A cím kissé túllocsogja a dolgot, és közben becsapós is. Az én csontsovány nővérem című svéd film egyik témája ugyan valóban az anorexia nervosa, azaz az a súlyos étkezési zavar, amikor kényszerképzetei miatta az érintett a csontsoványságig, tragikus esetben a halálig éhezteti magát. Ámde akire a csontsovány jelzőnek illenie illene a történetben, azaz Katja, a kis főhősnő nővére, egyáltalán nem csontsovány.
Nagyon csinos, karcsú, szemrevaló nagylány, és bár a film mint olyan a természeténél fogva megkívánja a naturális látványt, nehéz neheztelnünk Sanna Lenken rendezőre csak azért, mert – hál’ Isten – a sztorija kedvéért nem fogyasztotta ijesztővé a szereplőjét. Csak hát így meg kissé hamisan hatnak a (hogy tudományosan pontos kifejezést használjunk) anorexia nervosa nevű betegségre utaló, drámaian felerősített mozzanatok. Sőt, megkockáztatom, azzal, hogy a rendező, aki a forgatókönyvet is írta, és nagyon elképzelhető, hogy éppen személyes indítékból vette történetébe az önéheztetés motívumát, egy kivételes érzelmi-lélektani film lehetőségét vitte látványosan félre.
És fullasztotta az anorexiás kislány szinte érintetlen problémájának kizárólagos erőltetésével majdnem érdektelenségbe az egész családi dramolettet. Ami, ha megmarad a kisebbik lánytestvér érzelmi élményeinél, a szeretet és az irigység, az összetartozás és az árulás kettősségét elszenvedő kis főhős drámájánál, akkor kivételesen érdekes látleletet adhatott volna az „örök második” gyerekkorban átélt megrázó élményeiről.
A sztoriban, és a filmben ugyanis a két lánytestvér közül a kisebbik megy át szinte jelenetről-jelenetre a legkülönbözőbb érzelmi hullámokon. Mindez Moritz Schultheiss operatőr érzékeny kamerájának köszönhetően a kislányarcon követhető végig, szinte szöveg nélkül. A rendező szerencsés kézzel döntött amellett, hogy a kisebbik testvér szemén keresztül figyeljük végig a családi eseményeket. Adott hozzá egy istenáldotta tehetségű, érzékeny és kifejező arcú kis svéd kamaszleányt, Rebecka Josephsont, aki az egész filmet elviszi a hátán. Hogy ne mondjam: az arcán, azaz a pillantásából olvasható érzések bámulatos őszinteségével.
A kis Rebecka, a 11-12 éves forma kis főszereplő zseniális találmánya a filmnek. Nélküle érdektelenségbe fulladna az egész, ő viszont ellenállhatatlanul magára vonzza a nézői figyelmet szinte folyamatosan. Nem a szövegei miatt, a beszédben, érzelmei kifejezésében ugyanúgy suta, mint minden másban. Hanem mert egy kiskamasz minden félelme, rajongása, féltékenysége, reménytelensége és önvádja ott van a pillantásában. Az esetlen Stella szerepében egyszerűen csodálatos.
Sajnos a többiek messze nem hoznak ki annyit a karakterükből, hogy fontossá lépjenek elő. Kissé sápatagok a szülők, s ami ennél nagyobb hiány, felszínesen ábrázolt figurának hat a nővér maga is a rá kirótt nagy drámai jelenetek ellenére. A film gyenge láncában a kis Rebecka az egyetlen erős láncszem.
Az alapfelállás a testvérek közötti féltékenység klasszikus esete. A nagyobbik testvér, a nővé érés küszöbén álló Katja a család szemefénye. Sudár, szép, ráadásul nagy jövő előtt álló műkorcsolya ifibajnok. Körülötte forog a papa meg a mama minden gondolata, ő kapja az álomszép kűrruhát ajándékba, hogy a közeli bajnokságon még inkább kiragyogjon a tehetsége. (Amit a kishúg elcsen és hordószerű hasával küszködve magára erőltet egy megindítón drámai és mókás szituációban.)
A kishúg viszont duci, esetlen, a mozgása egy bumfordi medvebocsé. Féltékenyen figyeli a nővérét, igyekszik maga is olyan lenni, ám hiába próbálja a korcsolyát, hogy a nővére példáját utánozva kecses bajnok legyen, reménytelenül idétlen marad a jégen is. Apró mozzanatok, finom megfigyelések sorozatában látjuk a mohó kíváncsiságot az állandóan a nővérét figyelő pillantásában, hogy hátha ellesheti az elsőség titkát. Mégis, örök második marad a szép Kátja mögött. A történet legerősebb szála ez az állandó figyelem és félelem: minden pillanat újabb sérelemmel fenyegeti Stellát, és újabb vereséget szenved a kislányos vágyakozása.
Ezen a ponton hozza be Sanna Lenken a beteges anorexia motívumát a sztoriba, ettől fogva egyre távolabb kerülünk attól az árnyalt lélektani tanulmánytól, amit Stella a gyerekkori frusztrációkról játékában elárul a nézőnek. A kislány kilesi, hogy nővére nem csak hogy alig eszik, hanem hánytatja is magát. A filmnek nem sok kifejteni valója akad erről az amúgy komoly zavarról, elhangzik egy-két közhely, de inkább csak mint ijesztő, izgalmasnak szánt jelenséget mutatja az író-rendező.
Az tény, hogy nem csak a gyerekek, a felnőttek sem tudnak mit kezdeni ezzel az ijesztő rendellenességgel. A szülők tehetetlenkednek, a történet sután tekereg a hihető és hihetetlen mozzanatok körül. Itt érződik, hogy csak a drámai hatás kedvéért dobták a kavicsot a tóba – a felszín kezd csak kicsit fodrozódni. Ettől függetlenül a kis vöröshajú Rebecka Josephsont a szívünkbe zárjuk.
(Az én csontsovány nővérem ***)
