Fociról a 2016-os EB után

Publikálás dátuma
2016.07.30. 09:20
FOTÓ: Szalmás Péter
Az igazi élményt a játékosoknak jelentette az EB. Eljutottak, és részesei lehettek egy olyan csodálatos eseménynek, amelyről eddig csak álmodozhattak, amelyért érdemes volt dolgozni. Ott voltak, és erőn felül teljesítettek. Senki nem gondolta volna, hogy kivívják a csoport elsőséget, azt sem, hogy 0:4-es vereséggel zárják az EB szereplést. Ahogy arra sem, hogy a nyolcad-döntőig nyolc gólt kap válogatottunk, a legtöbbet, az összes résztvevő csapat közül. De ez már mind nem számít. Volt egy kis magyar közösség Bernd Storck szövetségi kapitány vezetésével, akik megmutatták magukat Európának.

Az első szó természetesen a gratulációé. Ismét bebizonyosodott, hogy a magyar emberek imádják a focit, és az elért sikerekért nemre, fajra, felekezetre, és pártállásra tekintet nélkül együtt tudnak lelkesedni. Bebizonyították, hogy kisebb országoknak is lehet esélyük, mert mindenütt vannak tehetségek, így nálunk is - nem csak más sportágban – akik, ha jó a kiválasztás, megfelelő képzést kapnak, teljesíteni tudnak. A tehetség adomány, de a célok eléréséhez még szorgalom, kitartás és munka is szükséges. A tehetséges játékosállomány nem ér semmit, ha nincs mögötte megfelelő szakmai munka.

A probléma gyökere

Aki egy kicsit is figyeli a magyar labdarúgás több mint negyed évszázada tartó mélyrepülését, és azokat a nagyszabású terveket, amelyek ezzel összefüggésben kudarcba fulladtak, most is megállapíthatja, hogy az EB sikert leszámítva a 2015–2016-os szezonban a legfontosabb kérdésekben nem történt előrelépés. Ha ehhez hozzávesszük a 3 éve több százmillió forintért vizsgálódó Double Pass (továbbiakban: DP) belga cég most megjelent jelentését is, amely elmarasztaló képet festett labdarúgásunk utánpótlás nevelésének helyzetéről, az akadémiai rendszerről – a helyzet lehangoló.

Csányi Sándor, az MLSZ elnöke, a 2015 – 2016-os bajnoki év értékelésekor azt mondta, hogy a 8–14 éves korosztály képzésénél van baj, korosztályos csapataink szinte semmit sem érnek el, de mint elnöknek tudnia kellene, hogy a 15 – 21 éves korosztállyal szinte ugyanez a baj, csak el kellene figyelmesen olvasnia az elnökség tagjaival együtt a belga cég jelentését.

Engem nem ért meglepetésként a jelentés, hiszen csaknem 20 éve minden fórumon szóban és írásban megtettem az észrevételeimet, és teszem most is, mert szeretném megértetni a döntéshozókkal - a vezetőkkel, az edzőkkel -, hogy a labdarúgás fizikai sport, így eredménytelenségünk két fő okra vezethető vissza: a helytelen kiválasztásra, és az alacsony színvonalú fizikai képzésre.

A magyar játékosok erőnléti állapota gyenge. Hiába jönnek német, vagy más külföldi edzők az egyesületekhez, ha az utánpótlás kiválasztása rossz, a képzés nem megfelelő. A játékosok fizikai és mentális képességei élettanilag 13 - 14 éves korban kezdődnek el, 19 éves korukra befejeződik. Ez a kritikus időszak, ez az állapot végigkíséri a játékos egész pályafutását. A legjobb edzésmunkával is a fizikai teljesítmény az előző időszakhoz képest maximum 15 – 20 százalékkal javítható.

