Felháborodva fogadták a francia honatyák, hogy rendeletként lépett életbe a már-már gyűlölt munkaügyi törvény. „Szégyen és gyalázat” – mondogatta sok honatya, hiszen szerintük az, ami történt, a demokrácia megcsúfolása. Finoman ezt vallotta nyilatkozatában Julien Dray, Francois Hollande elnök egyik rendíthetetlen híve és közvetlen munkatársa is, aki attól tart, a módszer alkalmazása nagyon sokba kerül majd a baloldalnak, a jövőre esedékes államfői és nemzetgyűlési választásokon.
A furcsa kerülőút, tulajdonképpen Manuel Valls kormányfő ötlete volt, ő ragaszkodott hozzá, mert tudta jól, a törésvonalak a baloldalon, ott is mindenekelőtt a parlamenti szocialisták táborában húzódnak. A jogszabály nem a munkáltatókat, a gyáriparosokat sújtja elsősorban, hanem a bérből élőket. Különösen őket fosztja meg korábbi kedvezményeiktől, a túlmunka javadalmazásának előnyeitől, a béralkuk lehetőségeitől. Tárgyalások esetén az ő jogaik sérülnek. Franciaországban hagyományosan, évtizedek óta megosztott az érdekvédelmi szakszervezeti mozgalom.
A radikális szélsőbaloldaltól a kulturált tárgyalások híveiig, a kompromisszumok keresésének elfogadásáig terjed. Nagy vonalakban a kommunista párthoz elvben közelálló CGT-t (Conféderation Générale du Travaille – Általános Munkásszövetség) tekintik a hajthatatlan szélsőbalnak, ami azonban a gyakorlatban így nem teljesen igaz. Sok követőjük egyáltalán nem kommunista, viszont ragaszkodik a dolgozók érdekeihez. A többiek, a mérsékeltebbek, részben közelebb állnak a Szocialista Párthoz, részint a keresztényszocialista elvek hívei. Minden korábbi történelmi munkaügyi vitában, bármilyen politikai színezetű kormány próbálkozott is változtatni, a reagálás hasonlatos volt.
A biztosítékot ezúttal az csapta ki, hogy a bérből élők jogainak megnyirbálását, éppen a magát baloldalinak nevező kabinet kezdeményezte. Az esedékes választások elé néző, a fölmérések szerint több vonalon is vereségekre számító Szocialista Párt parlamenti frakciójában tekintélyes befolyású zendülő csoport alakult ki, amely törvényjavaslat formájában nem volt hajlandó megszavazni a Valls csapatában kidolgozott elképzeléseket. Ha a kormány váltig ragaszkodott volna hozzájuk, állították, csúfos vereség várna rá, ezért folyamodott ravaszul a kabinet ahhoz a módszerhez, hogy rendeleti úton érjen célba.
A jobboldali ellenzék volt olyan „bölcs”, hogy hagyta, a szocialisták főjenek saját levükben, nem nagyon igyekezett a kelleténél jobban elmérgesíteni a törvényhozási vitát. Sőt, bizalmi szavazást sem kezdeményezett. Nem is volt szüksége rá, mert a várakozásoknak megfelelően a radikális CGT csakugyan maximálisan mozgósított, a párizsi és a többi francia nagyváros utcáin fölbőszült tüntető tömeg nézett szembe a karhatalmi erőkkel.
Hullámzó volt a hangulat, a hírügynökségek alkalmi jelentései szerint volt olyan nap, hogy „csupán” féltízezer haragos skandálta tiltakozó jelszavait, de akadtak párizsi napok, hogy a számuk elérte a százezret is. Hollande elnök egyebet sem tehetett, mint kiállt pártja és kormánya mellett, a minimálisra szorította vissza, amúgy is csekély újraválasztási esélyeit.
Amikor már másodszor került a parlament elé a „49.3”, a rendeleti előterjesztés, már július elején, a zendülő szocialisták körében különösen magasra hágott az elkeseredés. Azt hangoztatták, az első ilyen szavazás is kíméletlen hangulatú volt. A sajtó kommentárok azt kezdték pedzegetni, hogy a 2017-es államfőválasztás lényegesen különbözni fog az 1958 óta megszokottól, háttérbe szorul az elnöki rendszer. Amikor Chirac 2002-ben másodszor is indult elnökjelöltként, a második fordulóban, ahol az öreg Le Pen volt az ellenfele, a baloldal a szélsőjobb megfékezésére Chirac mögé állt, aki impozáns többséggel jutott az Élysée-palotába.
