„Felelőtlenek”, „káoszt idéztek elő”, „menekülnek a felelősségvállalás elől”. Nagyjából így jellemezte a mérsékelt brit sajtó az Európai Unióból való kilépést szorgalmazó két politikust, Boris Johnsont és az euroszkeptikus UKIP éléről hétfőn távozott Nigel Farage-ot. Nem véletlenül. Populista, álságos hazugságokkal gerjesztették a hangulatot az EU ellen, hatalmas szerepük volt abban, hogy a britek 52 százaléka a kilépésre szavazott. Farage hozzáállására jellemző, hogy már csak a népszavazást követően határolódott el a Brexit-pártiak egy kedvenc érvétől, amely szerint az EU-nak befizetett összeg ezentúl a londoni egészségbiztosításhoz áramolhat.
Johnson és Farage az 1945 utáni brit belpolitika talán legnagyobb válságát idézték elő üres ígéreteikkel, s az EU-t bűnbaknak való beállításával. Most azonban, amikor egyre több brit kénytelen szembenézni, mind politikai, mind gazdasági szempontból azzal, hogy milyen károkat okoz Nagy-Britanniának a kilépés, a kialakult helyzet előidézői menekülésre fogták, amivel megmutatják azt: számukra lényegtelen az ország sorsa, kizárólag saját karrierjük miatt érveltek a kilépés mellett.
Szakértők nem tartották nagy meglepetésnek Farage visszalépését. 1993 óta az UKIP tagja, 2006 óta tartják az Európa-ellenesek keményvonalasának. A Brexitet bizonyos tekintetben élete nagy feladatának tartotta. Már két ízben visszalépett a párt elnökségétől, de mindkétszer visszatért az UKIP élére. Állítása szerint azonban a visszatáncolások korának vége, a döntése végleges, mert – ahogyan fogalmazott – vissza akarja kapni „régi életét”.
Nem mindenki volt csalódott az euroszkeptikus pártnál Farage távozása miatt. A lemondott pártelnök legnagyobb riválisa, Douglas Carswell a Twitteren egy smiley-val fejezte ki örömét. Farage nem is sokáig késlekedett a válasszal. Kissé sértődötten jegyezte meg: „Örök, hogy vidám, mert nem sokszor láttam mosolyogni” – fejtette ki. Carswell egyébként az UKIP egyedüli parlamenti képviselője, ő maga nem kívánja megcélozni a pártelnöki tisztséget.
A sors iróniája, hogy Farage 1999 óta az Európai Parlament képviselője. Innen kereste a nem kis pénzt a mindennapi betevőhöz, 17 év óta tehát egy olyan intézmény tartotta el, amellyel szemben hevesen elutasítóan lépett fel. Ez azonban cseppet sem zavarja. A pártelnöki tisztségről lemondott ugyan, s a kilépések győzelmével nagy politikai célját is elérte, ám EP mandátumát ki akarja tölteni.
Hogy mit is csinál majd Brüsszelben, Strasbourgban, vagy éppen Luxembourgban a következő két évben, ez egyelőre teljes rejtély. Annyit mondott, hogy „szorosan nyomon követi majd” a kilépési procedúrát, a Brüsszellel folytatandó tárgyalásokat. „Talán még időnként kommentálni is fogom a történéseket”. Az eltelt évek, illetve az elmúlt szűk két hét azonban megmutatta, hogy mennyit is érnek kommentárjai, s milyen felfordulást tud elérni ezekkel.
Egyvalami azért tény, Farage-ot nem lehet politikai pálfordulásokkal vádolni. Világ életében megrögzött euroszkeptikus volt. Már egykor a konzervatívok tagjaként 1989-ben azért szavazott a Zöld Pártra, mert tetszett euroszkeptikus hozzáállásuk. 1992-ben azért intett búcsút a toryknak, mert így tiltakozott John Major ellen, az akkori konzervatív brit kormányfő ugyanis aláírta a Maastrichti Szerződést.
Mint látható, 1999 óta ül az EP-ben. Háromszor választották újra, 2004-ben, 2009-ben, valamint 2014-ben. Ez idő előtt igyekezett mind több borsot törni az uniós vezetők orra alá. 2005-ben sikerült 75 képviselőt meggyőznie arról, hogy írják alá a José Manuel Barroso akkori bizottsági elnök visszahívásáról szóló javaslatot. A portugál politikusról akkor derült ki, hogy nyaralását a görög milliárdos, Szpirosz Lacisz jachtján töltötte. Kiderült azonban az is, hogy Barroso elődje, Romano Prodi 10,3 millió eurós támogatásban részesítette Lacisz hajózási cégét. A bizalmatlansági indítvány, amint az várható volt, elbukott.
2006 októberében az UKIP kongresszusán Farage úgy foglalt állást, hogy pártja „az ellenzék igaz hangja”, mert „három szociáldemokrata párt létezik Nagy-Britanniában, a Munkáspárt, a konzervatívok, valamint a liberális demokraták”.
Farage 2009-ben lemondott ugyan a pártvezetésről, de 2010 novemberében bejelentették, hogy ismét ő nyerte a pártelnökválasztást. 2014 májusában nagy megütközést keltett egész Európában, hogy az UKIP győzedelmeskedett az EP-választáson. Első ízben fordult elő, hogy a voksoláson nem a Labour vagy a konzervatívok nyertek. Farage-t választották meg az EO euroszkeptikus frakciója, a Szabadság és Közvetlen Demokrácia Európája frakcióvezetőjének. (Társelnök az olasz 5 Csillag Mozgalom tagja, David Borrelli lett.)
2015. május 8-án Farage ismét lemondott az UKIP vezetéséről, miután nem szerzett mandátumot a brit törvényhozásban. „Nem volt hiteles részemről, hogy parlamenti mandátum nélkül vezessem a pártot” – fejtette ki egy róla szó könyvben. Igaz, ekkor még nyitva hagyta a lehetőségét annak, hogy induljon a legközelebbi pártelnökválasztáson. Három nappal később pedig a párt végrehajtó bizottsága egyhangúan nem fogadta el a lemondást. Farage meggondolta magát. „Petíciókat, aláírásokat, párttagoktól származó nyilatkozatokat nyújtottak felém azt közölve, hogy ez negatív következményekkel járna az UKIP jövőjére nézve. Ezután egy sötét szobába ültem, elgondolkodtam azon, mit tegyek, s úgy döntöttem, a párt érdekeit szem előtt tartva maradok” – mondta el a BBC-nek.
Alig több mint egy évvel később, 2016. július 4-én ismét a távozás mellett döntött. Ám óriási a különbség a két lemondás között. Akkor az UKIP sokak szemében hiteles pártnak számított, a Brexittel kapcsolatos népszavazás során azonban kiderült, csak a populizmusra épít a tömörülés. Farage tehát nem visszalépett, sokkal inkább menekülőre fogta.