A magyar edzőképzést is erős kritika érte, akkor mitől várható, hogy a belterjes magyar fociban a szemlélet megváltozzék? Az NB I-es klubok többsége még intenzívebben keres külföldi kapcsolatokat, külföldről szerződtet külföldi edzőket, de nem hiszem, hogy ez sokat változtatna a helyzeten, hiszen a külföldi edzők megkapják a rosszul kiválasztott, és erőnlétileg felkészületlen állapotban lévő játékosokat. Ez a válogatottra is igaz, nem ott kellene a fizikai állóképességet fejleszteni, mint ahogy ezt most az EB előtt a szövetségi kapitány tette. Nem kényszerült volna Bernd Storck arra, hogy védekező stratégiával küldje pályára a válogatottat, mert akkor, mint Dárdai Pál is mondta, kevesebbet kell futni, és majd csak "találunk" egy gólt. A játékosok nem mennek föl a támadáshoz, mert nem érnek vissza a saját kapujukhoz. Ez a bunker foci, és aztán eljön az igazság pillanata. A játékosok a párharcokat elvesztik.

Természetesen az utánpótlás képzésnek technikai, taktikai részét magam is fontosnak tartom, és azt gondolom, hogy ezeken a területeken jóval kevesebb a pótolnivaló, mint a fizikai erőnlét, az állóképesség, gyorsaság területén. A svájci Bernard Challandes, utánpótlás kiválasztásával foglalkozó edző is azt nyilatkozta: álló játékkal nem lehet eredményt elérni. (2016. 04. 09. NSO)

Ha egy játékos megpróbálkozik egy mérkőzésen letámadással, csak akkor lehet eredményes, ha az egész csapat együtt mozog. Magát a módot meg lehet tanítani, de ez az egész csapat erőnléte nélkül nem megy. A cél: gyorsan, agresszíven focizni, a legkevesebb időt hagyni az ellenfélnek. Ehhez sokat és gyorsan kell futni, a párharcokat meg kell tudni nyerni, és azoknak kell játszani, akik ezt meg tudják csinálni.

Nincs "hátország"

Az MLSZ jelenlegi vezetése 2011-ben elkészítette a labdarúgásunk fejlődését garantáló dokumentációját: a Magyar Labdarúgás Stratégiája című irományt. Öt év elteltével értékelték az elmúlt időszakot. Egy nagyon „csinos”, csaknem 100 oldalas "képeskönyv" készült, gyönyörű illusztrációkkal, kidomborítva benne, hogy mi minden valósult meg. Az anyagból az is kiderül, hogy a leglényegesebb kérdésekben érdemi előrelépés nem történt.

Csak a legfontosabbak: a nézőszám a kitűzött 6000 átalagot nem érte el, sőt, a korábbi nézőszámhoz képest is csökkent. A színvonal nem emelkedett, az utánpótlás nevelés kudarcot vallott. Az Akadémiák gyengén működnek, igazán nem jelentenek támogatást az NB I-ben szereplő kluboknak. A korosztályos csapatok nemzetközi szereplése kritikán aluli. Ha arra gondolunk, hogy 2011-ben a 16 éves akadémisták ma 21 évesek, és öt év hozadéka az, hogy az U 21-es válogatott Albánia, és az utolsó 25 percben 10 emberrel játszó Izrael ellen itthoni környezetben is leszerepelt, az U 21-es EB kvalifikációból kiestek.

Bernd Storck 2016. április 8-án azt nyilatkozta, hogy „a kerettagok közül összesen 8 játékos volt kezdő a saját klubja első csapatában. Ezeknek a játékosoknak négy nap alatt kellett két mérkőzésen erőnlétileg helytállni. A játékosokat a mérkőzés után izomfájdalmak és sérülések gyötörték. A játékosok nem csak erőnlétileg, hanem mentálisan sem feleltek meg. Nincs hátország. Az U 21-es válogatotton keresztül vezetne a nagy válogatotthoz az út, és ezekből a fiúkból kellene 5 – 6 év múlva egy stabil válogatottat kiállítani.”

Fiatalok vs légiósok

Ezt termelte az MLSZ, és a miniszterelnök által kiemelten finanszírozott akadémiai rendszer.

Előrelépés csak akkor lesz, ha az MLSZ elnöksége és a politika egyaránt "magába néz", és önkritikusan belátja, hogy azok a döntések és intézkedések, amelyek ezen a téren születtek, nem megfelelőek ahhoz, hogy meghozzák azokat az eredményeket, amelyek fordulatot adnának a magyar focinak. Igaz, most a DP jelentés ajánlásokat is megfogalmaz, hogy mit kellene tenni, de megjegyzem, a „hogyan?” hiányzik az anyagból.

Néhány rossz döntés a teljesség igénye nélkül.

