A strandról a sürgősségire - Mi történik az ajtók mögött?

Itt a nyár. A gondtalan pihenésnek egy perc alatt vége, ha görcsöl a magas láztól a gyerek, ha darázs csípett meg, ha megrándult a boka, a motor nekivágódott a fának. Mindenki azt akarja, hogy ilyenkor az egészségügyi rendszer gördülékeny és felkészült legyen, mert életet kell menteni. És amikor órákat kell várni az első vizsgálatra, akkor jön az értetlenség, a kiabálás, sírás-rívás, szidalmazás a sürgősségi osztály várójában. Mindez sok esetben egy idegen város kórházában, ahol szembesülni kell az ott lévő hiányosságokkal.

Óráról-órára drágább

Az Egészségügyi törvény a következőkben határozza meg a sürgős ellátás szükségességét: „az egészségi állapotban hirtelen bekövetkezett olyan változás, amelynek következtében azonnali ellátás hiányában a beteg közvetlen életveszélybe kerülne, illetve súlyos vagy maradandó egészségkárosodást szenvedne…”

Magyarországon az egészségügyi rendszer egyik legérzékenyebb területe a sürgősségi osztályok működése. Az ellátásra várakozók száma és egészségi állapota, a túlzsúfoltság mindenhol meghaladja az orvosok és ápolók létszámát és kapacitását, mert csak a kórházi hálózat egyharmadában szervezték meg a sürgősségi osztályokat. Erről a politika nem vesz tudomást. Nem ismeri fel, hogy ha a sérült vagy rosszul lévő betegeket nem tudja vagy nem képes időben ellátni a háziorvosi vagy ügyeleti rendszer, akkor mennek tovább a sürgősségire, ahol a legszűkebb az egészségügyi rendszer átmérője. Ezek az osztályok egyetlen napon sem képesek elviselni a rájuk rázúduló terhet, ráadásul a nyaralók óvatlanabbak is, így nyáron még nehezebb a helyzet.

Ezért lenne fontos minden sürgősségi osztályon bevezetni a betegfelvételnél a nemzetközi minták alapján kidolgozott osztályozási rendszert, amelyben a megfelelően felkészített ápoló rövid vizsgálat után értékeli a beérkező betegek állapotát, és meghatározza, hogy azonnali beavatkozásra van szükség, fél órán belüli sürgős ellátásra szorul, vagy lehet várni akár két órát is a szakorvossal való első találkozásig az illető állapotának romlása nélkül. Sok kórház használja már ezt a triázs sorrendet, amelynek elnevezése a francia triage (rendezés, sorolás) szóból származik. A Magyar Sürgősségi Orvostani Társaság (MSOTKE) már több mint 300 szakápolót képzett ki a besorolási rendszer használatára.

A helyes döntés életveszélyes helyzetekben sorsdöntő, de az azonos elvek alapján történő betegbesorolás a túlzsúfoltság leküzdésében is kulcsfontosságú lehet. Mégsem lehet általánosnak mondani a triázs rendszer használatát és ma a források hiánya, a személyzet létszámgondjai, a hely szűkössége és az eszközök korlátozott száma is további problémákat generál. A végeredmény: a betegnek gyakran sokáig kell várni, mielőtt az orvos megvizsgálná, és még tovább tart, mire kórházi ágyhoz juthat, ha arra van szüksége. A sürgősségi rendszer hiányosságai meglátszanak az ápolás minőségén, veszélybe kerül a betegbiztonság és nem utolsósorban ahogy múlnak az órák, növekszik a betegellátás költsége.

A politika sara

A hippokratészi eskü, miszerint mindenkinek kötelessége megtenni, amennyit csak tehet a rászoruló beteg ellátásáért, másképpen viselkedik a tervezésnél, és másképpen a gyakorlatban. Sokszor kevés a szakember akarata, ha a politika nem segíti esküje betartásában. Eddig rendre betartott a szakmának mindegyik politikai kurzus, hiszen a sürgősségi ellátásban dolgozó szakemberek a sürgősségi osztályok létrehozásának első percétől elégedetlenek voltak a kialakított rendszerrel, mert javaslataikat rendre nem vették figyelembe. Az egyik legfontosabb kérésük volt a betegek megfelelő felkészítése a rendszer használatára, mert ma sokszor nem reálisak az állampolgárok elvárásai az egészségüggyel szemben, és nem elegendőek az ismereteik sem ahhoz, hogy felismerjék a felelősségi határokat. Találkoztak már önök zsúfolt váróban, folyosón olyan beteggel, annak hozzátartozójával, aki azt mondta volna, tessék az idős asszonynak előbb vizet adni, én tudok még várni? Jutott már valakinek eszébe a strandról bágyadt gyerekét felcipelve a szállodai szobába, lehet, hogy éjjel kettőkor kell majd magas lázzal rohanni vele az ügyeletre, mert nem szedtük ki a vízből, amikor a legmelegebben sütött nap?

