Otello és a vihar

A Vihar-kórussal kezdődik az Otello és ezúttal viharral is zárult a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon.

Nem Otello gyilkos indulatú lelki viharára gondolok, hanem valós viharra, melyre számítani lehetett, az időjárás-jelentés alapján, és a második részben már villámok is cikáztak felettünk, így aztán kétséges volt, lesz-e mód a két szerelmes rút halálára. És bizony, míg Rost Andrea felénk fordulva fájdalmasan gyönyörűen énekelte, összekulcsolt kézzel, a hátborzongatóan felemelő Fűzfadalt, azt kellett látnia, hogy elég sokan menekülőre fogják, mert esni kezdett. Nem zuhogott elviselhetetlenül, de kétségtelenül nekilódult isten áldása, így aztán sasszézott ki a sorok közül a zsúfolt nézőtérről a publikum egy része. Közben Rost kitette a lelkét a deszkákon. Rossz volt látni, hogy vannak, akiknek ennél fontosabb az eső, miközben szerencsére sokan csökönyösen ültek a helyükön, esőkabátba burkolóztak, vagy ernyőt nyitottak.

A Burgerlandban található St. Margarethenben tanúja voltam annak, hogy a négyezer főnyi közönségből csak néhány százan lógtak meg, a többiek az előadás elejétől végéig, tényleg kiadós esőben hősiesen végignézték A varázsfuvolát. Az énekesek is átlátszó esőköpenyt húztak a jelmezükre. Ráadásul még hideg is volt. Mégis volt ebben valami elképesztően felemelő, megmutatkozott a művészet ereje, a fellépők és a publikum áldozatossága, és, ha valaki nem kapott utána vesemedence gyulladást, akkor nagyon megérte.

Zavart, hogy nálunk sokan egy kis esőtől megijednek, és megtizedelődik a nézőtér, miközben Rost éppen fantasztikus, ahogy az egész előadás alatt az volt. Elhitette, hogy fenntartás nélkül szerelmes Otello-ba, hogy általa való leszúrása után is, amíg csak végleg ki nem leheli hótiszta lelkét, rajongó szeretettel gondol rá. Hangja a mennyekbe szállt, időlegesen el is állította az esőt. Ami csak a produkció vége után, igaz akkor szinte rögvest, eredt el újra.

Otello haragja lesújt Desdemonára (Rost Andrea, Marc Heller) FOTÓ: ÉDER VERA

Kálmándy Mihály olyan Jago, aki megtestesíti az eszes, számító gonoszságot. Emberbőrbe bújt, kétszínű sátán. Kálmándy tud félelmetes és hideglelős lenni, miközben neki is árad a hangja. Otello szerepében a vendégénekesnek, Marc Hellernek is árad. Nem is ezzel van a baj, hanem fajsúlytalan színészi alakításával. Csaknem könnyedén szökken le a díszletlépcsőkön, arcára nem ül ki a végletes elkeseredés, nem hiszem el róla, hogy pokoli felindultságában, tébolyult állapotba kerül, totálisan elveszti a fejét, és képes megölni azt, akit a legjobban szeret.

A Madaras Gergely által lenyűgöző elánnal, bámulatos érzékenységgel vezényelt Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának viszont mindent elhiszek. Nincs az a lelki vagy természeti égszakadás-földindulás, vagy csendes nekibúsulás, amit ezen az igencsak széppé vált estén ne tudott volna megjeleníteni. Egybeolvad zene és Shakespeare dráma, fölerősítik egymást, és ez a többségre úgy hat, hogy már nem is lehetne meglépni, míg véget nem ér a produkció.

Vámos László elaggott, de még így is biztos lábakon álló, több mint húsz éves rendezésének ez volt az utolsó előadása, ez volt az úgynevezett darabtemetés. Rendhagyóra, emlékezetesre és káprázatosra sikerült. Miután kijöttünk a nézőtérről, még a Margitszigeten voltunk, amikor már támadott a vihar. De mi volt ez ahhoz a viharhoz képest, amit az előadás sokunkban megidézett?!