Éveken keresztül működött a Liga Kupa. Mint mondták, a fiataloknak játéklehetőséget nyújtott. Növelni kell a mérkőzések számát. Sok mérkőzéssel meg lehet szerezni az állóképességet. Aztán kiderült, hogy mégsem így van. Langyos, érdektelen mérkőzéseken, alacsony iramban, gyenge fizikai képességű játékosok játszadoztak egymással, komoly erőnléti edzés helyett. A fiatalok fejlődését a több éves kísérlet nem szolgálta, csak időpocsékolás volt. 2015-2016-ban kiírt bajnokságban 33 forduló volt, néhány kupa mérkőzéssel összesen 40 (a feltételek sem voltak azonosak). Ugyanakkor a TOP bajnokságokban egy-egy játékos 65-70 tétmérkőzést játszik egy szezonban. Hogyan van ez? Sok mérkőzés, kevesebb edzésmunka? Kevesebb mérkőzés, sok (ellenőrzött) edzésmunka? Mit mond erről a belga cég? Álláspontom szerint csak munkával lehet az erőnlétet megszerezni (gyorsaság, állóképesség), és a megszerzett erőnlétet egész évben fent kell tartani.

Aztán jött a sajtó, és a többség által is támogatott, jól hangzó új projekt: a fejlődés útja az, hogy ösztönözni kell a klubokat, korlátozzuk az idegenlégiósok létszámát (néhány ügyes klub azonnal honosított ), és adjunk lehetőségek a magyar fiataloknak. Ennek érdekében az MLSZ külön pénzügyi ösztönző rendszert is kidolgozott. A klubok örömmel tettek eleget az új szabályzatnak, hiszen a pénzügyi ösztönzés javította a költségvetésük bevételi oldalát. A döntés azt jelentette, hogy az egyesületek nem a legjobb játékosait küldte hétről–hétre a pályára, hanem azokat a fiatalokat, akik önerőből nem lettek volna képesek a „kezdőbe" bekerülni a jobb képességű idegenlégiósokkal szemben.

Gyorsaság, állóképesség - elégtelen

A magyar fociban most etalonnak számító Bernd Storck 2015. november 4-én a Nemzeti Sportban azt nyilatkozta, hogy a bónusz rendszer bevezetése kérdéses, akkor kell versenyeztetni az élcsapatokban a fiatalokat, ha azok „jobbak”. Talán, ha rám nem is, de Bernd Storckra figyelni kellene, ugyanis mesterségesen nem lehet növelni a nézőszámot és a színvonal emelkedését sem.

Azt gondolom a döntés rossz volt, mert akkor lesz jobb a foci, ha mindig a legjobbak lépnek a pályára. Az edzőkkel (a középszerű külföldi edzőkkel különösen, akik csak az itthoni közegben tudnak érvényesülni) sem korrekt eljárás, ha a pályára nem a legjobb játékosait küldheti, mert a könyvelés is beleszól az összeállításba. Viszont, ha az edző nem az elvárt eredményt produkálja, ő az első, akit felmentenek az állásából.

Most a 8 csapatos akadémiai bajnokság a sláger. Megjegyzem, a 2011-es stratégiában már szükségesnek tartotta az MLSZ a legjobbak elleni akadémiai bajnokság kiírását. 5 évig miért nem került erre sor? A gondolat ugyanis nem rossz, csak annak lebonyolítási módja, és kiírása rossz. A legjobbak a legjobbak ellen. Mitől és kiktől lesznek a legjobbak? Azért, mert az NB I-ben a legjobb 8 csapat akadémiája vesz részt? Ezekben a klubokban nevelkedőkön kívül még más fiatalok is lehetnek jobb képességűek és mégsem játszhatnak. 2016. április 29-én Bencés Miklós jogosan kifogásolta, hogy a klubok nem vehettek részt ennek a rendszernek a kidolgozásában, az átszervezésében, és ezért ez nem szolgálja a klubok érdekeit. Hozzáteszem: az egész magyar labdarúgást sem.