Nem valószínű, de aztán irgalmatlanul rácsodálkoznak a sürgősségi osztályra, ami a szakmai iránymutatások és állásfoglalások, a törvények és rendeletek, protokollok és belső utasítások szerint próbálja ellátni a feladatát. Ekkor üt vissza a politikának az a tévedése, hogy atyáskodó módon gyereknek nézte a pácienseket, és soha nem tájékoztatta őket arról, miképpen kell, kellene használni a létrehozott sürgősségi ellátórendszert.

Sérül az intimitás

Nézzünk be, mi történik az ajtók mögött. A betegek egy része már egy szakmai döntés után, a háziorvosoktól vagy az alapellátás ügyeleteiről érkezik. Az Országos Mentőszolgálat diszpécserszolgálata sokszor csak kiszolgálója ezeknek a szakmai döntéseknek, máskor egy pánikban lévő civil személy hívására reagál. Nagyon nem mindegy, ki és milyen szintű információt ad a szolgálat irányítójának. És az állampolgár, aki besétált, akit mentővel szállítottak, rábeszéltek, kísértek, beutaltak, magáról sem tud, mert részeg, eszméletlen, vérzik, görcsöl, minden percben szülhet, kiszáradt, vagy indokolt vagy indokolatlan okokkal megérkezik a sürgősségire, ahol nagyon elcsodálkozik, hogy sokan vannak. Kivétel nélkül működik bennük a félelem, az indulat, legkevésbé a racionalitás.

Az érkezőket fogadó egészségügyi szakdolgozók nem kerülhetnék el, hogy tájékoztassák és besorolják a betegeket egy ellátási sürgősségi szintre, mégpedig többnyire négyszemközti beszélgetésekben, de ez rendre elmarad. Nem utolsó sorban azért, mert ha hátra sorolja az illetőt, jön a felháborodás, jó, ha meg nem verik. Ráadásul lehet, hogy minden új érkező után újra el kell végezni a csoportosítást, és a beosztást, különösen akkor, ha rosszabbodik a beteg állapota.

A sürgősségi osztályon nemcsak a besorolási rendszer következményeivel, a nem egyszer több órás várakozási idővel szembesül a beteg, hanem azzal is, hogy elvész a magánélet sérthetetlensége. Itt mindig van valaki, aki mindenképpen tudni akarja, a másik miért került előre, amikor most érkezett. Mások oldalba bökik a szomszéd széken ülőt, megint mások lehányják, van, aki szenved és jajgat, mégpedig hangosan. Nem egyszer sérül az intimitás is, mert nincs hely és idő egy ágytál használatára. Zaj van, mert ha nem a vérző fejű focidrukker ordít az ápolónővel, akkor egy ember biztos elkezdi szidni az egészségügyet. A páciens nem érzi jól magát és nem érti, hogy ha már végre szóba álltak vele, akkor miért nem folyamatos az ellátás? Hova tűnt az a helyes kis nővér és hol van a többi szakember?

Háborús helyzet van, mert ide érkezik az Országos Mentőszolgálat összes kocsija, itt landol a társadalomból kiszorult, hajléktalan embertársunk, és ide jön a héten az alapellátásban ide-oda küldözgetett páciens, az ügyeletek által beküldött beteg, az otthon ápolt idős emberek hada. Utóbbiak főleg nyáron kötnek ki a sürgősségin, mert felborul a folyadékháztartásuk, s azt a professzionális ápolói felügyelet és tanács hiánya miatt a hozzátartozójuk nem tudja kézben tartani... Biztosak lehetünk benne, hogy ide küldik majd a szociális ellátásban tervezett új típusú „otthonokból” is az idős, kiszáradt, felügyelet hiányában ágyról leesett betegeket is, ha nincs kijelölve befogadó kórház és osztály, ahová az otthon tartozik. A sürgősségire kerülnek a várólisták áldozatai, akiknek betegsége úgy dönt, hogy felülírja a dokumentációt. Nagyon hosszú a sor. Ezt nem sikerült az egészségpolitikusoknak megérteniük. Egyre képesek: a problémák és konfliktusok sorát gyarapítani, és az állampolgárok tűrőképességét tesztelni.

