ami a nyolcvanas évek hangzását hozza vissza; leginkább egy ikonikus hangszer, a Roland 808-as dobgép karakteres hangjának köszönhetően.” A rap legközelebbi szövetségese, szinte ikertestvére a hiphop, amelynek a jellegzetes zene mellett saját tánckultúrája (break) és festői stílusa (graffiti) is kialakult, sőt egyes sportágak (kosárlabda, streetball) is szorosan kapcsolódnak hozzá. Busa István személy szerint azonosulni tud mindezzel, de elismeri: az Irie Maffia tagjai közül sokan nem ebből a szubkultúrából érkeztek. A zene – mint hatalmas olvasztótégely – azonban mindig közös nevezőre hozza őket. „A négy alappillér számunkra a mai napig nagyon fontos: rap, break, graffiti, dj-ing. De a beatboxot is megemlíteném, ami szintén kihagyhatatlanul a rap műfaj része, és a looper elterjedésével újra kezd népszerű lenni” – teszi hozzá Dósa Richárd.
Felmerülhet a kérdés, hogy az amerikai megasztárok árnyékában érdemes-e magyarul rappelni, s ezzel óhatatlanul szűkíteni a célközönséget. Richárd szerint „ha már ilyen csodaszép nyelvünk van, hiba lenne lekoppintani az amerikai hangzást a szövegekben.” A kilencvenes években még sorra születtek tükörfordítással a rap-dalok, de ez mára eltűnt. „Az igényes hazai rap-előadók igyekeznek minél fifikásabb, minél több szótagból álló rímekkel elkápráztatni a közönséget.” Busa István úgy véli: a rap lényege pont az eredetiség; nem szabad egy másik előadó „flow-jából” táplálkozni – ezért ő is támogatja a magyar nyelven történő rappelést. Merre alakulhat tovább a műfaj, miből jöhet egy újabb divathullám? – kérdezem végül a két előadót. Busa szerint a hiphop néhány évtized alatt életstílussá vált, ezért nem fog eltűnni; a rap pedig jól ötvözhető más zenei irányzatokkal, s ezért marad a palettán. Dósa még optimistább: „tarolnak a MC-k, itthon és világszinten is. Soha nem gondoltam volna, hogy kedvenc zenei rétegműfajom ilyen népszerű lesz.”    Infó: Fővárosi Rapcirkusz Április 25. Budapest Park

Sokszínűség

A Fővárosi Rapcirkusz szervezőinek az volt a célja, hogy a műfaj legkülönbözőbb áramlatait mutassák be a közönségnek. Így léphet egy koncerten színpadra Dopeman és az Animal Cannibals, a Punnany Massif és az Irie Maffia, valamint sok-sok fiatalabb, feltörekvő csapat. A fellépőket (Nart Orchestra néven) big bandes-szimfonikus hangzású zenekar kíséri, Meggyes Ádám vezényletével. 

Frissítve: 2019.04.24 11:15