2015-ben volt szerencsém engedélyt kapni a DP jelentésében a legjobb akadémiák között említett egyik akadémia, az U 16-tól az U 21-ig korosztályos játékosai fizikai felmérésére (30 méter gyorsaság, 3000 méter állóképesség). A játékosok 70 százaléka a 3000 métert (Cooper teszt) nem tudta 12 percen belül teljesíteni. Ugyanakkor, az egyik kajak-kenu szakosztály 14 évesei (pedig nem futásból áll a kenyerük) 3100 métereket, a kajak válogatott női tagjai 3200 méter körül, a férfiak 3400 méter felett teljesítettek. Az is szembetűnő volt, hogy az U 16-U 21 játékosai futóteljesítményének az átlaga néhány másodperccel tért csak el egymástól. Elszomorító. Kísérletet tettem másik akadémián is elvégezni a méréseket, hogy viszonyítani lehessen egymáshoz az akadémiákban folyó munkát. (A DP is megállapította, hogy nincs egységes mérési rendszer. A méréseknek következményei sincsenek.) Nem kaptam rá lehetőséget.

Megjegyzem, a DP jelentés is megállapítja, hogy az akadémiákon az erőnléti edzésmunka átlagosan 22 százalék, ráadásul az edzések alacsony intenzitásúak. Ez nevetségesen kevés, és megmagyarázza azt, hogy miért tart ott a magyar utánpótlás nevelés (az iskolai testnevelésről és az azon keresztül történő kiválasztásról nem beszélnék) ahol tart. A 22 százalék nincs bontva, hogy mennyi energiát fektettek a gyorsaság és az állóképesség fejlesztésére.

Követelményt csak az az edző tud támasztani a játékosokkal szemben, aki maga a munkát ismeri. Ezt könyvből nem lehet megtanulni. A mai „ügyeletes” edzők tapasztalata ezen a téren elég hiányosnak tűnik. A futópályák az állóképesség fejlesztését segítő funkciója ismeretlen fogalom.

Lesz következő siker?

Mit tehet ezek után az MLSZ? Át kell gondolnia a korábbi döntéseit, és elismerni, hogy az eredmények a döntéseiket nem igazolták. Át kellene gondolni, hogy az elnökség összetétele alkalmas-e a szakmai döntések meghozatalára. Megítélésem szerint az MLSZ vezetése nem látja az iskolai testnevelés, a kiválasztás, az utánpótlás-nevelés valódi összefüggéseit. E nélkül pedig változás nem várható. Improvizáció, és a politikával átitatott döntések helyett valóban jó szakmai döntéseket kellene hozni. Meg kellene szüntetni a labdarúgás belterjességét. Olyan szabályozókra volna szükség, amelyek alapján, számon lehet kérni a fizikai felkészültséget. A tervezett akadémiai licencszen belül be kell vezetni az akadémiai játékos licencrendszert . Ezen belül is számtalan variációt tudnék javasolni.

Ha nem alakítják át az egész akadémiai rendszert, és nem sikerül azt megtölteni új szakmai tartalommal - beleértve az akadémiai rendszer input és output normatíváinak megállapítását - akkor a labdarúgásunk nemzetközi szereplése továbbra is eredménytelen marad.

Megint csak halkan jegyzem meg: a labdarúgás utánpótlásért a Sport törvény alapján a MOB-ot komoly felelősség terheli.

Ennek ellenére a labdarúgás-utánpótlás nevelés fejlesztésében a MOB nem vesz részt. Lehet, hogy a törvény rossz és nem is kell, hogy részt vegyen, de akkor a törvényt meg kell változtatni. Ha viszont a törvény jó, akkor azt az MLSZ hajtsa végre, és vonja be a MOB-ot. Ebben a kérdésben Orbán Viktor biztosan segít, mert a labdarúgásunk nem úgy teljesít, ahogy ő, és ahogy mi szeretnénk.

Igaza van Dárdai Pálnak, hogy az EB szereplés csak akkor igazán siker, ha ezt a soron következő VB selejtezők eredményei is megerősítik. Én hozzáteszem: ez csak akkor lesz így, ha a nemzetközi klubfoci és az utánpótlás válogatottak eredményeiben is pozitív változás következik. Az utóbbinak nem látom egyelőre a reményét sem, kivéve, ha az MLSZ vezetésének szemlélete gyökeresen megváltozik.