Ezúttal, 2017-ben, az elnökválasztás meglehet csak egyfordulós lesz. Marine Le Pent kiszavazzák, de néhány hónappal később új nemzetgyűlésre is voksolni fognak, és a Le Monde szerint az elnöki rendszert parlamenti válthatja föl. A korábbi arányok lényegesen változhatnak, a mandátumok egyharmada juthat a baloldalnak, második harmada a hagyományos konzervatív jobboldalnak, a harmadik a szélsőjobbnak.
Van azonban a történteknek első látásra talán mulatságosként tolmácsolható következménye is, amelyre a következetesen jobboldali Le Figaro hívta föl kárörvendőn a figyelmet. Valls még az új munkaügyi javaslat parlamenti benyújtása előtt néhány hónappal, tavaly nevezte ki a tárca új vezetőjévé Myriam El Khomri marokkói származású ifjú kétgyermekes jogásznőt. Kikiáltották szegényt tapasztalatlannak, zöldfülűnek, újoncnak, a párizsi városházán volt nem túl magas rangú beosztott. Csúfolódtak vele, ha protokolláris vacsorán véletlenül szembekerült Hollande elnökkel, állítólag kerekre tárt szemekkel őt bámulta, azt se tudta, hová tekintsen.
Azt suttogták róla, szerencsétlen kétbalkezes, tudatlan, ha kérdést tesznek föl neki, nem is tudja, hol kezdje el a választ, panaszolta. Úgy érezte, átnéznek rajta. És mégis, amikor Valls beterjesztette az új törvényt, a paragrafusaira ráaggatták az „El Khomri” nevet, védje meg ő a gonosz kritikusoktól a 49.3-at. Természetesen ő lett a gúnynak mondhatni egyetlen tárgya, valahányszor csak szóba került az eleve holtnak hitt „jogalkotás” azonnal róla húzták le a keresztvizet. Kedvence lett a szatirikus lapoknak is. Az utcai tüntetéseken is a CGT harcosai szinte kizárólag az ő nevét harsogták.
Különös módon a kormány berkeiből senki sem sietett a védelmére. Az elsők egyike, aki mégis szóba hozta „ártatlanságát”, Philippe Martinez volt, a gyáripari szövetség elnöke, a szőrösszívű tőkés, a jogtipró, aki kifejtette, ezt a derék asszonyt méltatlanul bántják, hazugságokat terjesztenek róla, „ellenfélnek” őt pécézték ki. Aztán elérkezett az a július eleji nap, amelyen másodízben került a képviselők elé a nevezetes 49.3. A haraggal, bírálatözönnel szemben kinek is kellett megvédenie?
A szegény, suta marokkói kis hölgynek, aki időközben annyi vihart állt ki a szocialista zendülőkkel szemben. Most elegáns jogászi fölkészültséggel neki kellett bizonyítania, ha a javaslat talán nem teljesen felel is meg az érvényes alkotmány minden betűjének, mégis pillanatnyilag nincs nála jobb megoldás. Segítségére sietett Martine Aubry is, a legendás Jacques Delors-nak, az Európai Unió egyik alapítójának a lánya, aki maga is elszántan küzd, hogy az Hollande-Valls csoporttal szemben, amennyire tőle telik, védje a szociáldemokratáknak tekinthető értékeket.
A szöveg, ezt is a jobboldali Le Figaro írta le, talán nem érdemelt annyi indulatot, mert ha kacskaringókkal is végül csak a szenátus elé kerül, s jogszabály lesz belőle. Nem éppen a kormányzat, és különösen nem Manuel Valls dicsőségére, akit többen is Hollande „rejtett vetélytársának” tartanak, állítólag változatlanul az elnökjelölt bukására játszik, magát véli a francia szocialista mozgalom egyik ígéretének. A föltételezést, igaz vagy nem, majd a jövő dönti el. A 49.3 hányatott sorsa azonban aligha kerül majd a francia baloldal dicsőséglapjaira.