Az egészségügyben sajnos a „nem ártani elv” is nehezen érvényesül, mert maga a helyzet is ártalmas lehet. A várakozás maga is növelheti a fájdalmat, a szenvedést, és ronthatja az eddig elért eredményt is, például egy nehezen légző kisgyerek légzésének normalizálódását. Ugyanilyen helyzetet okozhat a stressz, a félelem, vagy ha a páciens azt érzi, elhanyagolják, vagy magára hagyják. A betegek számára nem csak a diagnózis és a kezelés fontos a sürgősségi ellátásban. A páciensek és családtagjaik nagyra értékelnék a hatékony kommunikációt és a rövid várakozási időt. Ezek hiányában agresszió, erőszak jelenik meg a sürgősségi betegellátó osztályok folyosóin.

Első az életmentés

Az alapelv tehát az, hogy az ellátásban elsőbbséget kell biztosítani azoknak a betegeknek, akiknek azonnal életfenntartó kezelésre van szükségük. Az életmentéshez és a betegek állapotának stabilizálásához persze szükség van megfelelő számú felkészült személyzetre, de sokszor igazi vészhelyzet van.

Az, hogy a sürgősségi osztályon ne legyen orvos, az elképzelhetetlen, de hogy egy speciális szakorvos lemenjen segíteni a sürgősségire, az igen. Ha mégis el tud szakadni a saját osztályától, akkor a nővérekre maradnak a betegek a kórháznak azon az osztályán. Hogy pontosan értsük: egyetlen éjszakás nővérre a 40 ágyas osztályon! Ezt az éjszakát kellene videóra felvenni!

Hogy az életmentés elsőbbségén túl mi legyen az igazságos elosztás alapja, azt nehéz meghatározni. Mit mond az egyenlő bánásmód elve? Minden egyes ember élete egyenlő értékű, és minden embernek egyenlő eséllyel kell rendelkezni ahhoz, hogy megkapja a szükséges ellátást. Ezek alapján azonban a legtöbb ember azt fogja gondolni, hogy a legjobb lenne az érkezési sorrendet betartani és sorszámot húzni.

Ugyanakkor a beteg állapotát a személyzetnek célszerű komplex módon kezelni, és nemcsak a jelenlegi helyzetre fókuszálni, hanem a várható következményekre is tekintettel lenni. Ha van egy kicsi remény arra, hogy a döntés utáni jó állapot csak később fog megmutatkozni, akkor ezt vállalni kell. A sürgősségi osztályokon sok minden múlik azon, milyen kritériumok alapján állapítják meg, ki a leginkább rászoruló? Kit vegyenek előre, a végtagtörött gyereket, vagy a 85 éves gondatlanságból „kiszáradt” asszonyt. Vagy a részeg, kiabáló sérültet, mert a várakozó tömeg türelmét már nem lehet tovább igénybe venni?

A triage szakápoló

A sürgősségi betegellátás új főszereplője a sürgősségi triage ápoló (már ha van), aki magasabb szakmai jogosultságot kap, de ezzel megnő a felelőssége is, hogy etikai, jogi, szakmai alapon döntéseket hozzon. Feladata továbbá rutinszerűen tájékoztatni a betegeket az osztályozási besorolási szintről, és az ennek következtében várható várakozási időről, az orvosi vizsgálat, vizsgálatok sorrendjéről. A sürgősségi osztályon dolgozó ápoló nem engedheti tovább a beteget anélkül, hogy meggyőződött volna a következőkről: lehet-e kommunikálni vele, ha nem, akkor van-e személyazonosítója? Az eszméleténél lévő beteg a műtéti beleegyező nyilatkozatot aláírta-e? A kiirt programban a diagnózis és a műtéti terv megnevezésében szereplő név, és a beteg neve azonos-e?

Könnyű belefutni tévedésekbe, hiszen a mindennapi gyakorlat az, hogy a sürgősségi felvételre rengeteg sérült érkezik, a személyzet egyre fáradtabb. Egy fiatal, kevés gyakorlattal rendelkező ápoló lassabban végzi az azonosítást, ilyenkor az orvosok és a betegszállítók azt mondják: „Ne nézegesse annyit a papírokat!" Nemcsak a betegeket kellene tehát türelemre és a másik megértésére oktatni, erre az egészségügyi személyzet minden tagját meg kellene tanítani.

A mindenkori egészségpolitikának, az egészségügyi ellátás minden szintjén állandóan döntéseket kell hozni, hogy a rendelkezésre álló erőforrásokat hogyan ossza el igazságosan. Egy biztos pont van, bármilyen pártállású kormány van is hatalmon: évtizedek óta erre a területre maradt a legkevesebb kapacitása minden kabinetnek és pártnak. Ha tehát a sürgősségi ellátás területén tapasztalható bajok kerülnek szóba, bármilyen pártállású politikus veszi a bátorságot, hogy kritikát fogalmazzon meg a jelenlegi állapotokkal szemben, az csak olyan, mint amikor a bagoly mondja a verébnek…