Szerző
Témák
foci EB értékelés

Imádat és gyűlölet

Publikálás dátuma
2016.07.30. 09:15
Evitának és Che Guevarának ellentmondásos a viszonya (Radnay Csilla és Sándor Péter) FOTÓ: ÉDER VERA
Nyugtalanítóan forradalmi hevületű előadás volt a Margitszigeten bemutatott Evita 1980-ban. A '78-as londoni, majd az egy évvel későbbi Broadway premier után, akkoriban villámgyorsnak tűnő sebességgel érkezett meg hozzánk. Egy kőépülettel nem rendelkező szabadcsapat, a Rock Színház mutatta be, az akkor még létező szabadtéri moziban, ott sátorozva próbálva, lényegi infrastruktúra nélkül, de heves tenni akarással, magának helyet követelve a deszkákon. Némiképp érdesebbek voltak a megszokottnál. Lloyd Webber és Tim Rice rockoperáján, meg egy magát a hatalomba nehéz sorsú, törvénytelen gyerekből felküzdő nő élettörténetén keresztül, beszélni akartak kormányzásról, elnyomásról, szegénységről, diktatúráról, forradalomról, szerelemről, életről, halálról.

A Katona Imre által rendezett produkciót a csúnya véget ért Rock Színház fennállásáig repertoáron tartották. Legendássá vált benne Kováts Kriszta alakítása a címszerepben, egyszerre volt perzselően vonzó nő, agresszív, törtető karrierista, szegények irányában lágyszívűen ellágyuló, vagy akár politikai okokból számító adakozó, aki egészen az alelnökségig jut, és karizmatikusságával megbabonázza az országot. De máig emlékezetes Szakácsi Sándor is Che Guevaraként, az örök tagadóként, a nyughatatlan, éles szemű, eszes forradalmárként, aki kimondva, kimondatlanul, persze a hazai viszonyainkat is erősen megkérdőjelezte. Azóta többször és többfelé játszották nálunk a darabot, maga a Rock Színház is felújította a kilencvenes években az előadását. A Margitszigeti Szabadtéri Színpadon a legutóbb 2009-ben tűnt fel a győri teátrummal közös produkcióban.

Most pedig a Budapesti Nyári Fesztivál és a Szegedi Nemzeti Színház fogott össze annak érdekében, hogy láthassuk az Evitát. Radnay Csilla sok tekintetben evidens választás a címszerepre. Több zenés darabban remekelt már, operettben, musicalben egyaránt, és nem csak jól tud énekelni, hanem kiválóan, izgalmasan, összetetten ábrázol még nem túl bonyolult figurákat is. Ezúttal ugyancsak így történik. Megmutatja a törtető kis színésznőt, aki mind feljebb és feljebb küzdi magát, egyre jobban veszíti el a gátlásait, olykor már taszítóan akaratos, és mégis perzselően vonzó. Fenemód szép, elegáns, szálfaderekú, királynői jelenség, ugyanakkor gyerekkori kivetettsége miatt mindig marad benne valami plebejusi egyszerűség, felfokozott érzékenység, ami miközben akár kétes módon is meggazdagszik, szociális affinitással is párosul.

Bár bizonyos hangok kiéneklésével gond van, de azért szárnyal ez a hang, hihetetlen fájdalom sűrűsödik benne, egy egész országért, a világért való aggódás, vibráló nőiesség is kiérződik belőle. Bianca Imelda Jeremias pompázatos ruhákat tervezett Radnaynak, amiket ő fenségesen tud viselni. Szép az egész látványvilág, amihez hozzájárul a sokszereplős színes forgatag, és Fodor Viola többfunkciós díszlete egyaránt.

A forgatagot képező szereplők mozgósításáról pedig Juronics Tamás rendező-koreográfus gondoskodik. Kiadósan megmozgatja a saját együttesét, a Szegedi Kortárs Balettet és a Szegedi Nemzeti Színház tánckarát egyaránt. És nem csupán dekoratív elem a tánc, a történet szerves részévé lesz, öröm, düh, totális elkeseredés, kétségbeesés kifejezőjévé válik. Juronics jól mozgat tömeget, és ezzel is hangsúlyosan beszél a tömeg manipulálhatóságáról, arról, hogy könnyen belevihető az őrületbe, és arról is, hogy vakon képes hinni valakiben és szinte bármiben követni azt, akit megszeret, akit akár istenségként bálványoz.

A neten látható az Evitaként becézett Eva Peron temetéséről kép, amin iszonyú nagy a tömeg, és félelmetes is, mert olyan szabályosan elrendezett, mintha egy katonai díszszemlén állna, mértani alakzat szerint. Ezt a nőt imádták és gyűlölték. Amikor már tudható volt, hogy méhnyak rákja van, „Éljen a rák!” feliratok jelentek meg a házak falain. Három hétig zarándokoltak viszont egy bazilikában felravatalozott holttestéhez az emberek. A 33 évesen, és normál testsúlyánál 33 kilóval könnyebben eltávozó Evita halála előtt azt mondta, hogy „Visszajövök és millióké leszek.” És tényleg itt van, mert ez a különös sorsú, nagy formátumú, ellentmondásosan izgalmas, karizmatikus nő, azóta is foglalkoztatja az embereket.

Madonna főszereplésével a darab alapján készült filmváltozat világsikert aratott. Kissé könnyedebb, poposabb volt, mint az eredeti, az amerikanizált igényeknek megfelelően. Juronics inkább az eredeti, a klasszikus zenei hangzáshoz, az operához jobban közelítő, némiképp érdesebb változatot használja, és ezt bontja ki Koczka Ferenc karmester, amikor energikus átéltséggel vezényli a Szegedi Szimfonikus Zenekart.

Sándor Péternél pedig nehéz jobbat elképzelni Che szerepére. Már a Jézus Krisztus szupersztár Júdásaként is fergeteges volt tavaly. Most is a tagadás szellemeként van jelen, pikírten, eszesen, átlátva a szitán, a maga gunyoros szemszögéből, és izgága egzaltáltságával kommentálja az eseményeket. Zaklatottságában szélsebesen nyargalássza be a jókora színpadot. Őt nem lehet hülyíteni, de ő alkalmas arra, hogy erőteljesen befolyásolja az embereket. Egyházi Géza Juan Perón, aki kellően kieresztve egészségesen nagy hangját, tudatja, hogy végzetesen belehabarodott Evitába, aki komoly tényező lett a kormányzásban, európai politikusok is készséggel tárgyaltak vele. A tangóénekes-zeneszerző, aki fiatalon bevezette Evitát a nagyvilági életbe, szerepében Bot Gábor hatásosan énekel egy nyelvöltögetően ironikus számot. Török Anna Perón ágyasaként, kiválóan előadott dallal tudatja, meglehetősen zokon veszi, hogy Evita kiebrudalja a helyéről.

Juronics olyan világot ábrázol, ahol a magánéletben és a politikában egyaránt, ember embernek farkasa. De azért adódnak olyan hatalmas egyéniségek, mint Evita, akik legalább belül szabadok tudnak lenni. És netán másokban is elültetik a vágyat az emberséges életre. Nagy fantaszták és realisták egyszerre. Rendkívüli, összetett személyiségek. Belőlük lesznek a legendák. Ez a produkció Eva Perón legendáját élvezetesen, és olykor még elgondolkodtatóan is, élteti.

Szerző

Patinás elegancia

Publikálás dátuma
2016.07.30. 09:12
Gyarmati Istvánról nevezték el a nagytermet FOTÓ: TÓTH GERGŐ
Többévnyi zárva tartás után megnyílt a Vadrózsa étterem, ami sok törzsvendégnek lehet örömhír. Magam is többször jártam itt, már a pompázatos, veretes csillárok által díszített, grandiózus barokk villa is lenyűgözött, különösen a fényes nagyterem és az örökzöldekkel teleültetett kert, ami nyáron ugyanolyan gyönyörű, mint hótól roskadozóan. A magyar vendéglátás egyik legkarizmatikusabb személyisége, a helyhez illően elegáns, de igencsak közvetlen, mindenre figyelő, valamennyi vendéget személyesen megszólító, kedvesen az egyik asztaltól a másikhoz járó, Vetter Margó vezette benne az éttermet évtizedekig.

1969-ben került ide, akkor kávéházként működött az intézmény, ő csinált belőle nemzetközi szinten is jegyzett éttermet. Jó néhány világnagyság megfordult itt, patinás, vaskos, bőrbe kötött vendégkönyvek őrzik a bejegyzéseiket. És persze a hazai művész, tudós, politikus világ színe-java. A magyar tradíciókat vivő konyha volt itt, az ételeket nem is különösebben megújítva, de meglehetősen jóízűen főzve, és fölöttébb mutatósan tálalva. Specialitásnak számított a libamáj, többféle módon elkészítve, most is szerepel az étlapon a régi időkből átmentett libamáj trió. Vad is mindig volt, meglepve láttam, hogy most nincs, megnyugtattak, hogy azért lesz majd. Valami főzelékre is rendszeresen lehetett számítani, méghozzá igencsak finoman elkészítve. De hát már a bezárás előtti időszak, bár akkor is remek volt, amit itt ettünk, nem volt a fénykorszak, elfogyóban voltak a vendégek, tehát változásra volt szükség.

Földvári Gábor, akinek a neve leginkább a Trombitás étteremhez kötődik, és akinek az utóbbi időben nem a vendéglátás volt a fő területe, gondolta úgy, ha neki még valaha vendéglője lesz Budán, akkor csakis a Vadrózsa érdekli. Őt is lenyűgözi ez a környezet, hosszú ideig ezt tartotta az ország legjobb vendéglőjének. Belevágott, és gyönyörűen felújította az épületet. Megkérte a jeles szakembert, Buday Gábort, aki már nyugdíjba vonult, de a Gundel vezérigazgatója volt, hogy segítsen az új profil és a vendégkör kialakításában. Meg akarják tartani az eleganciát, de oldottabbá szeretnék tenni a hely hangulatát. Eltűnt például a fehér kesztyűs kiszolgálás, ami többeket feszélyezett. Az eddiginél jelentősen kedvezőbb árfekvést alakítottak ki. Séfhelyettesként itt van a régi korszak akkor harsogóan fiatal séfje, Horváth Dániel, akinél igen jót ettünk. Az új séf Müncz Gábor, több helyen tanult külföldön is, volt a Gundel főszakácsa, vezette például a Múzeum konyhai hadműveleteit. Egyszerű, közérthető, a magyar hagyományokon alapuló, jóízű ételeket, és elégedett vendégeket akar.

Vegyes Vadrózsa ízelítővel kezdünk, ami puha libamájat, füstölt libamellet, a disznósajt mintájára készített különlegességet, ízletes libasajtot, libakolbászt, és úgynevezett inaszt tartalmaz, ami a Rosenstein vendéglőben is kapható, ott közérthetően libaszalonnának nevezik. Jó bevezető a már-már kalácshoz közelítő pazar kenyérrel. A levesek közül a marhatea roppanó zöldségekkel, töltött uszállyal, erős marhahús esszencia, marhafarokkal, amibe csirkemellet töltenek. Igazán ízes nedűt eredményez. Vegetáriusoknak is ajánlható a vargánya rizottó rásütött kecskesajttal és bébi parajjal. Kiváló a rizs állaga, nem válik nyúlóssá az étel, harmonizálnak egymással az ízek.

Főleg a már korábban is itt lévő, még mindig ifjú, pontos, közvetlen, de soha nem tolakodó, profi Juhász László szolgál ki bennünket. A hangulatot fokozza Gombkötő István diszkrét, de élvezetes zongorajátéka, ami itt hagyomány. Megvették a tavaly elhunyt, legendás zongorakísérő, Gyarmati István hangszerét, aki alkalmanként itt is játszott, és itt ismerte meg a feleségét. Most róla nevezték el a nagytermet. A főételek közül az étlapon rosé módra ígért kacsa mellett, aminek szép rózsaszínnek, és zaftosan nedvdúsnak kellene lennie, túlsütik, amitől kissé szárazzá válik. Sajnos ugyanez a helyzet a báránygerinccel is. És a desszertek sem kellően kimunkáltak még. A somlói olyan, mint egy pohárkrém, túl édes, cukorszemek roppannak benne, és csak a legalján van piskóta, így a különböző ízek nem olvadnak össze. A zserbó tányérdesszertként érkezik, ez is túlédesített, ebben is ropog a cukor, diónak viszont nyoma sem érződik.

A Vadrózsa most is varázslatos, de érződik, hogy a konyha, ami már nagyszerű ételeket is készít, sok tekintetben még keresi az útját.

Szerző